Vendégségben Bikmakkéknál, akik egész Európát mozgósították
Bakk-Dávid Tímea 2008. május 16. 18:28, utolsó frissítés: 16:48Az emberek a kocsmában is erről beszélnek, a boltostól ahelyett, hogy a felvágottról vagy friss kenyérről érdeklődnének, azt kérdezik, #b#klikkeltél-e ma?#/b#
Tavaszi zöld mezőkön, borús felhők alatt kanyarog a bikfalvi út, a főúttól néhány kilométerre az erdők alatt már látszik is a háromszéki falucska. A bodzafordulói hegyek lábánál, pontosítok magamban, hiszen a Webvidék versenyben résztvevő Bikmakk csapat tett arról, hogy többet is megtudjon a világ erről a pici településről.
Többek között azt, hogy a faluban fennmaradt több 18-19. századi népi barokk stílusú udvarház is – egynek a kapuja előtt állunk meg. Ez a Kerezsi-rezidencia, a “tanár úr” pedig amellett, hogy a sepsiszentgyörgyi Művészeti Gimnáziumot igazgatja, feleségével, Marikával együtt
tevékeny részt vállal a falu társadalmi életének fellendítésében.
Hamar átszól a szomszédba, így a Bikmakk további három tagjának társaságában lépünk be az egykori Török-kúriába, amelyet még a kommunizmus idején vásároltak meg Kerezsiék, megmentve ezzel az épületet a lebontástól.
Míg a házigazda töltöget a vendégeknek, Giráncsi Judittól, Giráncsi Líviától és Zoltáni Jolántól érdeklődöm a csapat megalakulásának előzményeiről.
“A tanár úr egy nap kővel dobigálta a ház oldalát, hogy jöjjünk – ez a falusi bipp, így ‘csengetik meg’ egymást itt az emberek – s akkor jöttünk, összegyűltünk, s elmondta, hogy van egy ilyen verseny, ahová be lehet nevezni. Így indultunk el, nem sok reménnyel, hogy őszinte legyek” – kezdte Giráncsi Judit. Olyan hátul vagyunk, teszi hozzá, “mi az elsők akartunk lenni” - de hát
ahhoz képest, hogy kicsi falu,
s mind városok az élvonalbeli versenyzők, végül is jól teljesítünk, teszik hozzá a többiek. “Hát Kézdivel mi hol vehetjük fel a versenyt?” – teszik fel a költői kérdést. Kicsit igazságtalannak tartják, hogy egy kategóriába kerül a húszezres lakosú város és a 350 lelkes falu. Bikfalván az egyedüli internet-hozzáférési lehetőség az eTransylvania pont, amelyet a Bikkmakk Egyesület működtet.
A csapattagok nagy része dolgozik, késő délután szabadulnak, nem tudnak annyira aktívak lenni – mondják a csapat “magjának” számító beszélgetőtársaink. A munkamegosztás a csapatban jól megoldott, Lívia a fotós, Jutka a “híradós”, hozza-viszi az információt, a fiúk főképp erkölcsi támogatást nyújtanak.
Amikor egy-egy új próba kerül kihirdetésre, összegyűlnek, de napközben állandóan vannak “szolgálatosok”, akik
elzarándokolnak a Bikmakk székhelyére, s háromóránként szavaznak.
Kerezsiék napközben nincsenek otthon, de az iskolából ők is szavaznak rendszeresen.
- Óriási a lelkesedés – foglalta össze a csapat alaphangulatát Kerezsi Mária. Nem az az érdekes, hogy hányadikok leszünk, hanem az a lényeg, hogy egy csomó mindent meg tudtunk magunkból mutatni.
Megkezdődött a Reneszánsz Napok, ez amúgy az év bulija, és lesz rengeteg koncert – teszi hozzá Kerezsi János. – De az év bulija a Transindexé, ezzel a játékkal. Az egész világ tud most már rólunk, nekünk szavaznak Svédországból, Németországból, Magyarországról, Ausztriából. Egész Európát mozgósítottuk, nemcsak a szentgyörgyieket – nevet.
Médiában nem hirdették, a csapat népszerűsítése az ismeretségi hálókon keresztül zajlik. A postáskisasszony és a tiszteletes a média, magyarázza a tanár úr. Nagyon jó húzás, mert az emberek a kocsmában is erről beszélnek, a boltostól ahelyett, hogy a felvágottról vagy friss kenyérről érdeklődnének,
azt kérdezik, klikkeltél-e ma?
Jó játék, rengeteget megtudtunk egymásról, s azt, hogy még hol van eTransylvania pont az országban – mondja Kerezsi, aki szilágysági, kívülről sorolja az ottani versenyző falvakat is, s nevetve említi meg, hogy egyik csapattagjuk, Sipos tanár úr is krasznai, “de hát normális, hogy ránk szavaz”.
Közönségszavazás szempontjából van különbség falu és város között, de egyébként nincs, mert ugyanolyan lehetőségeid vannak a játékban – foglalja össze Marika néni, hozzátéve, hogy falun ráadásul ha szervez az ember valamit, nagyobb is a lelkesedés.
– Kezdtük a táborokkal, aztán odáig jutottunk, hogy nemzetközi fesztiválokat szervezünk – meséli János. – Vasárnap is kihozzuk a miskolci kórust, énekeljenek istentisztelet után. Szombaton megkezdtük a reneszánsz sorozatot, aztán jönnek a falunapok, oda is hozunk fellépőket. Oda jutottunk, ha véletlenül kiesik egy hónap, már kérdezik az emberek, hogy már mikor lesz valami? Most július közepéig megvan ez a valami: klikkelnek az emberek, s kérdik, hogy
na, mára hány pontunk van?
Öregek, fiatalok, mindenki tud a Webvidékről – mondja.
Bikfalva is küzd azzal a problémával, amivel a legtöbb erdélyi kistelepülés: a fiatalok elmennek, elöregedik a falu. Ha munkahely lenne, biztos maradnának, de csak a meződazdaságból nem lehet megélni. A szomszédos nagyközségben, Uzonban sincs semmi. Most épül néhány panzió, ami néhány embernek ugyan ad kenyeret, de csak kéne valami vállalkozás; mi kitaláltunk egyet, de az még titok – mosolyog Marika néni. Még ha nem is lesz belőle semmi, de reménykedünk, mint a játékkal – teszi hozzá férje.
A kézműves és zenetáborok hete alatt koncertműsor van, kiállítást szerveznek a készülő tárgyakból, esti tábortűz, játékok vannak. Képzőművészek jöttek ki, rajzolgatták a kúriákat, abból is lesz egy kiállítás. Van, aki közülük is
ittmarad, és megtelepszik:
a házaspár sorolja az ismerősöket, akik hozzájuk hasonlóan kiköltöztek Bikfalvára. Megpróbálunk egy kicsit fellendülni. De nem nagyot, mert utána aztán esünk nagyot – nevet Kerezsi János.
Be van szkennelve 120 régi fotó, amit az öregektől kaptak kölcsön a csapattagok – egy alkalommal majd azt is kiállítják. Azért gyűlt csak ennyi össze, mert az emberek féltek először odaadni, hiszen volt olyan korábban, hogy nem kapták vissza a családi emléket. Egyelőre nincs honlapjuk, ahová feltehetnék, hiszen most tanulgatják az internet nyújtotta lehetőségeket, technikákat.
Mielőtt még elviharoznának Szentgyörgyre kóruspróbára, Kerezsiék megmutatják még gyorsan a kézműves táborok anyagából készült kiállítást, a régi iskolaépületet, illetve a felújítás alatt álló faluházát.
Mi még fotózgatunk, immár kísérő nélkül, barátságos tehéncsordával és pásztorokkal megyünk szembe, nagy ritkán burrog el egy-egy gépkocsi a főúton. Hamarosan zuhogni kezd, az Arankának elnevezett sötét, tornádószerűen lefelé keskenyedő viharképződményből óriási villámok cikáznak, esőfüggönyön keresztül búcsúzunk hát Bikfalvától, én azzal a biztos tudattal, nem ez marad az utolsó alkalom, hogy idelátogatok.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!