2019. október 17. csütörtökHedvig
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

4 hónap, 3 hét és 2 nap – a visszafogottság győzelme

Gyenge Zsolt 2007. május 28. 15:48, utolsó frissítés: 15:32

A román film nagy napján Mungiu műve nem csak az Arany Pálmát, de a szakma által még nagyobbra értékelt Fipresci (a filmkritikusok nemzetközi szövetsége) díját is megkapta. #b#[kritika]#/b#





Nem sok jóval kecsegtet egy kopott egyetemi bentlakásszoba a nyolcvanas évek végén Romániában, ahol a szegénység szürkeséggel párosulva nyomasztja az embereket. Első hallásra azt hihetnénk, hogy Cristian Mungiu Arany Pálma-díjas filmje beleillik a kommunizmust feldolgozó román filmek megszokottá váló sorába, ám a 4 luni, 3 saptamani, 2 zile egyszerűsége és visszafogottsága révén magasan kiemelkedik ebből a mezőnyből.

>>>a díjazottak listája>>>
>>>Gyenge Zsolt mozizó blogja>>>
>>>Részlet a filmből>>> (románul, francia felirattal)




Mungiu filmjének legnagyobb érdeme, hogy nem elborzasztani kívánja a kommunista Románia nyomorával az azt nem ismerőket, nem célja sajnálatot kiváltani az akkor és ott élők iránt. Szereplői rendkívül természetesen élnek az őket körülvevő világban, úgy, ahogyan annak idején mi éltünk benne: az adott pillanatban ezek voltak az élet keretei, és mindenki ebben próbált meg a mindennapok szintjén boldogulni. „Bár a szépen lassan történelemmé váló múltról beszélünk, valójában filmjeink személyes történetekről szólnak” – magyarázta Mungiu Cannes-ban napokkal a díjátadó előtt egy sajtóbeszélgetésen. Azt hiszem, tényleg ebben áll az egész „román újhullámnak” (ahogy magukat nevezni szeretik) a sikere: emberi történetekről van szó bennük, amelyekben a politikai háttérnél sokkal fontosabb valódi érzelmek és viszonyok működnek.

Azokban, akik megélték az akkori időket, fájdalmas emlékeket fognak ébreszteni a szemüket egy pillanatra sem az ügyfélre emelő, lekezelően viselkedő hivatalnokok, a folyamatos igazoltatások, a kivilágítatlan utcák vagy a titokban szerzett Kent cigaretták. Azok pedig, akik számára időben vagy térben távoli ez a világ, a plasztikus ábrázolásnak köszönhetően, mindent képesek átérezni.


A film hatalmas cannes-i sikere több okból is meglepő. Sokszor megesett már, hogy a nagyon lokális problémákat feldolgozó kelet-európai filmek megbuktak a nyugat-európaiaknak és az amerikaiaknak a társadalmi helyzet nem ismeréséből fakadó értetlenségén. Ezúttal azonban valahogy minden, a sztori szempontjából fontos politikai és történelmi probléma átjött számukra. Ez jórészt Mungiu filmjének köszönhető, de annak is, hogy a román filmesek munkái évek óta készítik fel a világot e történetek megértésére.

A másik problematikus pont az lehetett volna, hogy a filmben szinte semmi nem történik, klasszikus dramaturgiai szemmel nézve a majdnem 2 órás mozit, sok üresjáratot találunk. Mungiu gyakran hosszú percekig hagyja szereplőit semmiségekről beszélgetni, ám a színészek nagyszerűsége miatt ezek a jelenetek egyszer sem ülnek le. Az anyuka születésnapi vacsorája lenyűgöző példája a román színészek páratlanul hiteles filmes jelenlétének: a töltöttkáposzta-főzés trükkjeinek megvitatásától a vidékre történő kihelyezéseken keresztül a katonaság problémájáig úgy jutnak el egyetlen snittben, hogy egy pillanatra sem válik unalmassá a banális társalgás. Az nyilvánvaló, hogy ez a fiatal rendező-generáció olyan filmnyelvet dolgozott ki, ami a román színjátszás erősségeit a lehető legtökéletesebben tudja mozgóképen megjeleníteni – a mai román mozi sikerének nagy része köszönhető a színészeknek.


Mungiu stílusa – előző filmje, az Occident sziporkázó, csavaros forgatókönyvétől eltérően – ezúttal a végletekig leegyszerűsített realizmusra van kihegyezve. A kézikamerával felvett jelenetek kevés vágással kerülnek egymás mellé, Mungiu inkább türelmesen követi a szereplőket. A színészi játékban és az operatőri munkában megnyilvánuló minimalizmussal párhuzamosan használt visszafogott montázs a kihagyásokkal történő elbeszélést teszi lehetővé. Gyakran a legdrámaibb jeleneteket nem látjuk, mert a kamera egyik vagy másik szereplővel valahol másutt ragad, ahelyett, hogy a klasszikus filmes elbeszélésben megszokott vágással megmutatná a „lényeget”. Éppen emiatt van az, hogy az az egyetlen snitt, amikor a korábban megszokottól eltérően a kamera percekig a legkegyetlenebb részleten időz, letaglózza a nézőt. A kihagyásos dramaturgia költőien érvényesül a címmel kapcsolatban is, a film felén jóval túl fogjuk majd megsejteni a feloldását, de konkrétan egyszer sem történik rá utalás.

Mungiu filmjének másik erőssége az, hogy nem ítélkezik: nem ítéli el sem a rendszert, sem az azt kihasználókat, sem az elkerülhető hibákat vétő embereket. Őszinteségről, áldozatról, szeretetről és a körülmények nyomásáról szól ez a film, olyan dolgokról, amelyek minden időben és helyen megtörténhetnek mindannyiunkkal. Hőseink balszerencséje, hogy pont ott és akkor, azokkal a körülményekkel másoknál kicsivel ügyetlenebbül birkóztak meg.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS