Lawrence Block – a krimiíró, aki szerette a hőseit
Szin Péter 2007. december 12. 09:26, utolsó frissítés: 2007. december 11. 16:32Bernie Rhondenbarr, filozófus klasszikusokat kedvelő, antikvárius tolvaj az élet napos oldalán jár – ha erőszakos barmok nem kontárkodnak bele az ő mívesen kivitelezett betörésébe. #b#[könyvespolc] #/b#
Egy jó, feszes krimiben igazából nincs több dramaturgiai-elbeszéléstechikai lehetőség olyan alaposan jellemezni a hősöket, mint egy Dosztojevszkij-nagyregényben. A jó krimiben a hősök karikaturisztikusan vagy képregényszerűen, egypár lendületes tollvonásból megalkotott figurák – Monsieur Poirot pomádés bajszára gondolok, vagy Maigret pipájára és vonzódására az olcsó párizsi sörözők iránt.
Egy jó krimiszerző biztos kézzel választja ki azt a néhány vonást, ami jó esetben szerethetővé, még jobb esetben ellenállhatatlanná teszi hőseit. A New York-ban élő, 69 éves Lawrence Block három ilyen hőst is kreált, köréjük egész regényfolyamot építve. Az Evan Tanner-sorozat központi figurája a koreai háború egyik veteránja, aki egy sebesülés folytán álmatlanságban szenved; a Matt Scuder-sorozat névadó alakja egy engedély nélkül dolgozó magándetektív, aki New York sötétebbik oldalán járatos.
A harmadik sorozat hőse Bernie Rhodenbarr,
a kiváló besurranó tolvaj, aki napközben antikváriumot működtet, és – figyelem a részletekre! – kizárólag keménykötésű, komoly műveket forgalmaz. Éjszaka viszont nem tud ellenállni régi szenvedélyének, és néhány órányi illegális tevékenykedéssel pótolja ki azt a jövedelmet, amit a tisztes könyvkereskedő álarcában nem tud megkeresni.
Bernie ugyan nem éppen egy lázárervini makulátlan hős, nem olyan, mint Lapázi Lopez, az ellentolvajnagy (a Bab Berci kalandjai egyik szereplője), vagyis ő tényleg azzal a szándékkal surran be s fúrja meg a faliszéfeket, hogy el is lopja az értékeket (Lapázi Lopez nem lopott, hanem ajándékokat csempészett be azokhoz, akikhez betört, afféle félresikerült nyárimikulás stílusban). De ezzel együtt szerethető, szinte hétköznapi alak: brit filmekben lehet látni ilyen, kicsit csetlő-botló, de azért helyén-van-a-szíve karaktereket.
A Bernie Rhodenbarr-sorozat alapsémája az, hogy Bernie – időnként hű barátnőjével és tanítványával, a Pudliművek tulajdonosával, Carolynnal az oldalán – a maga klasszikus kisipari módszerével betör valahová, de mindig peche van. A helyszínen történik még valami más, rendszerint súlyosabb bűncselekmény is, melyet persze a rendőrség hősünk nyakába szándékszik varrni. És ekkor a tolvajnagyra vár a feladat, hogy elvégezze a rendőrség munkáját, márcsak a maga jól felfogott érdekében is.
A betörő, aki Spinozát olvasott c. műben is ez történik:
egy rendkívül ritka és értékes ötcentes érme miatt két gyilkosság is történik, és ahogy egy jó krimiben lenni szokott, egy idő után teljes lesz a dramaturgiai kavarodás. Félig-meddig korrupt rendőrök, brutális módszerekkel dolgozó, konkurens betörők, egy erőszakossá váló férj, egy ravaszkodó fodrászkisasszony meg egy lábspecialista doktor kavar az ötcentes körül – a cselekmény emiatt kellően fordulatossá válik.
Block rutinos szerzőként nem követi el azt a hibát, hogy a szellemes alapszituációt elpuskázza a túlságosan nyakatekert fordulatokkal vagy a fölöslegesen színpadra léptetett mellékszereplőkkel, de nem esik az elvarratlan szálak és a túlzott leegyszerűsítés hibájába sem.
Nem kétséges persze, hogy Bernie a végén mindent megold, a szereplők teljes viszonyrendszerére fény derül, megtudjuk, hogy ki a gyilkos, akit utol is ér a méltó büntetés.
Ebből látható, hogy Lawrence Block a legjobb klasszikus hagyományok fényében hagyományos krimit írt: mert noha a lopás (bocsánatos) meg a gyilkosság (megbocsáthatatlan) bűn, a végén minden tisztázódik az értelem fényénél (nem véletlenül került be a mű címébe is Spinoza).
Ebben a regényben szemernyi sincs
a Raymond Chander-krimik fásult, whiskys cinizmusba csúszó, egyre kilátástalanabb, szinte egzisztencialista kiábrándultságából. Chander főhőse, Philip Marlowe egy olyan Los Angeles nyomasztó árnyai között bolyongott, mely később a Bret Easton Ellis-regények díszlete lett.
Bernie Rhodenbarr New Yorkja viszont olyan színekkel van festve, mintha nem is az amerikai világvárosban, hanem egy viktoriánus angol kisvárosban járnánk. Vagyis nemcsak a főhős és a cselekmény szeretnivaló, hanem a helyszín is – talán azért is, mert az íróról tudni lehet, hogy szenvedélyesen szereti New Yorkot.
Block feszesen megírt, szellemes krimije immár a szerző tizedik, magyar fordításban is napvilágot látott műve. A kötet az Agave Könyvek kiadásában jelent meg, akárcsak a Bernie Rhondenbarr-sorozat további három darabja, A betörő, aki parókát viselt; A betörő, akit szekrénybe zártak és A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni.
A fordítás Varga Bálint műve: sok más krimikiadással ellentétben igényes munkát tart az olvasó a kezében; nem az jön le, hogy egy jól megírt történetet egy botcsinálta fordító agyoncsapott, sőt. A mondatok jól szólnak magyarul, Block stiláris erényei átjönnek. Varga feltétlenül gondos munkát végzett. (A borító és a kellemes tipográfia Kuszkó Rajmund munkája.)
A 190 oldalon egyetlen fordítási hibát találtam: a 'lobbi' szó a magyar szókincsbe az átvitt jelentésű 'közbenjárás, meggyőzés' értelemben került be – egy lakótömb előterét szerencsésebb lett volna hallnak nevezni.
Szerkesztői baki mindössze annyi, hogy a regényben elszórt Spinoza-idézetek fordítóit elég lett volna csillagos lábjegyzetekkel jelezni; a sorszámozott jegyzetanyag tudományos művek jellemzője. De ezek persze apróságok, melyek a feszes cselekményszövés miatt szinte észre sem vevődnek.
Block ezzel a regénnyel, illetve a Betörő... sorozattal nem igazán újítja meg a műfajt. De olyan vicces krimihőst alkotott, akinek minden esélye megvan a klasszikussá válásra, és ezért határozottan jó ötlet volt magyarul is kiadni.