A fesztivál, ami túl korán ér véget
Balázsi-Pál Előd 2008. július 05. 15:21, utolsó frissítés: 13:47Első nap, amikor hősünk megérkezik, kólázik hatot, csókot kap, és megnézi Alanist és Miss Platnumot, egyidőben a Cypress Hillt és az UNKLE-t, majd hazagyalogol.
Út Bukarestbe
Az éjszakai Kolozsvár-Bukarest gyorson nyoma sincs a fesztiválközönségnek. Az első jelek a brassói állomáson mutatkoznak: itt ül fel a Luna Amara frontembere, Mihnea barátnőjével, iletve kiszúrok egy Hotel Fetish (fiatal román zenekar) pólós arcot. Bukarestig ennyi, a metrón sem látok fesztiválközönségnek tűnő arcokat.
Sőt, délután a buszon sem. Pedig csak álcázzák magukat. A járatról, amely ismerősöm szerint a Romexpóhoz visz, egyszercsak leszáll az utasok fele. Már el is indulunk, mire észbe kapok, hogy csak a nyugdíjasokkal maradtam. Meg is kérdem, mondják, ez a busz nem megy a Romexpo fele.
Hárman is segítségemre sietnek. Az első tanács, hogy menjek el az utolsó megállóig, onnan van busz. A második, hogy szálljak le, és gyalogoljak vissza egy megállónyit a villamosig. A harmadik, hogy szálljak le, és várjam a 205-ös buszt. Ami a legjobb esetben is félóránként jár – én ennyit várok rá –, és a csúcs: egy gyalog tízperces távot kell megtennem vele. A Romexpós megállónál egyedül én szállok le, de már látszik, hogy mozgolódás van a fesztivál helyszíne körül.
A karszalag behajtása gyanúsan egyszerűen megy, újságíróigazolvány helyett személyivel bizonyítom kilétem, erre a karszalagosztó lány angolul kezd beszélni velem. Ilyen névvel nem tudhat az ember románul...
Ja, karszalag: idén nagyon pofás, vászonból készült, teljesen hamisításbiztos, a nagymamának egy hétbe telne kihímezni egy ilyen BestFest feliratot. A lényeg, hogy jól néz ki, és nem izzad alatta a csukló, mint a műanyagok esetében.
NSK
A be nem számított buszváltás miatt lekéstem az egyik eőadót, amelyre nagyon kíváncsi voltam, az NSK-t. A román elektronikus zene úttörőiről van szó: DJ Vasile, Matze és Electric Brother 1997-ben hozta létre ezt a formációt, aztán elég hamar fel is bomlottak, és most a BestFest kedvéért tértek vissza. És abból az öt percből, amit láttam, úgy tűnik, érdemes volt. A teljes zenekari felállásban nyomuló kollektíva és az MC olyan energiákat küldött a színpadról, hogy kétszer is megnéztem a műsorfüzetben, hogy ez biztosan nem az Apollo 440? Aztán harmadjára eldöntöttem, hogy ez túl jó ahhoz. Na de addigra vége is lett.
Körülnézek.
A bejárathoz a Dacia színpad esik legközelebb, vele szemben jó kis plázst alakítottak ki, valódi homokkal, sörsátrakkal. Ahogy továbbmegyek, szembejön velem a csókautomata. Igen, ő egy nagyon vidám néni, akinek egész listája van a különböző csókoból, nekem egy tetkós csókot ajánl, miközben megpróbál rábeszélni, hogy cseréljem el rózsaszín pólómat a ciklámen toll-boájára. I don’t think so. Azért a tetkó-csókot behajtom a jobb karomra. Egy egyszerű, szájat formázó pecsét.
A sültkolbász szaga jelzi, hogy az ikerszínpadokhoz közeledek. Akárcsak tavaly, most is két összeépített óriásszínpad van a központban: egyiken koncert, a másikon szerelnek. Kár, hogy a keverőállást úgy építették, hogy a térhez vezető útról teljesen takarja a színpadokat.
Promóanyagok
A fesztivál támogatói alaposan felkészültek a helyszínből és a látogatók tavlyi panaszaiból. A meleg ellen a sörgyártó fehér pólókat, az olajtársaság legyezőket és oxigénbárt hozott. A betonon ülés sokkal könnyebb a telefonvállalat egérpadszerű ülőkéivel, a sztárokat pedig emberközelbe hozta az egyik zenei adó, amelynek standjánál előre meghirdetett időpontokban aláírásokat osztogatnak a nagy nevek. Persze itt is vannak kavarodások: egy lány nagy táblával a kezében hirdeti, hogy az UNKLE oszt, közben meg James Lavellék már a színpadon, és valami holland dj szignál. Ezenkívül óvszerek, rágógumi, öngyújtó, badge-tartó a felhozatal.
Vannak helyek, ahol egyszerűen csak játszani lehet: az üdítőgyártó standjánál a Guitar Hero 2 nevű cuccot lehet kipróbálni, a Digital Funfairben biciklin tekerve lehet Pacmanezni, de van egy nagyon profi asztalkájuk is, ahol a rajta lévő kockákat tologatva lehet hangmintákból zenét összerakni. Ma végigpróbálgatok mindent.
Kaja, pia
Pénzért csak cigarettát lehet kapni a BestFesten, minden más zsetonnal működik. Váltóiroda van bőven, egy zseton 3 lej, ezért cserébe 4 deci üdítő vagy 3 deci sör jár. A kajaválaszték a kínaitól és az olasztól a miccsig és sült húsig terjed, az árak 3 és 5 zseton közt mozognak. A kajákat nem próbáltam, de aki több órát akar a fesztiválon tölteni, annak megéri öt-hat zsetont beszereznie, a melegben nagyon csúszik a sör meg a löttyök is.
Apollo 440
Az ikerszínpad egyik felében éppen ők nyomják. A banda a bigbeat hullám első vonalába tartozott, valaha egy szinten voltak a Prodigyvel és a Chemical Brothersszel, de míg a másik két “zenekar” ma is képes stadionokat megtölteni, az Apollo 440-nak már csak ez a félig-meddig előzenekar szerep jut.
Pedig hármuk közül ők a leginkább élőzenekar, dobbal, gitárokkal, szintivel. ÉS nem is csinálják rosszul, a Stop the Rockra még a közönség is beindul. Igaz, a punkos fazonú énekes mindent meg is tesz ennek érdekében, állandóan rohangál, térdel, ugrándozik. Én mégis kíváncsibb vagyok Miss Platnumra.
Miss Platnum
Az NSK helyét közben átvette a szimpatiku Ruth Renner. A temesvári születésű, de Németországban élő termetes díva legnagyobb slágerével kezd: Give me the Food! A színpad előtt kezdésekor egyedül vagyok, de a szám közepére már többszáz fős a tömeg. A zenekar nagyon jól szól, hérom fúvós, egy basszista, egy dobos és egy perkás-elektronikás kísérte el Ruthot, na meg a két fekete vokalista, akik rózsaszín köténykéjükben néha még táncolnak is, az életvidám sztárral együtt.
Zeneileg nagyon jó, humoros és pörgős műsor, Ruth csak akkor jön zavarba, amikor románul kell beszélnie. Most készülő új lemezéről is előad pár dalt, és egyértelmű, hogy egész Európa meghódítására hajt. Számomra a csúcspont egy feldolgozás, a fúvósók főszereplésével, szinte már bregovicsosan előadott Justin Timberlake-sláger, a Sexy Back, a közönség viszont a Mercedes Benzet szereti leginkább. Ez nem a Janis Joplin-féle Mercedes, bár mondanivalójában ugyanaz. A műsorban a legjobb, ahogy a színesbőrű, ugrabugráló vokalisták a román népzenei motívumokat előadják. Rhythm’n Balkan, baby!
Alanis Morissette
Sajnálom, de muszáj cserben hagynom Miss Platnumot, a másik színpadon ugyanis kezdődik Alanis – őt kisebb esélyem van máskor élőben megnézni, mint Ruthékat. Még az Apollo 440 utolsó dalát is elkapom, termszetesen az Ain’t Talkin’ ‘bout Dub az, egy érdekes csavarral, ugyanis, ha már úgyis tőlük kölcsönöznek alapon beleszövik a Van Halen másik (hajmetál-)slágerét, a Jumpot is egy dallam erejéig.
Aztán öt perc szünet után egy jazzes zongorával és széteffektezett énekhanggal kezdődik Alanis. Két gitár, basszus, dob és zongora a felállás. Itt bizony rock lesz.
Alanis Morissette a kanadaiak büszkesége, és Celine Dionnal meg Bryan Adamssel ellentétben rá tényleg van miért büszkének lenni. Kissé túlsúlyosan (lassan egy súlycsoport Miss Platnummal), de annál több energiával érkezik a színpadra. A hangja, amely soha nem a biztonsági úton halad – mindig érződik, hogy ebben azért benne van az elcsuklás lehetősége –, egyszerűen tökéletes, már arra gyanakszom, playback az egész, pedig dehogy. Az Uninvited közepén már headbangel a csaj, mondtam én, hogy balladák ide-oda, itt rock lesz. A harmadik dalnál, az 8 Easy Stepsnél aztán ő is kap egy átlátszó gitárt a nyakába, és egyszerre három gitárral tekerik. A színpad sarkánál további hét (!) gitár vár rá.
A legérdekesebb pillanat, amikor egy dalt élő drum and bass alapokra adnak elő (ne kérdezzétek, mi a szám címe), majd egy kétperces elszállós rész jön, Alanis meg csak pörög, pörög, ötvennél megunom a számolást, csoda, hogy nem esik össze. Egy korty víz, és indul is a You Oughta Know, az első dal, amit a közönségből minenki vele énekel (bár a Hand Over Feetet is sokan ismerték).
A ráadás pedig, hú. Ironic, mi más. Az énekesnő minden idők legtöbb példányban fogyó debütlemezét produkálta a Jagged Little Pillel, bűn lett volna kihagyni az album legnagyobb slágerét. Mint ahogy a Supposed Former Infatuation Junkie slágere, a Thank U is elhangzott a végén, szépen lekerekítve a koncert ívét. A román közönség mellesleg továbbra sem tudja, hogyan kell valakit viszahívni a színpadra, se skandálás, se ütemes taps, mindenki ordít össze-vissza, ahogy éri.
Cypress Hill
Számomra Cypress Hill a hip-hop Modern Talkingja. Ugyanúgy egy kaptafára készülnek a trackjeik, mint a német nyálbandának, a különbség, hogy B-Realék az első pillanattól nagyobb hangulatot tudnak teremteni, mint Dieter Bohlenék összes slágere egyszerre.
A színpad előtt hatalmas töeg, mindenki egyszerre ugrál, a hangosítás viszont ultrapocsék: B-Realt és főleg Sen Dogot alig hallani, míg a perkás túl éles, de a második szám végére helyreáll az egyensúly. A háttérben egy hatalmas, anarchista (ökölbe zárt, felemelt kéz) és kommunista (a logót körbezáró búzakalász) jelképeket marihuánával és koponyával ötvöző Cypress Hill logó. A negyedik számnál is ugyanúgy megjárom, mint az első háromnál: azt hiszem, ismerem, közben mégsem. Irány a másik színpad.
U.N.K.L.E.
James Lavelle és barátai nagy fejtörést okozhatnak a skatulyázni próbáló zeneszakértőknek: a Cypress Hillel ellentétben ők a megtestesült változatosság, a Sigur Rós-szerű elszállós, légies daloktól az electronicán és az indierockon át a már-már metálos riffekig minden belefér náluk.
Ha UNKLE koncertre mész, leginkább arra számíts, hogy csak állsz majd, és nézed: persze lenne mire ugrálni, de minek, erre a zenére oda kell figyelni, élvezni kell, hogy szinte minden élőben szól, és hogy akkor sem ül le a show, ha egy vendégsztár hangja mégis a gépből megy. Egyetlen fenntartás lehet a koncerttel kapcsolatban: nagyon rövid volt.
Ráadásul a végéről le is maradtam, mert még akartam egy kis Cypress Hillt hallani. Itt legalább szerencsém volt, az I Ain’t Goin’ Out Like That és a Rock Superstar a két utolsó dal. Valószínűleg még mindig az utóbbi szólna a fejemben, ha kifele menet a Silent Discóból nem szűrődött volna ki a Seven Nation Army riffjét tá-táráttá-tátá-tá-zó tömeg hangja. Fél 12-kor már ez az egyetlen hely, ahol kezdhet magával valamit az ember a BestFesten.
Hazafelé az út
Az út egy óra gyalog a Piata Romanáig, kellemes éjjeli séta az amerikai és a kanadai nagykövetség, Gigi Becali háza és a Victoria tér útbaejtésével. Azért bassza meg a RATB, hogy nem tud beüzemeltetni néhány éjszakai buszt, ha már 15 ezren akarnak hazajutni éjfélkor.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!