2019. október 17. csütörtökHedvig
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Egy őszinte cigányzenés film

kérdezett: Kali Kinga 2007. június 01. 10:27, utolsó frissítés: 2007. május 31. 22:16

Nem választhatod szét a ragyogó-csillogó „színpadi cigányokat” az igazi, hús-vér romáktól, mondja #b#Jasmine Dellal#/b#, egy szókimondó és szándékoltan elbűvölő cigányzenekaros turnéfilm amerikai rendezője. #b#[interjú] #/b#





Az idei Titanic Filmfesztivál elhozta a Kanyarog az út – egy cigánykaraván meséi című, Jasmine Dellal rendezte filmet Budapestre is – azt gyanítom, kizárólagosan a fesztivál idejére. Ugyanis tipikusan nem az a film, amelynek Magyarországon vagy Romániában nagy csinnadrattával bemutatót rendeznének, s aztán még időtlen időkig játszanák a mozik. A mű most Kolozsváron és Szebenben látható a TIFF filmfesztiváleon.

Az alkotók dokumentumfilmként aposztrofálják – szerintem műfajilag a Tony Gatlif-féle Latcho Drom és a Wim Wenders nevével fémjelzett Buena Vista Social Club között mozog, tele remek zenével.

Több mint koncertfilm, több mint fantázia, igazi antropológiai dokumentum: öt cigányzenekar hathetes észak-amerikai turnéútját, a World Music Institute által szervezett 2001-es Gypsy Caravan Tourt dokumentálja, valamint ellátogat a cigányzenészek hazájába, házaiba is: a Maharadja radzsasztáni otthonába, Indiába, az Antonio El Pipa Flamenco Ensemble-hoz a spanyolországi Andalúziába, Esma Redzepovához, a cigány dívához a macedóniai Skopjéba, valamint a Fanfare Ciocărliához a moldvai Zece Prăjini-be és a Taraf de Haidoukshoz a Giurgiu megyei Clejani-ba, Romániába. Beszélgetés Jasmine Dellallal.


Csak elindítom a felvételt, és kezdjük el máris valahol, rendben? Arra volnék kíváncsi, te hogyan értelmezed ezt a cigány közmondást, amelyet a film mottójául – és részben címéül választottál: nem járhatsz egyenesen, ha kanyarog az út.

– Mindannyian a társadalom falai között, a társadalom szabályainak útvesztőjében élünk. A társadalmat az emberiség elméletileg azért találta ki, hozta létre, hogy a saját életét, az emberek működését tegye könnyebbé, igaz? Ennek ellenére gyakran megtörténik, hogy az emberek a társadalom, a bürokrácia falaiba ütköznek, és rengeteg az olyan tényező, amely végül is nemhogy könnyebbé teszi, de keservesen megnehezíti az életünket.

És ez mindünkkel megtörténik, ebben biztos vagyok. De azt is tudom, hogy a romákkal gyakrabban, sokkal gyakrabban történik meg. Mert egyszerűen nem egyenes az útjuk ebben a társadalomban – rendben, némely kivételes esetben megtörténik, de általában nem arról van szó, hogy mondjuk, megszületik egy cigánygyerek, befektetnek a nevelésébe, az iskolázásába, mert ha iskolázott, akkor jó munkahelye lesz, és ha jól csinálja az élet dolgait, akkor a társadalom hasznos tagja lesz, és a társadalom honorálni fogja majd neki a tanulásba befektetett éveket.

Én nem vagyok roma, és olyan kiváltságos a helyzetem, hogy jó nevelést kaphattam, jó iskolába járhattam – a neveltetésem egyenes következménye, hogy ha keményen dolgozom, ahogy mondani szokták: jól csinálom, azt a világ előbb-utóbb honorálja felém. Ez egyenes életút, van választásom: választhatom azt, hogy jól csináljam.

Ha a világ nem neked dolgozik, ha a világ nem nyújt neked, nem adja meg neked, amire szükséged van, nem járhatod egészen egyenesen az utadat, hanem saját magadnak kell kitalálnod a magad útját. És az az út, amit kirajzolsz magad előtt, nagyon sikeres is lehet, mert emberséget hoz az életbe, a tiédbe és másokéba egyaránt. Én azt hiszem, nagyon sok roma ezt az utat járja. És hiszem, hogy a nagy nyomás ellenére is, sokuk nagyon jól boldogul ezért, sikerrel járja ezt a kanyargós utat.


Tudom, hogy Johnny Depp – akit szerepeltetsz egy néhány mondatos interjú erejéig, híres a Taraf de Haidouks-szal való barátságáról is; mégis azt gondolom, az ő jelenléte ebben a filmben fölösleges. Mit gondolsz erről?

– Nem te vagy az egyetlen, aki ezt mondja. Mellesleg, ha ellentmondasz nekem bármiben is, nem sértődöm meg, ne aggódj, legyen szó akár a Kanyarogról, akár bármi másról! Szóval nem bánom, ha akár vita alakul ki, és nem fogok megbántódni… (széles mozdulattal leveri a diktafonomat az asztalról – nevetésben törünk ki) Nem sértődök meg, megígérem, puff! Nem veszem támadásnak, csak összetöröm a felszerelésed, hát…

Tehát teljesen megértem, hogy miért tartod a Johnny Depp megjelenését talán fölöslegesnek a filmben. Mert a film többi szereplője a turné résztvevője, persze, és nem annyira híres, mármint nem szupersztár, mint ő – még akkor sem, ha esetleg némelyikük azt gondolná magáról… de nyilván nem szupersztárok abban az értelemben, mint Depp.

Jasmine DellalJasmine Dellal

Leforgattuk vele az interjút, aztán majdnem kivettem a végső anyagból; nem akartam ugyan, mert ebben a filmben küldetése van neki, amelyet azonnal elmagyarázok. Ugyanakkor mégis majdhogynem erre vetemedtem, mert hozzád hasonlóan sokan úgy vélték, fölösleges.

De minden egyes roma ismerősöm, aki látta a film anyagát, mielőtt az elnyerte volna végső formáját, arra kért, hogy hagyjam benne Johnny Deppet. Kérlek, hagyd őt benne – mondták, – mert nekünk nagy dolog és jó érzés azt hallani, hogy van valaki, aki nem közülünk való, és aki könnyen és szépen él, akinek nagy szava van a világban, önszántából a mi ügyünk szószólója! Hát ezért hagytam őt benne.


Nekem éppen ez a problémám – kis problémám, mert persze imádom Johnny Deppet, mint megannyi nőtársam, akik feltehetőleg szintén átestek azon a fázison, hogy szerelmesek lettek belé a vásznon –; azt gondolom, egy kicsit kilendíti a filmet a fősodorból.

Valahogy úgy értelmezem az ő jelenlétét ebben a filmben, mintha azt mondanánk: egy gádzsó véleménye kell ahhoz, hogy bebizonyosodjon, hogy a romák értékes emberek – egy kívülállónak kell értékítéletet mondania, hogy megerősítse a cigányok értékeit. Mint antropológus, azt gondolom, hogy ez a rész fölösleges bizonygatása és megtámogatása valaminek, ami egyértelműen van: elhomályosít.


– Két válaszom van. Egyrészt elméletileg egyetértek, legalábbis szeretnék egyetérteni azzal, amit mondasz. Az elmélettel, hogy nincs szükségük semmiféle külső visszaigazolásra az értékeinket illetőleg. Ennek szerintem is így kellene lennie, és ezért ez a film is, meg az előző filmem (American Gypsy: a Stranger in Everybody’s Land – Amerikai cigány: egy idegen Mindenkiföldjén) teljességgel nélkülözi a „szakértőket”.

Nem akartam én semmiféle híres szakértőt alkalmazni ahhoz, hogy elmondjam a véleményemet, hiszen – úgy gondolom – én vagyok a saját életem, a saját elképzeléseim és hitem legjobb szakértője. És talán az anyám, az apám, a nővéreim, a barátaim, érted, mire gondolok. Csakis te lehetsz a saját életed legjobb szakértője.

Másrészt pedig, és ez a második válaszom, a filmek, nagy általánosságban szólva, a negatív roma-sztereotípiákat erősítik: nem láttatják valami kedvező fényben a cigányokat, szinte soha. Ez hatással van az emberekre; a romáknak pedig rossz az önképük tőle, nem látják magukat értékesnek ebben a tükörben. Azt hiszem, ha valaki egy filmben, vagy Hollywoodban egyáltalán valami pozitív dolgot mond róluk, megoszt egy velük kapcsolatos pozitív élményt, véleményt, akkor az ellenpontként működik.

Antonio El Pipa Flamenco Ensemble – Andalúzia, SpanyolországAntonio El Pipa Flamenco Ensemble – Andalúzia, Spanyolország


Legalább olyan hatással bír, mint a sztereotípiák, csak pozitív értelemben. Az ilyesmi pozitív megerősítést adhat a romáknak, kívülről ugyan, de segítő szándékkal. És ez tényleg segítség lehet! De hogy őszinte legyek, sokkal egyszerűbb oka van annak, hogy én ezt az interjúrészletet meg akartam tartani. Beszélgethetünk vagy elvitatkozhatunk – és szeretnék is, miért ne? – mindezekről a reprezentációs elméletekről, a belső szempontról, a külső szempontról, és rém érdekesnek is tartom!

De igazság szerint a filmem szereplői tehetnek arról, hogy én végül meghagytam a Johnny Depp interjút. A filmemben szereplő cigányok akarták ezt az interjút, és azok is, akiknek a filmet megmutattam.

Vegyük a cigánymuzsikus példáját: mindenkit jó érzéssel tölt el egy cigánymuzsikus, nagyszerű ötlet, kellemesen borzongat, mert a cigánymuzsikus nem csak elszórakoztat, de még egzotikus is – és sohasem lop tőled, vagy sohasem piszkos, vagy ilyesmi: olyan, mint egy tünemény. Igazam van?

És ezek a csodálatos lények felmennek a színpadra, észveszejtő zenét játszanak, úgy táncolsz, ropod hajnalig, talán hosszú szoknyát és hatalmas aranyfülbevalót is viselnek, és aztán, ahogy megjelentek, ugyanolyan csodával határos módon el is tűnnek az életedből. Elmennek, mintha semmi közük nem lenne a közönséghez.

Mintha ezek a csodálatos népek, akik oly szívhez szóló muzsikát játszottak, teljesen kívül esnének a képen, mondhatni azon a kereten kívül, amelyben a cigányságot szokás emlegetni – egyébként nem túl kedvező megvilágításban. A közönség egyszerűen nem szereti kapcsolatba hozni egymással ezt a két dolgot: számukra vannak jó cigányok jó zenével, aztán vannak az igazi cigányok, akiktől általában mégis inkább távol tartanád magad. Ugye?

Én a filmemben ezt a két szempontot akartam, együtt emlegetni: itt vannak ezek a valóban fantasztikus zenészek, hatalmas zenészek, táncba csalogatnak téged! És tudod mit? Ugyanazok a cigányemberek ők, akikről sztereotípiákban gondolkodsz, és akiket lehetőség szerint messze elkerülsz!

Egymás mellé akartam helyezni ezt a két dolgot, hogy még erősebben látszódjék a kontraszt – ezért látogatunk el a forgatás során az egyes zenészek otthonába, hogy megmutassuk, ezek ugyanazok az emberek, mint akiket a színpadon láttál, nem választhatod szét a ragyogó-csillogó „színpadi cigányokat” az igazi, hús-vér romáktól, a valóságtól.

Tehát a film kiindulópontja ez volt, nagyon ismerős bizonyos emberek számára, de mégis csupán ennyit akartam a filmben, mert nézetem szerint rengeteg gádzsó nem lát rá erre az azonosságra. Ez a film nem Jasmine és a romák története, vagy semmi ilyesmi, ez nem egy jöttem-láttam film, nem ez a központi gondolata.

Esma Redzepova – Skopje, MacedóniaEsma Redzepova – Skopje, Macedónia


És egyetlenegy személy volt számomra, akinek a szempontja bármely gádzsónál nyom a latban, valaki, aki nemcsak a cigányokkal való barátságáról híres, de a hollywoodi cigány-image által is érintett. Johnny Depp ilyen szempontból tökéletesen megfelelt a céljaimnak, mert nem csak Hollywood része, de ezeket az embereket személyesen ismeri, és nem él sztereotípiákkal. Legalábbis nem túl gyakran… a fő szempont az ő beválasztásában ez, és nem valami más… tudod, mire gondolok.

(Tudom, persze, a PR-ra, amivel azért lehetőség szerint mindenhol élnek, a film weboldalától a fesztiválkatalógusokig – Johnny Depp végül is a film reklámarca lett, és ez semmiképpen nem lehet véletlen. De nem mondom ki.)

Tulajdonképpen én vagyok az egyetlen, azt hiszem, aki Johnny Deppet úgy fedeztem fel, hogy ő a cigányok barátja. Nem ismertem őt azelőtt, sem a filmjeit. Nem vagyok olyan jeles a hírességek terén. És semmiféle háttérnyomás nem volt rajtam a producerek részéről. És szerelmes sem voltam belé egyáltalán!

Azt hallottam róla, hogy támogatta a cigányok ügyét nemegyszer, azért figyeltem fel rá… és aztán, amikor láttam őt a vásznon, akkor… ajaj! De velem pont fordítva volt, mint másokkal, előbb hallottam róla a cigányokkal kapcsolatosan, aztán estem belé a vásznon! Tudom, hogy ez olyasvalakinek, aki romákkal dolgozik együtt, és ismeri őket, kevés lehet, de én a gádzsók látószögét akartam kinyitni általa…


A film utolsó jelenetében, amikor mind az öt zenekar együtt zenél a színpadon, valami olyasmit látok megfogalmazódni, hogy a roma/cigány közösség transznacionális, melynek a transznacionális tere – más szóval saját „országa” – a zene, illetve az a közös út, amely ezt a zenét kitermelte.

– Az állítás első részével egyetértek, a másodikkal nem. Nem hiszem, hogy a zene az, ami közös a cigányokban, nem hiszem, hogy a zene birtoklása lefedné ezt a transznacionális közösséget.

Csak részben lehet ez a közös „terük”, a zene természetesen része ennek a transznacionális térnek, a zene nagyon fontos része az életüknek – és most itt azokról a cigányzenészekről beszélek, akikkel én magam is találkoztam –, de azt gondolom, nagyon sok zenén túlmutató tényező is van. Sok olyan romát ismerek, aki nem énekel meg táncol, nem játszik zenét, és mégis van közös tulajdonsága ezekkel a zenészekkel.


Gondolod, hogy egy ilyen turné, mint ez a hathetes, a nomádizmus új formája lehet? Abban a tekintetben, hogy amikor ezek a zenészek összekerülnek hosszabb időre, új motívumokat, új technikákat tanulnak el egymástól, és beépítik saját zenéjükbe. Így a zenéjük változik, anélkül, hogy ők tartósan vándorolnának – új és új motívumokkal térnek haza. Egyáltalán, negatív sztereotípia-e a nomádizmus ilyen értelemben?

– A nomádizmus megítélése nagyon vegyes a világ roma közösségeiben. Ugyanis egyfelől egyeseknek már nagyon elegük van abból a megbélyegzettségből, amit ez von maga után: nem akarják, hogy őket örök vándornak higgyék. Mert nem is azok, már évszázadok óta letelepedtek, nem nomadizálnak. Betegei ezeknek a sztereotípiáknak, le akarják rázni ezt magukról.

Másrészt meg ott van az a nagyszerű és szabad gondolat, hogy ha az út a te hazád, akkor nemigen tartozol sehova, de éppúgy mindenhova tartozol. És bármennyire is ellentmondásos, ez egy erős identitás-képzet lehet. A saját életutammal is meg tudom erősíteni ezt a példát, a saját gyökereim feltárásával. Amikor elkezdtem filmeket forgatni a romákról, nem ismertem ezt az érzést, nem gondoltam vele, miért éppen ezt a tematikát választom.

Kezdetben azt gondoltam, hogy egy könyv hatásának tulajdoníthatom. De az én családomnak köze van Indiához, Angliához, Irakhoz, Lengyelországhoz, zsidó is vagyok, valamit megint kifelejtek, mit felejtek ki? Mindegy, szóval egy nagy ötvözet az egész család – aztán meg én most Amerikában élek, szóval az összes kötődésemmel együtt, azt hiszem, én mindenhol kívülálló vagyok.

Zece Prăjini-i gyerekek (Moldva, Románia): innen lett világhírű a Fanfare CiocârliaZece Prăjini-i gyerekek (Moldva, Románia): innen lett világhírű a Fanfare Ciocârlia


Mert Angliában nem vagyok eléggé angol. Zsidó vagyok, de nem nagyon ismerem a vallást, tehát annyira nem vagyok zsidó sem. Lengyel vagyok, és mégsem – New Yorkban élek, de nem vagyok amerikai. Másfelől meg bárhova is kerülnék, otthon tudom érezni magam, és rövid időn belül a magam képére alakítom, úgy, hogy olyan legyen az a hely, mint nálam otthon. Ez csupán az én kis személyes történetem, amelyen keresztül azért valamennyire látom, mit jelent nomádnak lenni: áldozattá tehet, ha kívülállóságként éled meg, de úgy is megélheted, hogy tiéd az egész világ.

Mindenhova tartozni, mindenhol otthon lenni erős pozíció. A különbség a választhatóságban rejlik, azt hiszem. Ha a társadalom erőlteti rád az állandó vándorlást, akkor ez nagyon másképp hangzik, mintha te magad választanád. Ha olyan helyen élnek a romák, ahol nem szabad letelepedniük, nem engedélyezik a letelepedésüket, ez nagyon különbözik attól a gyakorlattól, amely családi, közösségi nomádizmuson alapszik.

Így pozitív és negatív konnotációja van a nomádizmusnak; én azt tartom a legsúlyosabbnak, amikor a csoporton kívüliek akár ráerőltetik a romákra a nomád életmódot, állandó vándorlásba taszítva őket, akár azzal a durva definícióval élnek, hogy a cigány az olyasvalaki, aki utazó életmódot folytat. Tehát aki cigány, az mindenképpen utazik. És ez a szemlélet nem csak Amerikában tartja magát, nehogy azt hidd!

Például ott van az UNHCA (az ENSZ Polgári Ügyek Főbiztossága – a szerk. ) némely vezetőjének esete: nem adták meg ugyanazt a támogatást a koszovói roma menekülteknek, mint a többi menekültnek, abból a megfontolásból, hogy a cigányok így is, úgy is folyton vándorolnak. Ürügy volt ez a szemlélet mindenképpen: a cigányoknak nincs szükségük menekült-státusra, mert ők úgyis utazni szoktak állandóan.

Egy sztereotípia, amelynek sikerült beszüremkednie a hivatalos struktúrába – jó, biztos vagyok benne, hogy ebben a döntésben egyéb tényezőknek is szerepük volt. De azt gondolom, hogy ha a sztereotípiák ilyen mérvű döntéseket mozgathatnak, akkor ez nagyon veszélyes tud lenni – és hangsúlyozom, szerte a világon így van, egyáltalán nem csak Amerikában!


A filmedet a 2005-2015-ös Roma Integráció Évtized Programnak ajánlod. Én értem, miért, de szeretném tőled hallani!

– Azt akartam elérni, hogy valami olyasmit mondjak a film végén, amivel komolyra fordítom a szót: ha volt olyan ember a teremben, aki ebben csak egy koncertfilmet lát, az is gondolkodjon el. Nem akartam, hogy az emberek csak a zene, a tánc, a buli részére emlékezzenek, aztán hazamenjenek, és megfeledkezzenek a többiről. Mélyebbre akartam hatni.

A Roma Integráció Évtized Program, mint bármely politikai organizáció, nem tökéletes. De egy hivatalos mozgalom, amely hatalmas erőkkel, rengeteg emberrel azon dolgozik, hogy megpróbálja a társadalmat a hivatalos struktúra szintjén szembesíteni azokkal a problémákkal, amelyekkel a romák nap mint nap kénytelenek találkozni, megpróbálja elismertetni ezeknek a lehetetlenségét, és megpróbál segíteni abban, hogy a diszkrimináció a romákkal szemben megszűnjék.

Taraf de Haidouks – Clejani, Giurgiu megye, Románia Taraf de Haidouks – Clejani, Giurgiu megye, Románia


Tudjuk persze, hogy ez tíz év alatt nem fog sikerülni nekik, lehetetlen mindent megváltoztatni. És ha valahol, ebben a filmben is helye van a változtatás hangoztatásának – én hiszek abban, hogy a közönség elgondolkodik azon, ezek a problémák tényleg valóságosak.

Igazából ez a felirat a gádzsóknak szól, felhíván a figyelmüket arra, hogy itt felismerhetően valóságos problémákról, valóságos életekről van szó, és nem egy melodrámáról, nem egy indokolatlan jeremiádról. Ez a felirat felhívás arra, hogy megtegyél minden tőled telhetőt, hogy ezeknek az embereknek normális élete lehessen!

És a dedikációs felirat azért jön fel még a nevem előtt, mert nagyon gyakori, hogy az emberek a feliratok végét nem várják meg a moziban, és a rendező neve után már mennek is. Engem nem érdekel, ha az én nevemet nem várják meg – az talán csak az anyámat bántaná – de ezt a feliratot olvassák el!


Amikor az első Gypsy Caravan turnén részt vettél, 1999-ben, mi volt a munkamódszered? Csupán megfigyeltél, vagy jegyzeteltél is, és kialakítottál egy afféle szinopszist magadban, a későbbiekre?

– 1999-ben csupán néhány koncerten vettem részt, azt a munkát nem magamnak csináltam, hanem a koncertsorozat szervezőinek, a World Music Institute-nak. Arra kértek, forgassak nekik némi anyagot, promóciós célokra. Csak néhány koncerten voltam akkor, néhány helyszínen, de nem utaztam együtt velük. 2001-ben már egész más volt a helyzet: együtt jártam az utat az öt együttessel, hat hétig együtt „laktunk” azon a buszon, a turné elejétől a végéig, együtt éltünk, ami, esküszöm, egészen más!

Egyébként a résztvevő megfigyelés módszerét alkalmaztam: csak együtt akartam lenni ott mindenkivel, és talán a céljaim is nevetségesen egyszerűek. Csupán arra akartam rámutatni, hogy a romák emberi lények, ez az egyetlen célom. Nyilvánvaló, hogy társadalmi szinten nem bánunk velük emberi lényekként!


Ez mind nagyon szép és nemes, de nem gondolod, hogy ez a film valahol egy reakció, egy válasz, amely feltételez egy kérdést is a háttérben, nevezetesen a cigányok emberi mivoltának megkérdőjeleződését? Amerikában feltevődik ez a kérdés?

– Nem, én azt hiszem, ez kérdés Európában is, hiszen a sztereotípiák mélyen bennünk vannak. A bennünk élő sztereotípiák olyan erősek, hogy elhomályosítják az emberi jelenlétet; általában csak a sztereotípiát látod, és nem az emberi lényt mögötte. Amikor felkerestem ezeket az embereket az otthonaikban, nem igyekeztem arra, hogy cigány sajátosságaikat domborítsam ki, akár a lakásuk jellegében, akár abban a zenében, amelyet otthon saját maguk szórakoztatására játszanak.

Amikor előkapták a hangszereiket, hogy nekem játszanak, letettem a kamerát – egészen addig, amíg megszokták a jelenlétemet az ő köreikben, és visszatértek a normál tevékenységükhöz. Mert nem egzotikumot akartam kidomborítani.


Egyik interjúban említed, hogy a forgatás alatt próbáltál az általad ismert cigány viselkedési, öltözködési szokások keretein belül mozogni, és hogy ők régimódinak tartottak!

– Nem, nagyrészt csupán meséltem nekik az amerikai romák szokásairól, hogy ők hogyan viselkednek ilyen meg olyan helyzetekben. Én már az előző filmem munkálatainak kezdetétől fogva felállítottam magamnak egy szigorú szabályt: sohasem játszom el, hogy cigány vagyok, vagy nem viselkedek úgy, hogy ne legyen egyértelmű számukra, hogy csoporton kívüli vagyok.

Sok olyan embert ismerek, akik cigányokkal dolgoznak, és ők is kezdik eljátszani, hogy cigányok, vagy gyakorta látom azt is, hogy mintegy „adoptálják” őket, furcsamód úgy emlegetik őket, hogy „az én cigányaim”. Ezért én már jó előre tisztáztam a kilétemet, megmondtam, mi az igazság velem kapcsolatban. De azt is tudom, hogy Amerikában, főleg a nyugati parton, nagyon konzervatívak a cigányok, még most is csak hosszú szoknyákban járnak a férjes asszonyok stb.

Ezért én is hosszú szoknyát viseltem mindig, de mindig mondtam is, hogy én otthon farmerben járok – sohasem állítottam úgy be, hogy én cigány lennék; ez a szoknyaviselet valahogy a tiszteletem megnyilvánulása feléjük, ugyanezt csinálom Indiában is. A tisztelet jele, és nem az ő utánzásuk. Amikor az európai cigányok körében felemlegettem ezeket az amerikai szokásokat, ők alig akarták elhinni! Szóval, azt hiszem, az amerikai cigányok a legkonzervatívabbak azok közül, akiket ismerek.

Maharaja – Radzsasztán, India
<br />
(a fotók a film hivatalos honlapjáról származnak)Maharaja – Radzsasztán, India
(a fotók a film hivatalos honlapjáról származnak)


De azt hiszem, mindez igaz azokra a közösségekre, amelyek elszakadtak valamiképpen a hazájuktól, sokkal szilárdabban ragaszkodnak azokhoz a szabályokhoz, amelyeket otthonról hoztak magukkal. Például egy indiai család Indiában sokkal modernebb, a gyerekek nyugati cuccokban járnak, ha úgy akarnak, nem kötelező az indiai ruha, szóval sokkal kevesebb a szabály.

Ugyanannak az indiai családnak egy másik ága, teszem azt, aki Angliában él már 30 éve, sokkal szigorúbban betartja az öltözködési és viselkedési szabályokat, mivel ez a hazájukhoz való kötődést jelenti számukra.


Azt hiszem, elsősorban azért szeretem a filmedet, mert végig megmaradsz kívülállónak. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy körön kívülinek is, elvégre ez a csoport téged valamiképpen befogadott, az emberek kinyíltak előtted, az otthonukba fogadtak. Ezért azt gondolom, hogy a filmed közel áll ahhoz, hogy antropológiai dokumentum legyen.

– Ilyen értelemben az előző filmem, az Amerikai cigány sokkal inkább antropológiainak mondható. Abban a filmben én is benne vagyok, nem rólam szól, de tisztán látható, hogy én vagyok a rendező, én vagyok az, akinek reagálnak – egy csoporton kívüli. És ha te egy gádzsó néző vagy, velem azonosulsz a filmben, mert jól látszik, hogy én is kívülálló vagyok. De a reakcióid egy része nem róluk, hanem rólad szól.

Van abban a filmben egy rész, a kedvencem, egy öreg cigányasszonyt kérdezgetek. És hazudik nekem. Világosan hazudik! És akkor hirtelen azt mondom neki: ejnye már, de hát maga hazudik nekem! Ő meg azt mondja, mégis mit vártál tőlem? Fecsegjek ki százéves történeteket, amelyek eddig rejtve voltak az emberek előtt?

Alapvetően azt mondta ezzel: te kívülálló vagy, én meg a titkok tudója, csak nem képzeled, hogy most egyből felfedek mindent? Ha azt akarod, hogy tovább hazudjak, akkor folytasd csak a buta kérdéseiddel! Azt akarod, hogy igazat mondjak, akkor ne kérdezz ostobaságokat. Ez egy afféle antropológiai tapasztalat volt számomra: ez az asszony pontosan tudta, hogy kit mivel szólíthat meg.


A beszélgetés bizonyos részei megjelentek az Amaro Drom 2007. májusi számában

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS