Legszellemesebb történeteink
szerk. 2007. november 01. 08:51, utolsó frissítés: 2007. október 31. 17:40Kísértetek a vécében, ajtón döngető testnélküli lények, leskelődő sötét alakok és szerencsét hozó fehér ló. Összegyűjtöttük kedvenc rémtörténeteinket. #b#[kommentekkel]#/b#
Ms Yellow: Döngető szellem a havasokban
Pár éve a Retyezátban túráztunk, valamikor februárban. A hó az ablakig ért, a menedékházban pedig senki nem volt. Ezt mi nem is bántuk, birtokba vettük a helyet és még élveztük is, hogy az amúgy zsúfolt szállóhely most csak a miénk.
Napközben minden rendben is volt, de este már kezdett félelmetes lenni, hogy sok-sok kilométeres körzetben egy teremtett lélek sincs rajtunk kívül. Ilyen helyen és ilyen helyzetben szinte elkerülhetetlen, hogy elalvás előtt, a sötétben, elkezdjük mesélni az ijesztőbbnél ijesztőbb történeteket.
A legfélelmetesebb szintén a Retyezátban történt, szintén egy hegymászó csapattal, akik éjszakára egy bádog menhelyen húzták meg magukat a Bucura-tó közelében. Akkor is sűrűn havazott, a társaság pedig már egy jó ideje behúzódott a menhelyre. Egyszercsak irtózatos dörömbölést hallottak a bádogajtón.
Szétnéztek, de mindenki benn volt a csapatból. Kis idő múlva összeszedték magukat és kinyitották az ajtót. Akkor ijedtek igazán meg, mert, bár az ajtó előtt nem volt senki, a menhely körül több méteres körzetben mindenhol szűz volt a hó.
Az esetet azzal hozzák összefüggésbe, hogy a második világháborúban állítólag sok katonát öltek meg azon a helyen, és biztosan azok szelleme kísért a Retyezátban.
Mr Pink: Szellem a vécében
A szellemidézést sokan kockázatosnak tartják, a legfőbb ok: a megidézett szellem a nyakunkon maradhat. Talán tavaly történt meg, hogy a baráti társasággal kipróbáltuk, hogy is működik ez az egész. A szellemünk nem bizonyult túl barátságosnak, olyanokat méltóztatott üzenni nekünk a túlvilágról, hogy Mind meg fogtok halni. Aztán lezártuk az egészet, miután néhányan beparáztak.
A folytatás másnap délután jött: vizelni mentem a fürdőbe, felhajtottam a vécéülőkét, amely nem volt összeillesztve a vécécsészével, elvégeztem a dolgom, lehúztam, lehajtottam az ülőkét, kimentem, és becsuktam az ajtót magam mögött. Ötöt léptem, amikor hatalmas csattanás hallatszott. Barátnőmmel együtt nyitottunk be a fürdőbe, hogy megnézzük, mi történt. A műanyag ülőke az aljával felfele, elcsúszva hevert a vécécsészén. A mai napig nem tudom miért, de ahányszor erre gondolok, mindig eszembe jut az előző esti szellemidézés.
Ms White: A fehér ló
„Sötétedés után indultunk haza a barátnőmmel” – meséli egy lány az asztaltársaságból. „A falu kivilágítatlan utcáján immár egy lélek sem közlekedett, a faluban teljes csend honolt. Igencsak megszeppenve kísértük egymást a templomig, mert eldöntöttük, onnan ki-ki egyedül folytatja útját hazafelé. Már száz méterre lehettünk a templomtól, amikor hangos lódobogás verte fel a falu nyugalmát.
Hátranéztünk, és láttuk, egy fehér ló alakja rajzolódik ki a messzeségben. Egyenesen felénk tartott, bár még alig volt látható. Előbb arra gondoltunk, hogy valakinek a lova kódorgott el az istállóból. Azonban a távolsághoz képest a lódobogás valószínűtlenül hangosnak tűnt. Nem akartuk ezt egymásnak bevallani, nehogy a másik kikacagjon.
A zaj egyre csak erősödött, és mikor visszafordultunk, láttuk, hogy a ló már ott üget mellettünk” – mondja. „A gyönyörű habfehér ló tiszta szemekkel nézett” – folytatja a barátnőm, akinek egyébként a ló a kedvenc állata. „Ekkor rémülten szétfutottunk, meg sem állva hazáig. Másnap sem mertünk az esetről beszélni, sőt egy kerek évig nem említettük a történetet. Mikor egy idős nő fülébe jutott a kísértetló története, azt kérdezte tőlem, miért nem simogattam meg. A néni szerint a fehér ló szerencsét hoz, és bárkinek nem jelenik meg. Aztán elmondta, hogy többször is megjelent már a faluban a fehér ló, az édesanyja is mesélt neki róla annak idején”
Mr. Bordeaux: Félelem és rettegés a gyerekszobában
Nem is voltam annyira már gyerek, hogy féljek a sötétben vagy ilyesmi. Néha, ha egyedül maradtam otthon, azért elfogott a szorongás, nehezemre esett kimenni a sötét előszobába, hogy aztán gyorsan felkapcsoljam a villanyt és megvacsorázzam. Na jó, néha még most fura csomó képződik a gyomromban és gyorsabban dobog a szívem, ha egyedül vagyok és zajt hallok a sötét Kint berkeiből. Olyankor a megoldás: barátságos fényű kislámpa és egy jó könyv.
Ami a legrészmisztőbb azonban, amikor látsz valamit, és nem tudod, hogy az még álom, vagy már valóság. Amikor arról álmodsz, hogy felébredsz, és mégis ott van. Tizenkét-tizenhárom éves koromban történt. Álmomban - maradjunk ennyiben, hogy álom volt - egyszer arra ébredtem, hogy néz valaki. Sötét volt a szobában, én a díványon aludtam, már nem emlékszem, miért.
A fejemnél egy fotel, amin általában párnák, könyvek, levetett ruhák szoktak tornyosulni. Ült ott valaki. Egy kicsi, gyereknél nem nagyobb alak, és engem nézett. Nem emlékszem kifejezetten világító szemekre vagy effélékre, egyszerűen maga az érzés: van ott valaki, néz, nekem pedig a torkomra fagy a sikoly.
Hihetetlenül hosszú idő után, amikor sem megmozdulni, sem elfutni, sem elbújni, sem szuszogni nem lehetett, a lehető legrosszabb - vagy legjobb - stratégiát választottam: a fejemre húztam a takarót. Éreztem, hogy közelebb hajol. Sikítottam, míg villanyfény gyúlt, és ismerős lépések közeledtek. Teljesen ébren voltam már, de nem tudom, mikor ébredtem fel. Évekig nem beszéltem erről senkinek. Aztán megnéztem a They című filmet. Hát, nem vagyok egyedül.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!