2018. november 20. keddJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

"De jó rajta nevetni és milyen borzalmas"

Kassay Réka 2008. november 11. 11:47, utolsó frissítés: 10:15

Kevesebb volt az erőszak, több a szex. Az idei fesztivál tendenciáiról és saját terveiről is beszélgettünk #b#Pálfi György#/b# rendezővel, zsűritaggal.



Alig jár le az Alter-Native filmfesztivál díjkiosztó gálája, Pálfi Györgyöt máris elrabolja egy szervező, mert már sorban állnak érte a tévések a Kultúrpalota előcsarnokában. Miután az összes stáb leforgatta az interjút, és már csak a Kolozsvári Rádió szerkesztőjével maradunk (mindketten utoljára szeretnénk, nyugisabb körülmények között), szinte teljesen kiürül az előtér.

A zsűritagokkal való beszélgetések lejártak, már csak Pálfit nyaggatja még a sajtó, de őt is várják már a G.-ban a többiek. Felelevenítve egy korábbi alkalmat, amikor a Taxidermia után ugyanebben a felállásban készült interjú a rendezővel, végül hármas beszélegtésben egyezünk meg.



Dokumentumfilm kapta a fődíjat és talán az egész dokfilmes mezőny erősebb volt idén, mint korábban. És az is látszott, hogy a dokumentumfilmek nagyon nyitottak voltak más műfajok felé. Jellemző ez?


P. Gy. – Nagyon izgalmas volt, tényleg sok dokumentumfilm volt idén, és elég jók is voltak. Azt nem tudom, hogy előtte mennyi volt, de amit én észrevettem, hogy nagyon kevés a tiszta dokumentumfilm, ami a régi szabályok szerint, egy erős szerzői koncepcióval, de megpróbálja a kamera elé kerülő valóságot, és csak azt felvenni.

Hanem most már az alkotók felvállalják, hogy a fikciót nagyon erősen beemelik a dokumentumfilmbe és azt mondják, hogy nem tudok a kamerával olyan közel kerülni, talán nem is akarok, hanem én majd hozzárakom mindazt, amit látok ezekből a dolgokból, s vállalom azt, hogy a nézővel összekacsintva egy játékfilmmé formálom azt a dokumentumfilmet.

Már-már kezd az a gyanúm lenni, hogy ez fordítva van egyébként, hogy valaki akar egy játékfilmet csinálni, megtalálja azt a közeget, amit föltár dokumentumfilmes eszközökkel és utána belerakja azt, amit eleve elgondolt játékfilmként, és akkor erre fölkéri a dokumentumfilm szereplőit, hogy meséljenek, vagy esetleg mondjanak párbeszédet, amit ő ír meg.

És utána még meg is köszöni nekik, mint az egyik díjazott filmben, A süllyedő falu-ban Szirmai Marci. Ebben a filmben az egyik szereplő azt mondja - ami meg is történhetne egy konyhában, hogy "Nézd csak, már megint a Józsi a tévében". De ezt nem elkapja egy kamerával, hanem kimondatja a szereplővel.

Részlet Szirmai Márton: A süllyedő falu című filmjébőlRészlet Szirmai Márton: A süllyedő falu című filmjéből

És inenntől kezdve elmosódik a dokumentum és a fikció határa, amit én nagyon szeretek tényleg, mozdítsuk el, minek ezek a határok, ha valaki akar határokat, vagy ilyen dobozokat, akkor állítsa föl magának, de ha nem akkor ezeket nyugodtan döntsük le. Volt egy lengyel film is, ami szintén ezzel próbálkozott. Nagyon érdekes volt, egy bácsiról szólt, aki fabábukat készít, ilyen szexi lányokat, és egyszer csak az egyik fabábu megmozdul.

Addig dokumentumfilm az egész, de innentől kezdve belecsöppenünk egy ősi görög mítoszba, hogy az alkotó szobra megmozdul. Viszont itt azt látjuk, hogyan történik ez meg egy lengyel kisvárosban. És akkor nehéz eldönteni, hogy ez most mi, amit nézek, mert dokumentumfilmes eszközökkel volt felépítve egy portréfilm.

De a végén sikerül elmesélni egy történetet, ami nagyon izgalmassá válik. Az az érdekes, hogy a dokumentumfilmek közül még tudnék simán sorolni ilyeneket, ami nagyon szerzőközpontú, s én ezt nagyon szerettem. Tényleg, a díjak is azt mutatják, hogy nagyon nagy számban és nagyon jó minőségben voltak jelen a dokumentumfilmek, amik keverednek a fikcióval.


Szirmaira visszatérve, amikor tulajdonképpen tragédiáról van szó, akkor is nagyon egészségesen kezeli a helyzet humoros részét, a humor és a játékosság úgy van jelen egy szomorú témában, hogy ez nem tereli el a figyelmet a tragédiáról. Mit gondolsz erről, gyakori ez, hogy a humor így van jelen az alkotásban?

P. Gy. – Ez alkotójától függ, minden alkotó más. Azért ne felejtsük el, hogy voltak itt nyomasztó filmek, és volt egy-két olyan film, ami különösen arra ment rá, hogy még egy kicsit sem tárja elénk a témának ezt az oldalát. Viszont tényleg volt egy csomó film, amiben egy nagyon bájos humor jelenik meg, amire azt mondom, hogy de jó rajta nevetni és milyen borzalmas, az egész tragikomikus lesz, viszont ügyesen megtalálja azt az utat, hogy ez ne váljon groteszkké, hanem tényleg arról szóljon, ami a probléma középpontja.

Ha egy alkotó látja, hogy milyen témával akar dolgozni, s milyen közönségnek akarja ezt a filmet elkészíteni, akkor számol azzal, hogy a komoly témákhoz muszáj valamilyen feloldást nyújtania ahhoz, hogy ez igazából működjön. Némelyeknek viszont ez nem sikerül, vagy nem fedezik föl, hogy ez egy járható út lenne, de ez nem jelenti azt, hogy nem járható.


Az animációs filmeknél is megfigyelhető volt, hogy egy komoly jelenséget olyan környezetbe ágyaznak, hogy az is kacag rajta, annak is elfogadható, aki nem érti meg. Ilyen volt az egyik díjazott film, a Blackbox is. És animációs filmből is sokkal több volt most, mit gondolsz erről a mezőnyről?

P. Gy. – Hát a diákfilmes kategóriában díjazott film is ilyen, az is egy nagyon erős társadalomkritikával hozakodott elő, és egy vegyes, de alapvetően animációs technikát használ, élőszereplőket kockáról kockára fényképezett (stop motion) technikával fejezi ki a véleményét. És azért is gondolta a zsűri, hogy neki kéne adni a díjat, mert egy nagyon anarhista, nagyon lázadó szemszögből állt hozzá a világhoz és őszintén megmondta, hogy mindenből elege van.

Pont úgy, ahogyan egy ilyen diáknak hozzá kell állni a világhoz és azt mondani, hogy utálom a környezetszennyezést, azt, hogy mindent el akartok adni, azt, hogy milyen hülyeségek vannak a rádióban, és ilyen keményen, nagyon precíz animációs munkával tényleg föl is állít egy esztétikai rendet mellé. Tehát le a kalappal, tényleg, igazi diákfilm.

Részlet Akile Nazli Kaya: Zlini leves című filmjébőlRészlet Akile Nazli Kaya: Zlini leves című filmjéből

Még gondolkodom, hogy milyenek voltak, de az animáció hála Istennek sokkal több mindent enged meg, illetve azt, hogy az alkotó sokkal több mindenről beszéljen és hogy átfogóan beszéljen róla. És mivel mögötte van egy nagyon kemény munka, az ember még hajlamos is elhinni, amit mondanak.

De nagyon jó, hogy nem csak ilyen, műfaji filmeket látott animáció volt, ahova egyébként tartanak ezek a diákok, mert többnyire beülnek majd egy asztal mögé és legjobb esetben gyermekfilmeket csinálnak, megrendelésre. De most még elmondhatják a véleményüket animációban és ezt jó látni.


Mennyire lehet ugyanolyan szempontok alapján értékelni az animációkat, mint a többi filmet?

P. Gy. – Ez jó kérdés, ezért örülök én annak, amiről az elején szó volt, hogy a műfajok kezdenek összekeveredni. Például ott a Buharov testvéreknek a filmje, amit elkezdenek szuper8-as filmen, aztán befejeznek papírkivágásos animációban. Vagy akár ez a leveses film (Zlin Soup), ahol szintén élő szereplős animációval jön össze a dolog.

Dehát nagyon nehéz összevetni, föl is merült a zsűriben, hogy akkor szedjük szét dokumentumfilmre, játékfilmre és próbáljunk meg külön-külön díjakat adni, de erre a díjaknak a kategóriái nem adtak lehetőséget. És lehet, hogy akkor egy jobb film kiesik, hogyha azt mondom, hogy a dokumentumok közül egy, az animációk közül egy. Úgyhogy alapvetően tetszik, vagy nem tetszik, így döntött a zsűri.

És a legvégén is, amikor átbeszéltük a filmeket, akkor is az volt, hogy tetszik, vagy nem tetszik, támogatnád-e, hogy díjat kapjon, vagy nem támogatnád. Így írtuk össze, hogy ki hány pontot kap és így alakult ki a végső sorrend. Mi is bajban voltunk ezzel, hogy mit lehet kezdeni, egy ilyen dokumentumfilmet hogy hasonlítunk össze egy animációssal - úgy, hogy elfelejtjük, hogy kétféle műfaj.


Mi a helyzet a kisjátékfilmekkel? Ezen a téren mintha nem lett volna olyan erős felhozatal...

P. Gy. – Lehet, hogy ez a vesszőparipám, mert ez az egész fesztiválon így volt, de megintcsak azt látom, hogy a játékfilmek, ha nem törtek ki a szokásos kereteik közül, akkor tényleg nem tudtak igazán újdonságot mutatni. Nagyon szépen megkomponált kisjátékfilmeket láttunk egyébként.

Az ilyen professzionális, “holnap be tudok ugrani megrendezni egy hollywoodi forgatást ha akarok, nézzetek rám, értek kamerához, el tudok mesélni egy történetet, nagy filmet akarok csinálni” - típusú rövidfilmek közül a Soft meg az On the Line a tipikus példa.

Én inkább azokat a filmeket kedveltem, akik kerestek valamiféle saját hangot, vagy saját esztétikát. És ez érdekes módon, most, ezen a fesztiválon a dokumentumfilm és az animációs film felé való elmozdulást jelentette. Ezért mondom, hogy - lehet, hogy magamat ismétlem - de errefele tudtak kitörni az alkotók.


Volt egy időszak, mikor nagyon beköltöztek a kisfilmkbe az agresszív témák. Most mintha visszafogták volna magukat egy kicsit a véres kezű rendezők?

P. Gy. – Ez érdekes, nekem most ebből az 55 filmből az jött le, hogy a középpontban a párkeresés, a párválasztás és alapvetően a szex áll. Tehát valóban leszálltak a keményebb témákról, és nem tudom, hogy mi hozta ezt így össze, de azt vettem észre, hogy mindenki szexet akar a filmekben, vagy ennek a hiányától szenved.

Volt egy svájci animációs film, ami arra épült, hogy válaszoljuk meg a kérdést, hogy miért esett le a kaktusz, és válaszoljuk meg a kérdést, hogy miért sportolnak annyit a férfiak, és miért sportolnak annyit a nők, majd az egésznek az a konklúziója, hogy a szex miatt zuhan le a kaktusz, és a szex hiánya miatt sportolnak annyit a férfiak, és sportolnak annyit a nők.

Azt gondolom, hogy ez volt egyébként a legtöbb filmben, és az erőszak az valóban csak akkor jelent meg, ha ennek már borzalmas hiányát érezták a szereplők, vagy valamilyen módon két hím összeveszett egy nőn.


Volt kedvenced a filmek között?

P. Gy. – Volt két-három olyan film, amire azt mondtam a zsűrinek, hogy a figyelmükbe ajánlom őket, és ugyanez volt a másik oldalról is, ők is mondtak olyan filmeket, melyek nem kerültek díjazásra. Ez általában így van, minden zsűritagnak volt egy szívecsücske, ami végül nem kapott díjat.

Pedig kár, mert volt néhány, amiről azt gondolom, hogy azért elég jó filmek. A Blackbox például nagyon kevéssel csúszott le az egyik díjról, és mivel hatodik díjat már nem tudtunk adni, ezért kapta a zsűri különdíját.


Te jelenleg mivel foglalkozol, milyen új terved van készülőben?

P. Gy. – Csináltunk egy filmet januárban, amire én azt mondtam, hogy kipróbálom, hogy lehet csinálni filmet pénz nélkül - mert nagyon akartam filmet csinálni, és erre kitaláltunk egy formát, hogy 9 innen-onnan összeszedett amatőrrel, akinek nem sok köze van a filmezéshez, elkezdtünk rögtönözni és napról napra ezt a rögtönzést föl is vettük.

Húsz napig így forgattunk és ebből aztán kialakítottunk egy nagyjátékfilmet. Úgy, hogy ezt összevágtuk és most az utómunkálatoknál tartunk. Szerintem februárra, a Filmszemlére kész lesz, és esetleg a mozikban is lehet majd látni. Az a címe, hogy Nem vagyok a barátod.


Azt mondtad, hogy a második nagyjátékfilmedet úgy szeretnéd megcsinálni, hogy ne emlékeztessen a Hukkle-ra. A Taxidermia nem emlékeztet a Hukkle-ra. Akkor ehhez tartod magad és ez a harmadik sem emlékeztet a Taxidermiára?

P. Gy. – Igen, pontosan. És ez tökjó, mert én várok egy nagy projektre, egy nagy filmre, hogy jöjjön össze rá a pénz, s ezalatt azt mondtam, hogy gyorsan csinálok egy filmet. S hogy lehet gyorsan filmet csinálni? Csak pénz nélkül. Eleget papoltam erről mindenkinek, s azt mondtam, hogy fogj egy kamerát és csináld. S akkor, hogy ne csak vizet prédikáljak, azt mondtam, hogy megpróbálom én is, hogy milyen az, amikor az ember csak fog egy kamerát és csinál egy filmet.

Lebontottuk teljesen az esztétikai rendjét olyan szinten, hogy nem használtunk jelmezt, díszletet, nem volt a film előre megtervezve, tehát egyedül csak abban bíztunk, hogy majd összeáll, hogy jófejek vagyunk, jó hangulatban forgatunk és ha elég ügyesek vagyunk, akkor összeáll egy olyan film, amit majd a néző is szeret. De azt gondolom, hogy ez inkább egy örömforrás volt, nekünk sok mindent adott, akik benne voltunk


Mennyibe került mégis?

Pálfi GyörgyPálfi György
P. Gy. – 20 millió forint volt úgy, hogy mindenkinek fizettünk rendesen. Tehát ha levonom a gázsikat és azt mondom, hogy haverságból jöttek el az emberek, ahogy egy egyetemistának eljönnek, akkor pár százezer forintba került. Tehát tényleg, nyersanyagot vettünk, egy-két helyszínért fizettünk, meg egy-két kelléket eltörtünk, de szerintem így is egymillió alatti összeg lenne, ha nem kéne gázsikat, jogdíjat, ilyesmiket számolni.


És amire vársz?

P. Gy. – Hú, az nagyjátékfilm, de nagyon nagy, ahhoz már egy egész Európa összefogása kellene, hogy a pénzek összejöjjenek. A forgatókönyvek kész vannak, várjuk, hogy egy olyan üzleti partner jelenjen meg, aki ezt hajlandó finnanszírozni. És igen, remélem, hogy ez egy negyedik fajta film lesz majd.

Közben már érezzük, hogy engedni kellene, várnak már rá, sőt, beszélgetés közben is gondoskodnak róla egy kis erősítővel, hogy ne veszítse el a lélekjelenlétét. “De Gyuri szívesen nyilatkozik” – mondja róla a gyártásvezetője, Galambos Zoltán később a Jazzben, a fesztiválozók másik törzshelyén. Ő így ismerkedik: Ja, te voltál az egyik Gyuri-fan? Láttalak ott körülötte a mikrofonokkal.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS