2019. február 21. csütörtökEleonóra
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A gyaur és a hodzsa meséje

Vizi Boromir 2007. december 14. 09:42, utolsó frissítés: 2007. december 13. 17:51

A “keresztény” a saját bűnbánatában tetszeleg, a “muzulmán” megveti a hazugságot, de szemet huny saját önáltatása fölött. Orhan Pamuk (ál)középkori emlékiratokkal csal tőrbe, hogy kiderüljön: #b#nincs mese#/b#, föl kell adni a várat. #b#[könyvespolc]#/b#





Individualizmus és közösségelvűség, Nyugat és Kelet, racionalizmus és misztika, ész és képzelet, valóság és álom, történelem és mese, tudomány és hókuszpókusz – kategóriapárok, szamárvezetők, amelyek segítenek értelmezni a világot. A leegyszerűsítő sztereotipizálás pedig egy idő után rutinná válik, hiszen


ugyan kinek is van arra ideje,

hogy újra és újra rákérdezzen a dolgok miértjére és mikéntjére?

Netán kétségbevonja a triviális megállapítást: ez vagyok én, aki a tükörben fogat mos; aki háromnegyed órát vezet és káromkodik a nagyvárosi dugóban; aki lenyomja a nyolc órát egy képernyővel szemben, billentyűket nyomogatva; aki este, elalvás előtt a tévére bambul?

Aki az unalmat – pontosabban az instrumentalizált humánerőforrás-szerepből való kilépés után maradó ürességet, a “nincs-amit-kezdenem-magammal” érzését – akár olvasással is kész elűzni.



Kedves olvasó, el kell mondanom már az elején, Orhan Pamuk nagyon kiszúrt velünk. Azt hisszük, mert ezt kell hinnünk, hogy mivel mesélni fog, a történetbe belefeledkezve megfeledkezhetünk a mindennapi fogmosásról és egyéb tevés-vevésről, a képernyő villódzásáról, a holnap elvégzendő feladatokról, sőt a hiátus sem terjeszkedik tovább szemérmetlenül a szemünk sarkában, hanem agyunk valamelyik dobozában, jó mélyen meghúzódik és sunyít. Pamuk pont erre a dobozra kíváncsi, hiába rejtegetjük!

A középkorban játszódó történet főszereplő-mesélője – hogy ki ő voltaképpen, a történet legvégéig csak sejtjük, és természetesen nem kapunk megnyugtató és egyértelmű megerősítést –


posztmodern grafomán, bizarr szerepjátékok kedvelője.

Ő is az unalom és az üresség elől menekül, amikor papírra veti emlékeit, gondolatait. Hát persze, unatkozhattak az emberek a középkorban is – könyveljük el, és gyanútlanul tovább olvasunk.

A fehér vár című regénynek pedig már az “előszava” gyanúra adhatna okot: egy nyilvánvalóan légből kapott nevű személy azt állítja, a kéziratot találta. Hát hogyne, ismerjük a cselt, legperverzebb alkalmazója talán épp Seherezádé (Sahrazád) és Kierkegaard volt, hoppá, ez a két név most nagyon nem talál egymás mellé, hiszen


az Ezeregyéjszaka mesélő Seherezádéja nem az a Seherezádé,

akit egyszercsak, régen, talán valóban a kalifa háremébe cipeltek, a dán grafománról pedig elég sokat tudunk, még többet nem tudunk, de az biztos, hogy valóban ott rótta Koppenhága utcáit a 19. századi aranyifjak egyenruhájában...

A “szerző”, “kiadó”, “mesélő” és “főszereplő” az elején valóban egész jól szétválasztható, bár gyanúsan édes négyes. A szituáció pedig akár a Koldus és királyfiban: a keresztény rab és a szultán udvarában forgolódó hodzsa mintha ikrek lennének. A művelt olasz ifjú a törökök fogságába esik, és néhány évvel idősebb, szakállas, muzulmán hasonmása rabszolgája lesz.

Mint a nyugati tudományokban járatos személy, a hodzsának kell segítenie: először fergeteges tűzijátékot rendeznek, “ismeretterjesztő” könyveket írnak az állatbarát, még kisfiú szultánnak, aki felnőttként hadjáratra indul, és szüksége van a mindenkit legyőző csodafegyverre.


A hodzsa mindent akar tudni: hogy élnek “amazok”, azaz a keresztények, mi van a fejükben,


mit gondolnak, boldogok-e?

A “tudomány” megszállottjaként a csillagokat akarja kutatni, de végül csak álomfejtésre futja, meg egy elfuserált makettre a bolygók keringéséről. Kutatási, megismerési vágya annál nagyobb, minél elutasítóbbak elméleteivel szemben “amazok”, azaz (ezúttal) az udvaroncok és az egyszerű emberek, és egyedüli szövetségesét a keresztény, tehát a premissza szerint másképpen gondolkodó rab hasonmásban látja.

A “megismerés iránti elkötelezettsége” azonban folymatosan dicsőség- és hatalomvágyként lepleződik le az olasz ifjú szemében. Ők ketten lépten-nyomon egymásba botlanak, gúnyolódnak, kínozzák egymást, és bár viszonyuk soha nem szimmetrikus, vagyis hol egyikük, hol másikuk kerekedik felül, nem tudnak meglenni a másik nélkül.


Persze elkönyveljük már az elején,

hogy a rabszolga és a hodzsa egymás alteregója. Míg a “keresztény” (jobb híján így nevezem) a saját, felnagyított bűneiben és bűnbánatában tetszeleg, és nem szégyelli a félelmét, a “muzulmán” megveti a hazugságot, de keleties könnyedséggel huny szemet saját önáltatása fölött.

Aztán persze már semmi sem egyértelmű, feloldódnak a kategóriák, és ott állsz, olvasó, a fehér vár előtt te is, fél füllel figyelsz csak a csatazajra, hiszen nem ez a lényeg, egyformák “gyaurok” és “pogányok”, pestis idején, háború idején ugyanúgy az orgia és az ima marad nekik.

A 2006-ban Nobel-díjjal kitüntetett író "szülővárosának melankolikus lelkét keresve új jelképeket alkotott az egymással ütköző és egymással összefonódó kultúrákra", indokolt a svéd akadémia.

Számunkra Isztambul-Konstantinápoly, az Ázsia és Európa határán elterülő város is “csak” jelkép, amiről a függőben lévő török EU-csatlakozás juthat eszünkbe. Meg a legmagasabb irodalmi kitüntetést elnyerő író, akit immár eposzi jelzővel emleget csak mindenki, így ő is szimbólummá lett. Szemmel láthatóan (és szimpatikus módon) élvezi is a szerepet, a “mágikus realizmus török képviselője” címet.

Hiszen ki ne szeretne titokban az irigyelt és gyűlölt ellenség bőrébe bújni, az ő szemével látni? A Másikat megismerve


a saját fegyverével legyőzni őt?

(Kérlek, ne gondolj most se a kultúrák közötti harcra, se egy mesterségesen egységes csoporttal szembeni “kötelező” alap-attitűdre! Talán maradjunk inkább a szintén mesterséges Író-Olvasó alteregópárnál.)

Pamuk nem áll ellent a kísértésnek. Élvezettel gyártja a csodacsapdákat, és útvesztőbe csalogatja azokat, akik úgy akarnak meglepőt találni egy könyvben, hogy közben körömszakadtáig ragaszkodnának saját, sérthetetlennek elgondolt, biztonságos világukhoz. Figyelj csak, olvasó, aki én vagyok: Kafka rendőrének nevetése jut eszembe. Add föl, add föl!

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS