2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Alter-Native: torokszorító humor és gospel tavitianosítva

Fülöp Noémi, Kassay Réka 2008. november 10. 17:41, utolsó frissítés: 15:51

A nagyjátékfilmek közül A nyomozó, a versenyfilmek közül a Zlini leves mindenkit meghódított. De a metaXa Dolores sem volt kutya, csak ki kellett várni.



Amikor öt évvel ezelőtt először jártam az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválon, szombat éjjel, a díjazás és az esti film után érdekes jelenségnek lehettem tanúja. A marosvásárhelyi kultúrpalota kiürült halljából előbújt néhány elkésett filmrajongó, és a lehető legkevesebb feltűnéssel leszerelték és felcsavarták a vetített nagyjátékfilmek plakátjait: hazavitték őket emlékbe.

Az idei fesztiválon vasárnap reggel is a helyén volt az összes plakát. Hogy ez jó vagy rossz, nehéz eldönteni. Igaz,


időközben a közönség is átalakult - mondhatni, felnőtt.


Kevesebb volt a nagy hátizsákkal érkező diák, nagyobb számban képviseltette magát az idősebb korosztály.

Hogy én sem vagyok a régi, azon mérhettem le a leginkább, hogy a péntek esti filmhez már nem voltam elég virgonc. Igor Buharov és Ivan Buharov Lassú tükör című mozijához tiszta fej és sok türelem szükséges: ellenkező esetben az izgő-mozgó kézikamera, a szándékosan sötétre és homályosra vett kép élvezhetetlenné teszi a filmet. Délelőtt valószínűbb, hogy kivártam volna, hogy mi lesz a vége a tisztázatlan körülmények között tolószékbe kényszerült Egon történetének, vagy hogy miről szól a többi, párhuzamosan futó cselekményszál.

Kampec Dolores


Garaczi szövegei hol női, hol férfihangon szólaltak meg


Kenderesi Gabi madárnyelven énekel

Előtte viszont egy nehezen induló, de annál fergetegesebben végződő koncert-felolvasásnak lehettem (hálás) tanúja. A metaXa Dolores Garaczi László szövegeiből és a Kampec Dolores zenéjéből épült fel váltakozó ritmusú, folyton meglepetéssel szolgáló produkcióvá. Kenderesi Gabi hihetetlen hangokat bírt előcsalni a torkából, ráadásul


egy általa kitalált, furcsa madárnyelven.

A szövegek a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem két hallgatója hangján elevenedtek meg, miközben a háttérben hullámzó zene feszítette-lazította a hallgatóság idegeit. De ahányszor azon vettem észre magam, hogy meditatív nyugalomba sodródtam, a Kampec Dolores rázendített valami húzósabb saját szerzeményre.

Radu Gabrea (jobbra) és Gáspárik Attila

Radu Gabrea megint csinált egy jó filmet. Erre szombaton jöttem rá, a Gruber utazását látva: Curzio Malaparte, az olasz haditudósító viszontagságainak története úgy mond újat a zsidóüldözésről, hogy közben tulajdonképpen nem is arról beszél. A Iaşi-i pogrommal a háttérben vitriolos kép kerekedik ki a román hadsereg bürokráciájáról, ahol nagyobb gondot jelent egy szétdúlt borospince, mint ötezer zsidó halála.

Cserey Csaba és Harry Tavitian





Harry Tavitian & Cserey Csaba koncertjén teltház volt: ezúttal csupa vidámat, pörgőset zenéltek, beleértve egy összeállítást is az új lemezükről, amelyen többek között román meg örmény karácsonyi kolindák, no meg gospel hallható. A Go Down Moses vagy a When the Saints Go Marching In tavitianosított verziója a létező legnagyobb lelkesedést váltotta ki a tömegből, ami bársonyszékben ülve produkálható. Utána viszont a többség


nem kívánkozott haza vagy fesztiválkocsmázásra:

Gigor Attila A nyomozóját vetítették. Malkáv Tibor mellett nem lehetett elálmosodni. A film elején szinte szellemi fogyatékos módjára minimalista reakciókat produkáló figura a végére eljutott odáig, hogy felhasználja saját rezzenéstelen szűkszavúságát azok ellen, akik rászolgáltak.

Amellett, hogy Gigor fekete humora néhol humorabb, mint amilyen fekete, ebbe a filmbe belefért néhány torokszorító pillanat is. Például amikor Malkáv levelet kap Szirmai Ferenctől, akit egy nappal előbb ölt meg: a körmondatok nevetségesen sziruposak, mégis átsüt rajtuk a frissen felfedezett, ismeretlen féltestvér iránti gyerekesen naiv rokonszenv.

A vasárnapnak hagyományokhoz híven after-hangulata volt. Bágyadt őszi napsütésben füstölt a kultúrpalota előtt néhány fesztiválozó, a megfogyatkozott maradék beült Nae Caranfil A többi néma csendjét nézni. Aki számára még nem ért véget a fesztivál, erőt gyűjthetett az esti Lajkó Félix-koncertre.


A díjazott filmek:

A nyertes filmeknek szinte mindegyike valami aktuális társadalmi problémát boncolgat. Jurgis Krasons Fekete doboz című animációjában kusza vonalakból elevenedik meg egy meghatározatlan fajú, hosszú fülű állat. Először vallatópadra ültetik, majd istenségként imádják, hogy aztán remeteként száműzzék a pusztába - a próféta-sors állomásai.

A vonalakhoz hasonlóan a cselekmény is kusza, a néző inkább sejti, mint érti, hogy éppen mi történik a vásznon. A végére igaz ez a leginkább: mi akar lenni a nagy fehér gömb, amit az állat kreál magának, és miért pont az csalja elő a fekete dobozból származó, titokzatos porlényt? A lettországi animáció kapta a zsűri különdíját.

A Zlini leves, Akile Nazli Kaya animációja már sokkal kevésbé elvont, de azért közel sem jár még a szájbarágóshoz. Milyen íze van a cseh városkának, amelyben hús gyanánt egy pár Bata cipőgyárbeli bakancs, murok helyett a gyárkémények rotyognak? Főleg, hogy a szakácsnő fűszerek terén is rosszul áll: a Színház feliratú dobozka üres, a kulturális központban egyrészt kocsma működik, másrészt a szavatossága is lejárt.

Jobb híján a szilvapálinka marad, ám a végeredménytől zöldre vált a szakácsnő arca. A leves az utcán végzi, a járókelők között azonban nem is egy akad, akinek így is megfelel. Hogy mi lett Zlinből a legendás cipőgyár elköltözése után, nem szorul sok magyarázatra (a Zlini leves a legjobb diákfilmnek járó Simó Sándor Emlékdíjat kapta).

Azulejo: így hívják a Lisszabon házait, metróállomásait, köztereit ékesítő, kézzel festett csempét. A fődíjas Csempelevél című rövidfilm tele gyönyörűszép azulejókkal, amiket a villámgyors vágás mozaikszerűen kever össze a lisszaboni utcaképekkel - mintha körhintáról látná az ember.

Talán ez a rövidfilm leginkább maradandó része, Nobert története ugyanis magában nem tudja kitölteni a 25 percet. A végére elfogy a Brazíliából kivándorolt fiatal férfi mondanivalója, ismételni kezdi önmagát, a zárópoén elüt az addigi hosszúra eresztett, meg-megbotló mondatoktól. Az igazi meglepetést a stáblista hozza: kiderül, a Csempelevél a magyarországi Feszt Judit és Somogyvári Gergely produkciója.

Szirmai Márton A süllyedő falu című dokumentumfilmjében egy magyarországi település, Medgyesbodzás lakói kétségbeesve szemlélik, ahogy épületeiken egyre nagyobb hasadások tűnnek fel. Még nagyobb baj, hogy nem is tudják pontosan, mi az oka a falu süllyedésének, a kutatásokra is pénz kellene, segítséget pedig nem kapnak eleget. A híradó időről időre beszámol a helyzetről és felteszi a kérdést: tragédia kell történjen ahhoz, hogy felfigyeljenek a problémára?

A workshopon készült film bemutatása a fesztivál gálaműsorán:
Tobias Frühmorgen, a workshop vezetője (balra) és a zenészek.

A házak.... a falvak alapjai... a közösségek lakóhelyei... szóval pályázni kell - kb. ez a válasz az egyik lakó kérdésére, hogy hogyan lehetne megoldani a problémát. A segítség: úniós pénzeket kell megmozgatni, és angolul is jó lenne megtanulni.

A lakók meg is próbálják megtenni, ami tőlük telik, József, az amatőrfilmes felvételeket készít az épületekről és a lakókról, akik betanult angol szövegeket próbálnak bemondani a kamerába. A filmben felváltva láthatjuk az általa felvett képeket, a róla (és a közösségről) szóló felvételeket, sőt a dokumentumfilmet készítő stáb is át-átvonul a kamera előtt.

A filmben az tetszett a legjobban, hogy egy komoly, sőt tragikus témát úgy tud megközelíteni, hogy időnként nevetünk is a helyzeten, ahogy a falubeliek is kételkednek az eredményben, de nincs más lehetőségük, mint próbálkozni ("Józsikám, ha te ezt a filmet az Eu-s pályázathoz csatolod, akkor meg is nézi valaki?"). Emellett nem lépi túl a film a humor egészséges határát, végig érzeni lehet a helyzet súlyát. "A falu csak süllyed tovább, szép csendben. Most is leforgathatnánk ugyanazt a filmet" - tudtam meg a film rendezőjétől.

A Lopott ritmus (Hipi-hopi), (r. Szecsanov Martin) dokumentarista stílusban leforgatott film, mely feltárja azt a hihetetlen tényt, hogy a hip-hop eredete tulajdonképpen a magyar népi kulturában keresendő. Archív képeken népviseletbe öltözött táncosok rázzák magukat, szakemberek elemzik ki a mozgásukat összehasonlítva azt a rapperek táncával, és még az utca embere is megszólaltatik a témában.

Poénos film, nagyokat nevettünk rajta, de kicsit túl pihentagyúnak találtam. Nem mondom, hogy feltétlenül és kizárólag csak emlékezetes, komoly filmeket kellene készíteni, de azt sem, hogy ez a poén megérné a megvalósítást és az azzal járó időt, energiát, pénzt, satöbbit.

Egy, főleg tőlünk nyugatabbra egyre gyakoribb jelenség tűnik fel Retto Caffi A vonalon című filmjében: a tinédzser csapatok garázdálkodása, melyről ők maguk készítenek amatőr felvételt. Az egyre komolyabb társadalmi problémát okozó jelenség egy másik filmben (Soft, Nagy-Britannia, 2007) még inkább tematizálódik, mindkettő kemény, komor hangnemben közelíti meg azt.

A történet egy biztonsági őrről szól, aki naponta másokat figyel a felvevő készülékeken keresztül, leginkább egy könyvesboltban dolgozó lányt. A kritikus pillanatban azonban ő is megfutamodik, egy fiú életét veszti és nem marad más csak az önvád és a lelkiismeretfurdalás. A férfi tehetetlensége az adott körülmények között szintén a Soft című filmben szereplő apa helyzetére emlékeztet.

A szereplők nagyon közel vannak hozva a nézőhöz, egyből azonosulni tudunk a problémáikkal. A filmben pedig, még a végén sincs feloldás, megkönnyebbülés.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS