2017. december 11. hétfőÁrpád
-0°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Bret Easton Ellis a Nemzetközi Könyvfesztiválon

Horvát Zsolt 2008. április 27. 15:20, utolsó frissítés: 2008. április 26. 16:49

Ha a rozsdás vajkéssel levágott fül irodalomnak minősül, akkor BEE díja több, mint jelzés a népnevelőknek.



Harcedzett családregényírók, némi alázatos debüt, jóságtól fénylő félarcok, fejhangon visongó gyerekek, Jézus képei és Szabó Magda az égben, közelfogadásra buzdító lózungok és népnevelő nemzetközi barátkozás és rengeteg dedikáló felsőművész, azaz összesen félezer könyvstand és pár száz program a napfényes budapesti Millenáris Parkban.

És miközben a XV. Könyvfesztivál prominens figurái elvesztődnek félúton a játszóházak és a művelődéstörténeti kerekasztalok között, az izgatott ifjúság egy fojtogatókesztyűs pszichopata amerikai előtt áll órák hosszát sorfalat. Aki mellesleg a világ legjobb íróinak egyike.


Lehet szeretni, lehet utálni,


én spéci mindkettőt teszem, tőlem szokatlan vehemenciával minden irányokba. Könyveinek egyes fejezeteit — különös tekintettel a forró tűvel kipukkasztott szemgolyók és a padlóhoz szögezett ujjbegyek részletes leírására — csak sürgősségi átlapozással lehet túlélni, a maradék viszont olyan feszes és precíz, mint egy száradó farmeralsónemű.

Kíméletlen, letaglózó, a magamfajta átlagolvasó pedig verejtékezve próbálja kitalálni, mitől olyan svungos az a bekezdés, hogy mentális hátraszaltót lehet tőle kapni. Szerintem spéci otthon, new yorki appartmanházának 82-ik emeletén levő fáskamrájában először kipróbálja, aztán megismétli, aztán lefilmezi, és végül megírja.


A barátai pedig vészesen fogynak.

— A Glamoramát akartam dedikáltatni, nem a Psychót — mentegetőzöm némi ideges tűnődéssel, amikor végre ott állok előtte beszignózódni — mégis a Psychót hoztam el.

— Sebaj — nagylelkűzik gyanúsan Ellis, aztán újra átmegy kedélybe. — Holnap is itt leszek öt órától, ha újra kibírod a három óra várakozást, azt is aláírom neked — jelzi, és közben a hátam mögé bólogat szélesen. Tágra nyitott barna szemek, erős ujjak, ehh, kéjgyilkos a javából!

Várom, hogy mikor vágja belém a tollnak álcázott stihlfűrészét, szaggasson, míg ki nem esik kezemből a jegyzetfüzet, vagy ne legyen a neve egcájg. A háromórás tömeg a hátam mögött testületileg szüttyög, befülel, mert ők is némi attrakcióra várnak ettől az amerikai irodalmat reformáló sztárizétől.


Közben utolsókat ver a felfény


a Millenáris Park közterén, a Bihari Táncegyüttes gyerekcsoportjainak műsora épp véget ér, a szomszédos teremben valakik Popper Pétert faggatják, nem messze tőlünk pedig a Kínai Díszvendégség keretén belül Jiang Rong Farkastotemét mutatják be, többszörösen jelezve: ez a mai Kína második legolvasottabb regénye (értsd, a pártkönyv még mindig az első, a kínai wikipédiáról beszélni pedig egyelőre viszonylag értelmetlen), a 35-ös standon Kányádi dedikál, nem messze tőle Müller és Háy teszi ugyanezt, és további kismillió fontos és kevésbé fontos alművész.

De mit számít mindez? Easton Ellis személyesen lébecol a 16-osnál! És nem is siet sehova. Kedélyesen pislog, erőteljes körteállkapcsán ide-oda feszülgetnek mindenféle simára borotvált bőrök, jólmélynézeget mindenkit, aki leül elé kiteríteni szignóra szánt Európa Kiadós könyvarzenálját. — Höló — mondja még az elején némi fáradt elégedettségben úszva, és megigazítja jobb kezén a szurokfekete fojtogatókesztyűt. Háj, bólintok, és


vigyorgok nekije megilletődötten.


— Kinek lesz? — kérdi.
— Az Ismeretlen Olvasónak... — kuncogok, mert bosszant, hogy zavarba hoz az egyetlen kérdés, amit szignóosztogatáskor egyáltalán fel lehet tenni. Ezen kicsit mosolyog, afféle sorozatgyilkosi mézragadóssággal, és közben mégis csak a nevét írja alá, kacagós gyöngybetűkkel. Lassan, megfontoltan, alapos pszichopaták módjára. És ettől már közérthető a sor tíz méter per óránkénti sebessége.

A tömegben: kölkök, fiatalok, zsengeévesek, némi harmincasok. Némi nouvelle irodalmi izgalomra áhítozó, internetre szabott attention spames neoegykék. Azaz mi. Nagyjából a négyeshatos villamos este tizenegyes törzsközönsége.

Állunk, és áhítattal várjuk a háthabekövetkező véráldozatot, de rossz esetben megelégszünk egy szignatúrával is. Attól az írótól, aki több halálos fenyegetést kapott az elmúlt tíz évben, mint ahány újságcikk megjelent Rushdie fatvájáról összesen, bármit szép dolog elfogadni. Akkor is, ha nem önérzetes muszlimok, hanem


az orális-baltás-kreditkártyás erőszak


grafikus ábrázolásától kiakadt feministák és ősz lelkipásztorok írják neki a letöltésre robbanó iméleket.

— Amúgy mi a gond a Psychóval? — kérdi tőlem, csak úgy mellékesen, abcug keresztkérdés ez, miközben megfeszülnek az ujjai, és egy általam nagyon intenzíven elképzelt légpuskával kapásból leszedi a szegycsontomat.
— Semmi — jelzem riadtan — Csak látszólag mindenki azt ismeri, azt hozta...
— Mindenki? — kérdi tűnődve, miközben az unokatestvérem rámtukmált Nullánál is kevesebbjét karcolja gyöngybetűkkel.
— Olyan nyolcvan százalék, bizonyára — mondom kínnal.
— Igen? Nem is tűnt fel... — fordul a slepphez, aki elszántan a vállát vonogatja. Inkább hallgatok, mert Ellist a statisztikai jellegű észrevételek vajmi kevésbé érintik a három órásra nyúlt pillanat hevében.


Pedig a sorban mögöttem állók


nagy része valóban az Amerikai Psychót olvassa, sőt elég sokan látszólag most olvassák először. Alkalmi döntéssel az elmúlt percekben vásárolhatták a kiváló üzleti érzékkel menedzselt standokon, némi irodalmi opportunizmussal.

Egy őrültsipkás mögöttem kuncogva olvas fel egy anális jellegű kuriózumrészletet a barátnőjének, aztán szinkronbólogatnak, mert közhely tudni, hogy igazából az erőszak ábrázolásával lehet legjobban erőszakellenességet jelezni, ha pedig ezt valaki nem tudta, ezentúl se fogja, mert Ellis szerint ez nem is igaz, semmi sem igaz, az igazságok meg pláne nem.

Hátranézek, és elkapom a kedves pillanatot, amint a könyvek felemás módon rabul ejtik az álldogálók egy részét, miközben a többiek szép szemeiket forgatva éppen kifele szállnak a sorból.

Sebaj, intek, holnap is telített a program lesz, szép előadásokkal, rengeteg dedikálóval, Szávai, Lengyel, Kukorelly, Karafiáth, Vámos, Nemere, Csernus, Tisza, tehát tulajdonképpen mindenki, aki manapság a magyar könyvkiadás heroikus mezejére mer lépni, a 29-esen akár Esterházyt is el lehet majd kapni tisztelereméltóra őszült grabancától fogva. (Kérem, csak Semmi művészet!) És a hely azokkal is tele lesz újra, akik a palettát figyelmen kívül hagyva csak


a fogvacogtató amerikai őrültet jöttek megnézni,

és akik nagyvonalúan újra pontosan érkeznek, mert azt hiszik, beférnek, hiszen rajtuk kívül talán ha öten ismerik Ellist. Ami vélhetőleg igaz is, annyi különbséggel, hogy mindenkinek más és más ez az öt ember, így pedig könnyen összejön egy kisvárosnyi sorbanálló.

— És minek a kesztyű? — kérdem végül Ellistől, a jobb kezén feszülő fekete műbőrszerű izére mutatva, miközben már fölfele szállok az aláírt könyvvel. Kissé suta kérdés így, némi kincsvadászati elégedettség és egy hátam mögött tornyosuló tömeglincshangulat között félúton, és felkészülök az azonnali retorzióra.

— Véres a kezem — mondja faarccal, aztán az asztalt csapkodva kiröhög, és én megsemmisülten kacarászok vele és a sleppjével — Nem, igazából nem. Könnyíti az írást. Feszesen tartja az ízületeimet. — És mutogatja is, mennyire feszesen. Én meg továbbmegyek, mielőtt még meggondolatlanul kibökném, ami mindenkinek evidens:


ránézésre tudjuk, hogy fojtogatókesztyű.

Ellis ugyanis nem író. Ellis gyilkos, zseni, korunk szépséges és utálatos esszenciája, a kissé befásult amerikai irodalom rendszeres kibelezője. Átlagosan ötévente az, mert nem ír sokat, de azt sokáig.

Nem író, mert sztár. A holivudizmus irodalmát hozza el vérképletekben, a faszhangú anyagi világ görbe tükrét (istenem, hogy utálom ezt a kifejezést, de annyira ügyesen kitalálták), mert ő félszemélyes intézmény, híres filmsztárokkal parolázó manhattani szomszéd, rendezőket dróton rángató allűrmester, partikról undorral író partiállat, drogosokat megvető drogos, buzikat könyveiben kizsigerelő, magát büszkén vállaló homoszexuális. A könyveiben


sok cseppfolyós tartalom, de semmi bölcsködés,

semmi rámutatás. Ejszézés helyett inkább fejszézés. Aki pedig hajlandó az írásaiba belefeledkezni, az odavan érte. Mert kíméletlen szakavatottsággal tudja megmutatni — az eszközök formájától és fűrészfogainak élességétől tekintsünk el egy pillanatra — hogy hol és miért vagyunk üresek és kik a nálunk szarabbak és kiknél vagyunk mérhetetlenül szarabbak a magunk rendjén mi is és egyáltalán van-e esélyünk arra, hogy ez megváltozzon, értsd, szarilag. Igazi szeretnivaló pszichopata, aki


helyettünk merül le valami szutykos pokolba,


aztán vissza a kebelünkre, féleszet osztogatni, meg bemargózni a kiábrándultságból táplálkozó dühöt és agressziót. — Ráadásul milyen aranyos — suttogja ábrándosan a majdnem sorra kerülő göndörszőke mellettem.

Mint az eszeveszettek általában, bólintom megilletődötten, aztán kihúzok aláírt Psychómmal a millenáris szeleibe. Ha semmit se szedsz, akkor kezdd el, ha pedig igen, akkor most azonnal állj le vele, üzenem még a göndörszőkének, így utólag, amúgy valszeg felesleg'be.


horvát zsolt

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS