Umberto Eco: Loana királynő titokzatos tüze
B. D. T. 2008. június 16. 10:18, utolsó frissítés: 09:41Miért vagyok én én, és miért nem inkább más? Történethabzsoló képregényolvasók tudják, milyen, amikor a „titokzatos tűz” megérint, valahol a gyomorszájunk tájékán. #b#[könyvespolc]#/b#
Miért vagyok én én, és miért nem inkább más – parafrazálhatnánk a heideggeri kérdést a legújabb Eco-regény kapcsán.
A világ legrafináltabb szemiotikaprofesszorának eddigi talán legszemélyesebb történetét olvasva, a szokás szerint lenyűgöző filológiai módszerességgel dokumentált részletek között tévelygő olvasóként sem állom meg önmagamra vonatkoztatni a kérdést. Eco a kiskamaszok
látszólag minden racionalitást, tervszerűséget,
felnőttes megfontoltságot nélkülöző történethabzsolási módszerét – mit módszer, életstílus! – idézi fel hőse, egy antikvárius visszaemlékezései alapján.
Visszaemlékezés? Pontosan innen indul a történet, hiszen Giambattista Bodoni a saját nevét sem tudja, amikor egy kórházi ágyon fekve felébred. Semmire nem emlékszik, ami az utóbbi hat évtizedben történt vele, nem ismeri fel szeretteit, barátait, nem tudja felidézni életének sarkallatos mozzanatait, viszont kristálytisztán idézi az általa valaha olvasott irodalmi műveket, a historikus műveltség alakjait és eseményeit, sorolja kapásból az évszámokat és neveket.
Tudja, ki volt Napóleon vagy éppen a saját névrokona-elődje, a 18. századi pármai tipográfus, Giambattista Bodoni, de azt, hogy ki az a mindenki által csak Yambónak becézett öregúr, megállapodott családapa jópár unokával, jól menő vállalkozással, arról halvány fogalma sincs.
A személyiség újrakonstruálásának módszere tehát adott: egyrészt mások visszaemlékezésére kell hagyatkoznia, másrészt a fejében lévő iszonyatos mennyiségű idézet- és adathalmazra. Hogy az utóbbi révén személyes emlékeket csalogathasson elő, vagyis aktiválhassa autobiografikus emlékezetét, ahhoz össze kell kapcsolnia valamiképp az olvasott/szerzett ismeretanyagot magával az olvasás/ismeretszerzés körülményeivel.
A gyerek- és kamaszkor meghatározó olvasmányai
kulcsszerepet kapnak ebben az önkeresésben, nem véletlenül. Amikor az olvasás még tisztán önmagáért való élvezet, és a fikció/olvasott történet határai beleoldódnak abba a valóságba, amelyet mi magunk játszunk el és alakítunk, éppen olyan lényeges mozzanatként rögzül például, hogy egy fán ülve olvasunk, mint maga a történet fővonala.
És ha a szemantikus emlékezetünk képregényhősök neveit sorolja, ehhez jó eséllyel tapadnak és felidézhetővé válnak olyan „valódi” emlékek is, mint például amikor eljátszottuk a pajtásainkkal a hősök kalandjainak némelyik epizódját.
Déjà vu, amikor a „titokzatos tűz” megérint, valahol a gyomorszájunk tájékán, és ez már talán nem is emlékezés, hanem az ismétlés vágya, több mint nosztalgia és kevesebb, mint egy időutazás.
Eco úgy emeli be „képes regényébe” a populáris kultúra termékeit – képregények, slágerek, indulók, magazinok, képeslapok, ponyvairodalmi alkotások, bélyegek, filléres regényfüzetek, újságcikkek –, hogy azok ugyanolyan pozícióba, kontextusba kerülnek, mint a klasszikus vagy avantgárd művészet alkotásai. (Most nem beszélek arról, hogy mekkora eszmetörténeti kuriózum az Eco által feldolgozott, a fasizmus korabeli Olaszország gyerekeknek és felnőtteknek szóló, propagandától és kettősségtől átitatott populárisirodalom-mintája. De persze az.) Nem mintha a posztmodern művészetelmélet már nem egyenrangúsította volna őket, de erről az emancipációról mintha a világ közvéleménye nem igazán értesült volna:
bizonyos körökben például Umberto Eco regényei
igazán szalonképes olvasmánynak számítanak, de mondjuk Harry Potter – Jules Verne! – annál kevésbé. De inkább hagyjuk a besorolásokat, hiszen ez nem változtat a tényen: Eco fricskája gondolkodtatóba ejt(het)i a sznobokat az értékes/nem értékes nem is esztétikai, hanem inkább moralizáló kategóriáinak értelmén.
Hogy Yambo végül megtalálja-e önmagát, vagy hogy mivel szembesül a gyerekkora végén elhagyott szülői ház padlásán (pincéjében, befalazott kápolnájában, a nagyapa szobájában, a...), azt persze nem árulhatom el.
Tényleg képes regény (több illusztráció is a szerző gyűjtéséből származik, sőt egy igazi, eredeti Eco-rajzot is láthatunk a 29. oldalon), és a filológiai buzgalom nem is annyira melléktermékeként rengeteg parafrázissal, idézettel és ebből következően terjedelmes jegyzetapparátussal találkozhat a Loana királynőt fellapozó olvasó.
Annyi biztos, hogy a személyiség ontológiája és az Én (újjá)születésének misztériuma nem kevésbé izgalmas olvasmány, mint János pap országának hazudozó felfedezőjéé vagy mint a szabadkőműves összeesküvés-elméletek továbbélésének interpretációjáé.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!