2017. december 16. szombatEtelka, Aletta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A nagybányai művésztelep: felismerhető tájak

Fülöp Noémi 2008. május 08. 19:01, utolsó frissítés: 16:40

Derűs, napfényben ragyogó képek – mögöttük pedig minden részletre kiterjedő szervezés és marketing. Újabb kár kihagyni-kiállítás nyílt Csíkszeredában.




Megnéztük a Nagybányát. Nem is akárhogy: Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos titkára, a kiállítás rendezője volt a tárlatvezetőnk, Székely Sebestyén György művészettörténész segített kérdezni.

A Csíki Székely Múzeum lépcsőfordulójában plakátgyűjtemény fogad a nagybányai művésztelep képeiből összeállított kiállításairól, odafent pedig az egyik teremben állandóan pörög Lakatos István Alakok tájban című kisfilm-sorozata a művésztelep életéről.

Szücs György szavával ez egy vidám kiállítás. És ez nem csak a nagybányai színeknek, a képeken ragyogó napfénynek, hanem a világításnak is köszönhető.


Szücs GyörgySzücs György
Szücs György: Ugyanaz a nagyváradi cég végezte A nagybányai művésztelep című kiállításnak a világítását, mint a Munkácsy-kiállításét, ám egy másfajta problémával találkoztak. A cég vezetője gyakorlatilag tárlatvezetést kért tőlünk, a kiállítás rendezőitől, hogy átlássa, mennyiben különbözik ez a tárlat a sötét tónusú, súlyos drámai hangulatot kifejező Munkácsy-képektől.

Abban maradtunk, hogy a falak színét nem változtatjuk meg csak azért, mert a kiadványok alapszíne elsősorban a zöld – a piros alapszínen érdemes megnézni egy derűs, napfényben ragyogó kiállítást. Két, két és fél napot szántak arra, hogy kitalálják, ezt hogyan oldják meg – úgy gondolom, profi munkát végeztek.

Vannak itt nagybányai főművek?

A kiállítás jelentőségét talán növeli, hogy a képek mintegy harmadát a galéria állandó kiállításáról vettük le, a többi szerepelt, vagy szerepelni fog az állandó tárlaton. Ez egy állandó kiállításbeli minőséget ad.

Fel sem merült a “jó lesz ezeknek a tartalékos csapattal kiállni” nagyképűség, figyelembe vettük, hogy itt most születik két kiadvány – a nagy katalógus és a vezető, amiben mind az ötven képhez van elemzés, illetve életrajzok, tanulmányok. Arra törekedtünk, hogy kerek legyen, hogy aki nem hallott Nagybányáról, az is kapjon egy képet a művésztelepről.


Tehát 1896-tól, a Hollósy vezette első művészcsoport Nagybányára érkezésének évétől kezdődik a kiállítás?

A legkorábbi kép 1886-os, ez a trambulint képviseli: a Tengerihántás meg a Merengő voltak azok a képek, amikkel Hollósy Simon sikert ért el Münchenben. Tízéves, szerves előtörténetről beszélhetünk 1896-ig, a nagybányai művésztelep megalapításáig – nem mondhatjuk, hogy 1896-ban a művészek kiléptek a vonatból, és akkor történt valami.


Miért éppen Nagybányán léptek ki a vonatból?

Van egy praktikus magyarázata: millennium évét írtuk, és Máramaros vármegye megbízta Hollósyt, hogyha már onnan származik, nekik is kellene valami jó történelmi jelentőségű kép, például Huszt várához kötődve. És hogy a müncheni szabadiskolájából befolyó pénzeket se veszítse el, hát miért nem hozza Nagybányára a tanítványokat is?


Ehhez az is szükséges volt, hogy Thorma János és Réti István itt lakjanak Nagybányán, ők intézték a polgármesternél, a városnál, hogy fogadják be a művészeket. Más történet, hogy a város végül nem vette át az elkészült képet, mert egy nagy zöld hegyet ábrázol, rajta kicsi romok, egy ember nincs rajta.

Az első nyár olyan jól sikerült, hogy visszavárták őket, a kultuszminiszter ígéretet tett szabadjegyekre az utazáshoz. Egy évvel később pedig maga a miniszter nyitotta meg az első nagybányai kiállítást Pesten. Tehát elfogadták őket, még akkor is, ha a konzervatív kritikusok egy része a zöld lovakon vihogott.


Azaz volt egy pozitív konjunktúra, ami ezt lehetővé tette – de miért van az, hogy a festőiskola olyan hosszú ideig, Hollósy távozása után is, egészen 44-ig fennmaradt?

Nem tudok egyetlen magyarázatot adni – Véső Gusztáv barátom, nagybányai festő szokta mondani, hogy több feltétel kellett ahhoz, hogy a művésztelep ott működjön. Egyrészt a város fogadókészsége vonzotta a fiatalokat, aztán az elszántság arra, hogy vidéken fessenek, tanuljanak, és kellett egy-egy karizmatikus irányító személyiség.


És persze a couleur locale, a hely megmagyarázhatatlan színvilága. Idős festőkkel beszéltem a nyolcvanas években, akik voltak Nagybányán – egyikük azt mondta: igen, hát ott még vannak színek. Mielőtt gyárak épültek volna, el tudom képzelni, hogy tényleg olyan kék volt az ég, mint amit Ferenczynél látni.

Az is fontos szerepet játszott, hogy Thorma és Réti egész életükben ezzel foglalkoztak: Thorma itt maradt, és amikor már beteg volt, le akart mondani a művésztelep vezetéséről, akkor is darálta tovább, a román világban is darálta tovább.

Réti részt vett a budapesti főiskolai reformban, ahol a nagybányai szabadiskolai jellegű oktatást próbálták hivatalossá tenni. Így egyre több lábon állt a nagybányaiság, és egy idő után ugyanúgy megszokottá vált, mint Szolnok vagy Kecskemét.


Hogyan történt a válogatás? Törekedtek teljes, kronológiai, tematikus bemutatásra?

Ferenczy Károly
ra külön hangsúlyt kívántunk fektetni, az előkészítő időszakot sem akartuk kihagyni, a neósokat viszont nem tudtuk ugyanolyan erővel képviselni a Magyar vadak kiállítás miatt: szinte az összes képünk Tihanyitól, Czóbeltől, Perlrottól ott szerepel.


Miért esik nagy hangsúly Ferenczyre?

Azért, mert ő volt a legfajsúlyosabb egyéniség, nem csak az alapítók között. A galériának tőle van a legreprezentatívabb kollekciója. Az is szempont volt, hogy tavaly az első nagy monstre-kiállítás, az összes reklámjával, szponzorával, megjelenésével a Munkácsy volt, ami az emberekhez közelebb állt.


És ahogy egy barátom mondta, Munkácsy, az kicsit Petőfi. Azt akartuk, hogy pár ösvényt nyissunk azok számára, akik látták a Munkácsy-kiállítást, átvezessük őket az alapítók nemzedékéről a magyar vadakig vagy a neós művészekig.


A kiállításon főleg magyar festők képei szerepelnek, pedig a nagybányaiak között sok román és külföldi művész is akad.

Az egy másik kiállítás lenne, amit egyszer nagyon szeretnék látni: jó volna odatenni mondjuk egy Arthur Veronát, aki egy másfajta tradícióhoz tartozik, vagy odatenni a korai Aurel Ciupe-t, és eljutni a két világháború közötti időszakig, amikor nálunk párhuzamos, ún. posztnagybányai vonal alakul ki.


A Nagybányát megjárt festők puha, impresszionisztikus stílust honosítottak meg Magyarországon, ez az ún. Gresham-kör művészete. Jó volna bemutatni, hogy ez az oldott festőiség a román és nyugat-európai művészeknél is jelen van.

Itt Csíkszeredában kissé olvashatóbb, kevésbé a modern irányába eltolt kiállítást szerettünk volna, amelynek látogatói ráismerhetnek a tájra. Az egyik sajtóstól hallottam, amint a képek között sétált, hogy ő ugyan nem járt Nagybányán, de látott ilyen tájat Csíkszereda környékén. Így talán a közönség irányába is nyitottunk.


Számos tárlat szervezésében részt vett az eddigi nagybányai kiállítások közül, 1996, az évforduló óta. Született-e valami új a csíkszeredai kiállítás kapcsán?

A rendezés közben rá-rámeredtünk egy képre – mindig így van, ha új környezetbe, új világításba kerül a mű. Otthon is ezeket láttuk, csak ott a napi rutin mellett nem ismeri fel az ember. Rácsodálkoztunk Ferenczy Keresztlevételének bizonyos részleteire, Glatz Hegytetőn-jére: mindig úgy jön, hogy alulról nézzük azt a kúpot, pedig velünk egy síkban van, hiszen a környező hegyek alattunk állnak.


A Munkácsy-kiállítást tavaly ugyanebben az időszakban nyitották meg, másrészt az első művészcsoport éppen május hatodikán érkezett Nagybányára – van ebben szándékosság?

Gyarmati ZsoltGyarmati Zsolt
A május hatodikában nincs, az időzítésben viszont igen: Gyarmati Zsolt olyan dinamikus, fiatalos, menedzsertípusú igazgató, amilyent Nyugaton elvárnak újabban. Így világos volt, hogy a Csíksomlyói búcsú környékére kell időzíteni a tárlatot, amikor nagyon sok rendezvény van – és aki eljön Csíksomlyóra, vagy bejön a várba, az meg fogja nézni a kiállítást.

Gyarmati egyébként a KMDSZ-t is megnyerte a kiállítás számára, vállalták, hogy a fantasztikus mennyiségben, mintegy 150 ezer példányban készült plakátokat széthordják Erdélyben. Így történt, hogy a Marosvásárhelyt megkerülő útvonalon két templom kapujában is ott volt a Nagybánya-plakát.

Aztán ott van, hogy aki eljött a Munkácsyra, talán eljön a Nagybányára, aki pedig eljött a Nagybányára, eljön a következőre, ha ez később egy sorozattá válhat. Talán így hozzá lehet szoktatni a közönséget olyan művekhez, amik nem annyira evidensek, mint a tájfestészet. Nincs ilyen sok jolly joker-téma, mint a Munkácsy vagy a nagybányai művésztelep.


Milyen nyomást gyakorol egy ilyen hatalmas kiállítás – ahol fontos, hogy legalább nullszaldós legyen – a kutatóra, a kiállításrendezőre?

Megvan a praktikus és pénzügyi, de a közművelődési célja is egy ilyen kiállításnak: hogy a múzeum nem a poros tárgyak gyűjteménye, ahová ősz szakállú, szemüveges emberek bejönnek, vagy a szülők elhozzák egyszer a gyerekeiket – hanem olyan hely, ahol jól is érezheti magát az ember, amihez rendezvények társulnak.

Részletek: a cigiseknek pirosba burkolt dohányzóasztalkákkal kedveskedtekRészletek: a cigiseknek pirosba burkolt dohányzóasztalkákkal kedveskedtek

Gyarmati Zsolt mondta, hogy nem akar nagyobbnak látszani, mint ami, de úgy gondolja, hogy egy városi múzeum nyugodtan lehet regionális vonzáskörű, minőségében pedig nemzetközi szintű – így lassan a látogatók is hozzászoknak ehhez a minőséghez.

A megnyitó utáni fogadás hangulata, akár egy elit kerti partié: Márdirosz Ágnes és Szilágyi Nóra jazzt énekel, miközben elegánsan öltözött pincérek gyűjtögetik az üres poharakat és teli hamuzókatA megnyitó utáni fogadás hangulata, akár egy elit kerti partié: Márdirosz Ágnes és Szilágyi Nóra jazzt énekel, miközben elegánsan öltözött pincérek gyűjtögetik az üres poharakat és teli hamuzókat

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS