2019. október 17. csütörtökHedvig
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Magzatok, álló farkak, filmek, filmek, filmek

szerk. 2007. június 04. 19:49, utolsó frissítés: 19:45

A TIFF-en mindig is erős volt a sokkoló vonal, de most már a filmek is erősek: az eddig általunk látott 13 közül csak egy volt pocsék. Hogy melyik? Kiderül #b#mozikalauz#/b#unkból.




AFR – Egy miniszterelnök halála (dán ál-dokumentumfilm; rendező: Morten Hartz Kaplers) 85 perc

Valóság- és képzeletdarabokból összerakott, interjúkra épülő dokumentumfilm Anders Fogh Rasmussen dán miniszterelnök meggyilkolásáról és gyilkosáról. A miniszterelnök él, de a film alapján hajlamosak vagyunk elhinni, hogy valóban meghalt – az AFR a média befolyásoló erejének remek bizonyítása. Két élet és két halál bontakozik ki az interjúkból és archív bejátszásokból, miközben politika és szerelem keveredik a képzelt történet hátterében.


Another Gay Movie (amerikai vígjáték, rendező: Todd Stephens), 92 perc



A TIFF egyik nagy ötlete, hogy a művészfilmek közé beszúr egy-egy agyatlan komédiát. Az Another Gay Movie is ilyen agytisztító hatású film, nem gondolkodni kell rajta, hanem röhögni. Az Amerikai pite mintájára készült tini-paródia teljesen over-the-top, gusztustalan és bugyuta, miközben egy csomó filmre utal – a Carrie-től egészen Almodóvar Mala Educación-jáig.

Nae Caranfil és Oana Pellea (I really hate my job)Nae Caranfil és Oana Pellea (I really hate my job)

Eufória (orosz dráma, eredeti címe: Eyforiya; rendező: Ivan Vyrypayev), 74 perc

Tragikus történet egy kihalt, mindentől elzárt vidéken zajló szerelmi háromszögről. A film legnagyobb ernye, hogy a szokásos kontinuitás helyett gyönyörűn megkomponált filmetűdökből áll össze a sztori, amelyben a környezet is legalább annyira főszreplő, mint a három (egyébként hibátlanul alakító) színész. Vizuálisan nagyon erős, költői film, az idei TIFF egyik legjobbja.


Fiúk (norvég dráma, eredeti címe: Sonner; rendező: Erik Richter Strand), 100 perc

Egy 25 éves srác személyes vendettája akaratán kívül pedofil-ellenes mozgalommá változik, amelybe belekeveredik, miközben veszélybe sodor másokat is. A sötét, fiúgyerek és felnőtt férfi közti kapcsolatot boncolgató film erőszakos, nem érzelgős, de komoly kérdéseket tesz fel. Élvezted a szexet. Miért hazudod most azt, hogy nem akartad, hogy nem volt jó? – teszi fel a kérdést a szétvert arcú tettes-áldozat. És nincs válasz.


Frozen Days (izraeli film, eredeti címe: Yamim Kfuim; rendező/forgatókönyvíró: Danny Lerner), 90 perc

Tel-avivi neo-noir, amelyben a 21. századi háttérdíszlet előtt zajlik a Ki vagyok? című örökdráma. Külváros, diszkó, drogbarlang, internetkávézó, ridegcsempés fürdőszobákban homályosodó tükör, terrorfenyegetés, menekülés a rendőrök elől: így telnek Meow mindennapjai. A fiatal lány drogdíler, stílusosan hosszú bőrkabátban, robogóval szállítja ki az árut az előre mobiltelefonon bejelentkező klienseknek.

Chaten, majd mobiltelefonon találkát beszél meg virtuális barátjával (semmitmondónak tűnő csevegés még akkor a néző számára a következő párbeszéd: “Tudod, milyen a hangod a telefonban?” - kérdezi Alex, a titokzatos barát. “Nem, eddig még nem adódott alkalom, hogy saját magammal beszélgessek” - mosolyodik el Meow.) Eddig, vagyis az első 20 percben még nagyjából lineáris a történetszál, aztán akadozni kezd, végül “kizökken az idő”.

Az öngyilkos merényletben életveszélyes égési sérüléseket szenvedett, kómába esett Alexet látogató Meow átveszi teljesen a férfi szerepét, életét, innentől pedig álomszerűen kavarognak és ismétlődnek a történetelemek. Bár kihagyásokkal, de előbb-utóbb minden újra meg újra megtörténik, míg végül ritmikus lüktetéssé változik az egóval eggyé vált világ képzete.

Alex/Meow utolsó napjainak örök visszatérése ez: nem mennyország, nem pokol, hanem a külvárosi klub sikátoraival, graffittikkel, lepattant, lakatlan épületekkel körülvéve, ahol nincs sem holnap, sem tegnap. Csattanó (?!): a szembenézés és megértés végső, megdermedt pillanata, megüvegesedett, lezárult idő, amikor végre a néző is visszakapja a film közben valahová elpárolgott “külső és független” nézőpontot. De Alex/Meow utolsó ideje még tesz azért néhány körforgásnyi tiszteletkört, amíg hunyorogva kilépünk a teremből, és végleg elvegyülünk a mozi előtt sütkérező, fesztiválozó tömegben.


Hogyan ismerheted fel szentjeidet? (amerikai dráma, eredeti cím: A Guide To Recognizing Your Saints; rendező: Dito Montiel)

A rendező elemi erejű önéletrajzi filmje egyszerre szól a családról, a fiatalságról, Queensről, és a visszatérésről. A nagyágyúkat felvonultató szereposztás (Rosario Dawson, Robert Downey jr., Chazz Palminteri) ellenére egyáltalán nem amerikai tömegfilmet kapunk. Queens plasztikus, igazi Amerika-élményt ad, a getóban zajló történet erős és hiteles, Palminteri pedig remekel az apa szerepében.


Játsszunk... Fehérlófiát (román mesefilm, eredeti cím: De-aş fi... Harap Alb; rendező: Ion Popescu Gopo) 101 perc

A fesztivál egyik legviccesebben abszurd filmje a 3x3 sorozatban fut. Gopo 1965-ben adaptálta a Fehérlófia c. népmese román változatát – ami amúgy már Ion Creangă feldolgozásában lett Harap Alb címmel a hazai egy-négy osztályosok klasszikusa. A szereplők folyton-folyvást kibeszélnek a történetből – például a mesét mondó anyóka akkor is szövegel tovább a gyerekeknek, mikor körülöttük már a végső csata dúl jó és rossz között, és omlik rájuk a palota.

Harap Alb meg azzal dumálja ki magát a Vaskirálynál az utolsó próba alól, hogy ugorgyunk, mert mindketten tudjuk, hol folytatódik a sztori. Az élesszemű vadász – Fehérlófia varázserejű segéderőinek egyike – ezután meg olyan nyílvesszőt lő ki a holdbeli nyúlra, ami úgy törik háromba, ahogy az Apollo holdrakétának leválnak a fokozatai (nagy göcögés a nézőtéren). Nem lehet kihangyni a sztreccsnadrágos, 25 éves Florin Piersicet sem Harap Alb szerepében: ha nem vonták volna vissza pártutasításra moziforgalmazásból a filmet, még többen ráizgultak volna anno a gyakorlatilag félmeztelen ifjú sztrárra.

Az abszurd hatást csak fokozza, hogy a kötelező dalbetéteken kívül minden angol szinkronnal megy, csuda tudja, miért számítottak nemzetközi forgalmazásra a filmgyárban. Sőt nem kizárt, hogy a színészek eleve angolul tátogtak, mert eléggé talált a szájmozgás – az összhatás haláli volt.


Pöfeteg (brit film, eredeti címe: Puffball; rendező: Nicolas Roeg) 12o perc

Világpremier ide vagy oda, ez volt az első gyenge film, amit az idei TIFF-en láttunk. Roeg kusza sztorija egy vidékre költöző házaspárról, akik egy romos házat építenek újjá, miközben a nő terhes lesz, és mindenféle furcsa dolgok történnek vele. Mintha Lynchet akarták volna a Discovery Channel házpítős műsoraival keverni, de ennél a filmnél sokkal izgalmasabb még az utóbbi is. Arról nem is beszélve, mennyire nyilvánvaló, hogy Donald Sutherland szerepét utólag írták bele a filmbe a színész kedvéért, így semmi funkciója nincs.


Shortbus (amerikai film; rendező: John Cameron Mitchell) 1o1 perc

Merev farkat eddig is láttunk a TIFF-en, de ennyit és ekkorát még nem. A Hedwig and the Angry Inch rendezője ismét itt van. Ezúttal még merészebb, még provokatívabb, és már az első percekben választás elé állítja a nézőket: végig akarják-e nézni pornográf jelenetekben gazdag filmjét, vagy már most kimennek a teremből.

Szereplői kivétel nélkül különlegesek: egy meleg pár, amelynek egyik tagja depressziós; egy orgazmusra képtelen szexuálterapeuta s pasija; egy érzékeny domina, Severin – és így tovább. A köztük kialakuló kapcsolatháló akkor válik csodálatossá, amikor megértjük: nem számít, ki milyen nemű és szexuális irányítottságú, csak a boldogság, persze.


Sötétkék, szinte fekete (spanyol játékfilm, eredeti címe: Azul oscuro casi negro; renező: Daniel Sánchez Arévalo), 1o5 perc

Jorge közgazdasági egyetemet végzett, de takarító- és portásjelene nem engedi átlépni a jövőbe. Az egyszerű, becsületes srác hét éve lebénult apját gondozza, testvére pedig szerelmes lesz egy lányba – a börtönben. Jorge akarata ellenére belekeveredik ebbe a kapcsolatba, miközben legjobb barátját apja félrelépése döbbenti rá, hogy nem ismeri eléggé önmagát. A Depeche Mode dala lehetne a film mottója: It’s only when I lose myself in someone else, That I find myself. Nem elszállt művészfilm, hétköznap este is meg lehetne nézni bármelyik kereskedelmi tévében.


Vörös út (angol film, eredeti címe: Red Road; rendező: Andrea Arnold), 113 perc

Nagyon türelmesen, formai visszafogottsággal és fegyelemmel kibontott dráma. A rendező és az operatőr szűk mélységélességgel dolgozik: világosan alig-alig látni mást, mint Kate Dickie pengeélesen dühös és szomorú és karvalyorrú profilját. Ez az arc olyan kemény, mintha felhasítaná maga körül a várost. A rendőrségi térfigyelő kamerarendszer operátoraként dolgozó főszereplő monitoron keresztül látja a világot, mi pedig az ő depressziójának és rögeszméinek képzeletbeli szemüvegén át. Az egyik olyan film, amelynek kapcsán abszolúte nem ver át a TIFF-es programfüzet, mikor az "legmaróbb filmes debütről" ír a Red Road rendezője, Andrea Arnold kapcsán.

Köztársaság mozi vetítés előtt <i>(fotók: TIFF)</i>Köztársaság mozi vetítés előtt (fotók: TIFF)

Plusz: szombat esti sztárparádé a TIFF-partin (Fashion TV klub): Andreea Raicu, Tudor Chirilă, Dorel Visan, Oana Pellea, Alexandra Maria Lara, Nae Caranfil stb.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS