2017. december 11. hétfőÁrpád
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mikor lesz Van Gogh-kiállítás Sepsiszentgyörgyön?

kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2008. július 01. 13:42, utolsó frissítés: 10:55

Száműzni kell a szakmából a székely-székely ellentéteket. Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával franciaországi útját követően beszélgettünk.



Vargha MihályVargha Mihály


Mesélj a látogatásod nyomán körvonalazódó magyar-francia együttműködésről.

– Egyelőre nincs konkrétum, úgy tűnik, a régészet terén működnénk együtt. Most, hogy kinn voltam, meg is vagyok ijedve kicsit, hogyan is lehetne viszonozni: nagyon fejlett, gazdag megye, ahol olyan szinten állnak műemlékvédéstől a múzeumi munkáig, hogy nem is tudom, mit tanulhatnának tőlünk... (nevet). Szétnéztünk, remélhetőleg jönnek majd hozzánk. Az új megyei vezetéstől is függ természetesen, hogy melyek lesznek a prioritások, szánnak-e erre támogatást.


Hoznának Sepsiszentgyörgyre kiállítást?

– Igen, akár. A probléma az infrastruktúránkkal van. Amikor ezt a tisztséget elfoglaltam, azzal a mottóval jöttem, hogy rendet kell tenni a portán. Gazda kell, nem egy polihisztor, aki egész nap az elefántcsonttornyában üldögél, és mindenki csodálja. El kell végezni a parlagi munkát is. Hál’istennek nagyon jó tudós társaság van, aki teszi a dolgát – de infrastruktúrával nagyon rosszul állunk.

Emlékszem, mikor 1992-ben kijutottam Amszterdamba, a Van Gogh-múzeum meghívására, fogadott a múzeum igazgatója. Viccesen kérdeztem, mikor lesz hajlandó egy Van Gogh-kiállítást irányítani Szentgyörgyre? Hiszen az egy fontos művészeti központ. Nagyon komolyan azt válaszolta, nagyon szívesen. Légkondicionálás van? Videokamerás őrzés van? Fegyveres őrzés van? Mert akkor mehet.

Én akkor mondtam lelkesen, hogy, jaj, hát az nem gond, gondolkodunk rajta, ami nincs, azt beszerezzük, és akkor majd jelentkezünk (nevet). De igazából az a tizenakárhány éve történt beszélgetés ma is aktuális. Hogy akarnánk a nagy vérkeringésbe bekapcsolódni addig, amíg így néznek ki a tárlóink, a központi fűtésünk? Szürkeállománnyal mindenképp be tudunk, mert tényleg nagyon jó embereink vannak, de amíg ezt a gondot nem orvosoljuk, addig nem nagyon tudunk komolyabb kiállításokat fogadni.


Nemrég kormánytámogatást kapott a múzeum...

– A legfontosabb történés, ami a múzeummal az elmúlt időszakban megesett, hogy kaptunk 750 ezer új lejt a múzeum rehabilitációjára, a megvalósíthatósági terv elkészítésére és részben a technikai kivitelezési tervre is. Ezáltal uniós alapokból lehívható pénzekhez is hozzájuthatunk. Végre szó lehet arról, hogy a százéves épületegyüttest rendbe tegyük, korszerű kiállítóhelyeket létesítsünk, az épületgépészetet, a nedves pincéket is rendbe hozzuk, az állandó kiállításokat felújítsuk, rendes irodákat alakítsunk ki munkatársainknak. A múzeum parkját is rendbe kell tenni, és belakni, mert nincs használva...


Most a Múzeumok Éjszakáján azért belakta a közönség a kertet.

– De ha közönségbarátabbá tudnánk tenni, akkor még többet lehetne. Ilyen lenne egy szabadtéri kávézó, vetítőterem, pódium, ahol alkalomadtán táncegyüttesek vagy performerek tudnának dolgozni. Egy kis játszótér, ahol az anyuka tudja magát elfoglalni a gyerekkel, amíg a férje nézi a kiállításainkat, és azután váltják egymást.

<i>fotók: Erdős Zsófia</i>fotók: Erdős Zsófia


Ezt mikorra tervezitek?

– Most készül a tenderfüzet. Ez hatalmas pénz, tehát licit lesz. Ahogy befejezzük a beszélgetést, hívom is az építészt, az utolsó simításokat végezzük. Az év végéig el kell készülnie a megvalósíthatósági tervnek. A kivitelezés természetesen évekig is eltart, attól függ, mennyire leszünk ügyesek, hogyan tudjuk majd az erőforrásokat mozgósítani.

Az épület nagyon jól meg van építve – Kós Károly nagyon jó építész volt. Mindenki, akinek mondjuk a problémáinkat, visszakérdez, hogy hát miért, olyan szép az az épület. Hát szép, csakhogy ha felmégy a padlásra, vagy lemégy a pincébe, akkor rájössz, hogy ez egy százéves mama, és ráfér a „nagygenerál”.


750 ezer lej mire elég?

– Beszélgettünk szakértő cégekkel, elmondtuk, mit szeretnénk, s az volt a vélemény, ebből az összegből el lehet készíteni egy rendes, komoly, átfogó tervet. Tehát van mit vele kezdeni, komoly munkát lehet elvárni ezért a pénzért.


Ebből nem marad a kivitelezésre is?

– Nem is szabadna maradjon, lévén hogy ez a tervekre szánt céltámogatás. De amúgysem maradna, mert most mi is olyan álmainkat elevenítjük fel, amelyekre eddig nem is mertünk gondolni. Például szóba kerülhet az új szárny megépítése. Kós úgy tervezte a főépületet, hogy U alakban hátrafele meghosszabbítható. A 80-as évek elején megépült az északi szárny, és most meg lehetne építeni a délit.


Vannak erre Kósnak tervei?

– Nincsenek, de olyan leírásai vannak, amelyből kikövetkeztethető a szándék. A múzeumban nagyon nagy probléma a raktárhelyiséghiány, nagyon belaktuk, az irodák mindegyikében két-három kolléga ül, probléma az is, hogy nincs büféje, könyvesüzlete a múzeumnak – egy modern múzeum ezek nélkül nem létezhet. Múzeumpedagógiai foglalkozásoknak is kellene egy külön helyszín. Komoly restaurátorműhely, gyűjteménykezelői laboratórium is kell – és mindennek a terveit meg tudjuk most kreálni. Európai pályázaton meg sem tudsz jelenni, ha nincs terved. A bibliai hasonlattal élve, most már van csónakunk, lesz lapátunk, evezőnk és hálónk. Lehet halászni.

Sokat kilincseltünk a tanácsnál, s én kis lépésekben gondoltam el az egész projektet. Nem is gondoltam, hogy ölünkbe esik egy ekkora összeg – mindenekelőtt a tornyot akartam kiszabadítani, mert az most nem látogatható, és ez egy Kós-épület esetében öngyilkosság. Raktárként funkcionál, ami méltatlan hozzá. És tele gyúlékony anyaggal: értékes folyóirat-gyűjteményünk van ott, és nem lehet bemenni az ajtón. Le kell hozni, lent elraktározni, és a turistát felvinni, tudjon kinézni, lássa a Barcasági hegyeket.

Gyönyörű szoba egyébként, azt Kós kiállítótérnek rendezte – oda be lehetne rendezni egy múzeumtörténeti kiállítást vagy vetítőtermet. Nincs ugyanis audiovizuális termünk. Szóval 2006-ban, amikor megbízott igazgató voltam, ez volt az első terv, amivel kopogtattam. 2007 tavaszán pedig arra készíttettem el egy tervet, hogy hátul a múzeumkertben a toldozott-foltozott, katasztrofális állapotban lévő műhelyünket egy Kós-épülethez méltó szintre hozzuk.


Amikor igazgató lettél, azt nyilatkoztad, prioritásod a látogatók bevonzása a múzeumba. Köztudott, hogy a kultúrafogyasztás egyre csökkenőben, egyre kevesebben járnak színházba, múzeumba, képtárba. E tendencia ellenében sikerült-e növelni a látogatószámot egy év alatt?


– Ebben a pillanatban nagyon pozitív elmozdulást látok. Sikerült olyan PR-menedzsert idehozni, aki nagyon érti a dolgát, körülötte pedig kezd néhány fiatal kolléga felsorakozni. A legutóbbi Múzeumok Éjszakája iránt pedig eddig soha nem tapasztalt érdeklődést mutattak a látogatók – egyes becslések szerint 700, mások szerint ezer látogatónk volt ez alkalommal.

Hihetetlen sok kiállítást sikerült tető alá hozni, és új célcsoportokat megszólítani. Egy példa: a Biblia éve van, szomszédunk a katolikus plébánia – összehoztunk egy Biblia-kiállítást. Gyerekeknek szóló foglalkozásokat szerveztünk. A zenekedvelőket sikerült visszacsalogatnunk – 8-10 koncertünk volt néhány hónap leforgása alatt. A Kós Károly-kiállítás februárban szintén nagyon sok embert vonzott. Volt fegyvertárlat, fotókiállítás – tehát több szinten próbálunk mozgolódni. Eddig a múzeum törzsközönsége 50-100 fő volt – azt hiszem, immár több százra tehető azok száma, akik rendszeresen visszajárnak.


Terveztek olyan monstre kiállításokat, mint amilyeneket a Csíki Székely Múzeum?

– Ebben a pillanatban ez nem prioritás, de a gondolatot nem vetjük el. A felújítási munkálatok azonban ide fognak vezetni: ha sikeres lesz a projekt, akkor adja magát a helyzet, akkor már nem lesz probléma.


Akkor már jöhet Van Gogh.

– Erről van szó. Akkor már beszélhetünk akár Csontváryról is, el lehet kérni Pécsről a kiállítást. A képtárban is szépen beindult a munka, a tetőteret csinálják most, őszre a nyílászárókat is kicserélik. A torony konszolidációjára is sor kerül – nagyon nagy probléma ugyanis, hogy az épülettest nem mozog együtt a toronnyal, bármilyen kis földrengés után mindig javítani kell. A megyei tanács eddig nagyon pozitívan állt hozzá a terveinkhez – reméljük, ezután sem lesz másképp. Mentünk, meghallgattak, segítettek – rövid egy év alatt a számítógépparkunkat teljesen kicserélték – tehát a munkakörülményeink javítására is tudtunk pénzt szánni. Többször kaptunk költségvetés-kiegészítést, tehát jó a viszony a fenntartóval.

Visszatérve az eredeti kérdésre: igen, szeretnénk hasonló kiállításokat. A Csíki Székely Múzeum kedvezőbb helyzetben van, a gyűjteményei kisebbek – nálunk hatalmas gyűjtemény van, és a feldolgozással is kell foglalkoznunk. Nagyon nagy anyag, és a leltárral, nyilvántartással is még mindig gond van – egész apparátus kell, hogy haladni tudjunk azzal is.

Egy év alatt egyébként négy saját kiadványunk is megjelent, a múzeum évkönyve, egy néprajzi kötet, a Gyárfás Jenő-kötet színes reprodukciókkal, Bortnyik György-katalógus – ebben is mozdultunk előre.


Riválisként tekintenek egymásra a nagyobb székelyföldi múzeumok, vagy inkább együttműködésnek lehet nevezni a viszonyt?


– Nagyon jó a viszony, a múzeumvezetők rendszeresen találkoznak, de múzeumok majálisát is szervezünk, amikor a munkaközösségek felkerekednek, csak az őr marad, és minden évben más múzeumba látogatunk el testületileg. Próbáljuk a szakmát összeterelni.

Vannak cserekiállításaink, a fegyverkiállítás Csíkszeredából jött hozzánk, a mi Gyárfás Jenő-anyagunk megy az idén Udvarhelyre, a gyergyóiak sztereófotókiállítást hoznak hozzánk, amit ők is Magyarországról kaptak... A nagybányai művésztelepet bemutató csíkszeredai kiállításon nekem is kellett szólanom, ott is hangsúlyoztam: egészséges versengésről van szó.

Szó sincs irigykedésről, belterjességről, én két szempontból is örülök, hogy Csík fesztiválkiállításokat hoz: egyrészt turistaként, mert nem kell 14 órát döcögjek Pestig, hogy lássak egy ilyen kiállítást, másrészt intézményvezetőként, hogy végre, egy képzőművészeti anyag ilyen szinten van tálalva, jó marketinggel, ilyen profi módon megcsinálva. Csíkszereda sem irigykedett ránk, amikor Barabás Miklós-kiállítást hoztunk 1998-ban, vagy a Médium-kiállításokkor, amikor itt volt a fél világ a kilencvenes évek elején.

Az együttműködés és a nyitottság nagyon fontos – legyen már elég ebből a székely-székely ellentétből. A szakmában ez nem szabad működjön. Megkerestek mindkét részről most választásokkor, de nekem a múzeum a pártom. Bennünket mindenki kell szeressen, nem jó, ha egy művészeti vagy tudományos intézmény igazgatója vagy vezetősége mezt ölt. A mi mezünkön a Kós tervezte Székely Nemzeti Múzeum címere díszeleg.


Menedzserként, igazgatóként jut-e időd az alkotói munkára?

– A ma művészete nem úgy születik, hogy nyolc-tíz órát faragom a követ. Sűrítettebb az az idő, amikor dolgozom – nem dolgozom sokkal kevesebbet, mint azelőtt. Ha kevesebb ideje van az embernek, jobban igyekszik, vagy ahogy az írók mondják, a határidő a legjobb múzsa.

Tehát nincs gond ezzel, kiállításom volt Révkomáromban, az idén Győrben, most megyek Szigetvárra, jövőben Bécsbe. Köztéri alkotásom idén is volt, Illyefalván avattuk márciusban Gál Dániel mellszobrát. Tavaly egy Gazdáné Olosz Ella-plakett, Berde Áron, tavalyelőtt egy 56-os emlékmű és Arany János. Tehát nem szűnök meg szobrásznak lenni, csak kicsit más az életem.

Igénybe vesz, hazaviszem a munkát, mert nem elég az idő, de nem érzem, hogy visszaszorult volna a szobrászkodás – sőt, itt rengeteget lehet tanulni, nagyon inspiratív impulzusok érhetnek, ami majd évek múlva érezteti jótékony hatását. Kreatív munka ez is, folyamatokat irányítasz – a szobrászatban is az volt az elvem, hagytam a fát beszélni. Az anyagot nem megölni, és ráerőltetni az akaratom, hanem hagyni – intézményvezetőként is így vagyok, nem csodákat tenni jöttem, hanem hagyom a jó, kreatív energiákat érvényesülni. Tehetséges gárda van – csak hagyni kell őket dolgozni, és ahol kell, segíteni.


Az utóbbi két évben hány fiatal jött a múzeumba dolgozni?

– Generációváltás van most nálunk, van egy jelentős nyugdíj előtt álló réteg, és egy fiatal csoport, amely még nem elég számos. De kezdünk feltelni. Az évkönyv elkészítésekor például a fiatalok nagyon odatették magukat, néprajzosok, régészek kitűnően dolgoznak együtt, új levegőt hoztak a múzeumba. Továbbképezik magukat, doktorálnak, járják a világot, otthon vannak az interneten.


Mit gondolsz
Vetró Barnabás és Kispál Attila kortárs kiállítótér-tervéről? Ugyanaz a kérdés: riválisa lesz-e a képtárnak, ha megvalósul?

– Ők a művészetnek egy olyan ágazatát akarják bemutatni, olyan filozófiát, ha így tetszik, amely jelenleg teljesen hiányzik Székelyföldről. Dicsérjük Munkácsyt, a nagybányaiakat, Gyárfás Jenőt, de a kortárs művészetről nagyon kevés szó esik. És amit ők akarnak, pontosan erre fókuszál. Ez nagyon jó dolog, és szó nincs rivalizálásról.

1991-ig működött a mostani kataszteri hivatalban az Üvegcsűr nevű kortárs kiállítótér. Volt a képtár a klasszikusokkal, de emellett jól megfértek ők is. Azt elvették, egy tollvonással az első privatizációs hullámmal valakinek odaadták – akkor mi, emlékszem, sztrájkoltunk, felvonultunk, a sajtóban is megjelent, hogy szeretnénk új kiállítóteret – de azóta sem történt előrelépés. Most úgy tűnik, ez létrejön – felület kell, tér kell, Nyugaton egy ekkora városnak van legalább 40-50 galériája. Kevés tehát a méltó kiállítótér, a képtár már akkor sem bírt eleget tenni az igényeknek, amikor én voltam a vezetője, várakozólistára kellett rengeteg jó kiállítást tenni. Amire Vetróék törekszenek, az exkluzív, kifejezetten kortárs – ott nem lesz táblaképfestészet, vagy ha lesz, oly módon, ami beilleszkedik ebbe a konceptuális kortárs művészeti irányba. Szentgyörgynek van ebben hagyománya, és lenne közönsége is. Kezdettől fogva támogattam az ötletet, lobbiztam is a megvalósításáért.


Milyen rendezvényeitek, "nagy dobásaitok" lesznek még az idén a múzeumban?

– Lesz a már említett sztereófotókiállítás (Térbe zárt pillanat), lesz közös konferenciánk a Kriza János Néprajzi Társasággal, lesz egy Matthias Rex-kiállítás, decemberben pedig az Erdélyi Angyalok, néprajzi kiállítás a saját anyagunkból. Augusztusban a veszprémi testvérmúzeumunkban vendégeskedünk: bent az épületben kiállítunk, a múzeum udvarán pedig székely gasztronómiai érdekességeket mutatunk be, de viszünk tánccsoportot, mesterembereket is.

Most szabadságos időszak kezdődik, inkább ősztől indul újra az élet – nagyon erős első félévünk volt, és azt tapasztaltuk, növelni kell a kapacitást. A jövő arról szól, hogy nyáron is teljes program legyen, hiszen sok turista jön, és lehetne valami attrakciót összehozni – de ebben a pillanatban nem bírunk ennél többet ezzel a létszámmal.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS