2017. december 11. hétfőÁrpád
-0°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Quadro galéria: új képzőművészeti kiállítótér és aukciós ház Kolozsváron

kérdezett: Sipos Zoltán 2008. november 27. 17:59, utolsó frissítés: 2008. november 26. 15:26

Megjelent Erdélyben egy réteg, mely hajlandó sok pénzt fizetni a művészetért. Ugyanakkor a legnagyobb probléma a fejletlen képzőművészeti piac. #b#Interjú.#/b#



Az Őszi emlékművek című kiállítással nyitott kedden Kolozsváron a Quadro galéria. A kiállítást november 24.-december 6. között lehet látogatni, a Jókai (Napoca) utca 2-4 / 64 szám alatt. Nagy István, Aurel Ciupe, Szolnay Sándor, Tasso Marchini, Fülöp Antal Andor, Nagy Albert, Horia Bernea, Kancsura István és Adrian Aramă munkáit lehet látni. Székely Sebestyén Györggyel, a kiállítás kurátorával és egyben a galéria igazgatójával beszélgettünk.


Hogyan határoznád meg a Quadro galéria profilját, illetve az Őszi emlékművek című kiállítást?

Székely Sebestyén György: – A Quadro kereskedelmi galéria, mely a műkereskedéssel illetve árverések szervezésével szeretne foglalkozni. Az Őszi emlékművek című kiállítás azonban nem kereskedelmi célú, a bemutatkozást szolgálja: egy színvonalat szeretnénk megmutatni, amit tartani kívánunk. Ez a kiállítás, mint maga a galéria, a minőség manifesztuma, mely nem fókuszál egy irányzatra: különböző művészeket gyűjtöttünk össze, egyesek közülük ma is alkotnak.




Úgy gondolom, nem korlátozódhatunk egy irányzatra – szeretnénk meghaladni a művészet azon alapbeállítódását, mely az elkülönülésről, tagadásról, folyton az új kereséséről szól. Elsősorban az itt kiállított művészek lennének azok, akiknek a munkáival kereskedni szeretnénk – ugyanakkor nyitottak vagyunk a fiatal, pályakezdő, az útkeresés fázisában levő fiatal művészekkel való együttműködésre is.


Mit lehet elmondani az üzleti tervről?

– A galériát négy személy hozta létre és tartja fenn: három kolozsvári üzletember, Ambrus Ádám, Király István, Soó Zöld Balázs, illetve jómagam. Abban a reményben vágtunk bele ebbe a vállalkozásba, hogy egyszer talán nullszaldósak lehetünk. A bevételeinket az árverések biztosítják.

Azért fontos, hogy egy galériának saját jövedelmei legyenek, mert az a tapasztalat, hogy projektekre, pályázatokra alapozva nem lehet folyamatosan működni. Mi egy kulturális tettet szeretnénk végrehajtani, Kolozsvár térképére egy kulturális pontot szeretnénk feltenni. Azt reméljük, hogy egy jól meghatározott profilú, kis intézmény meg tudja találni a célközönségét.


A többi kolozsvári galériához képest miben más a Quadro galéria?

– A kolozsvári választék nem túl nagy: van a Képzőművészek Egyesületének (UAP) a galériája, mely gyakorlatilag az UAP-szervezetből táplálkozik, hiszen “saját” művészeket állít ki. Ott van aztán a Képzőművészeti Múzeum és a Plan B galéria – ezzel a lista véget is ér. Tehát nem igazán vannak galériák Kolozsváron, épp ezért nehéz megmondani, hogy a többiekhez képest miben is lenne más a mi galériánk.



A Csíki Székely Múzeum és a Munkácsy-kiállítás megmutatta, hogy lehet nagyarányú közönségsikert aratni a képzőművészettel Erdélyben. Szerinted mi a siker kulcsa?

– Kolozsváron a Plan B galéria találta meg a siker kulcsát a kortárs képzőművészet terén azzal, hogy rákapcsolódtak a globális képzőművészeti kereskedelemre. Csíkszereda is jó példa a sikerre, ott adott volt az infrastruktúra, illetve az állami költségvetés. Persze a marketingjük sem volt rossz, de ez csak egy része a sikernek.



Nem tudom, hogy mi lesz a mi sikerünk kulcsa, mivel mi nem a marketingben látjuk a megoldást: akár azt is mondhatom, hogy ez a kiállítás marketing-antitalentumunkról szól, mivel nem annyira látványos. Látnod kellett volna, hogyan érkeztek a Magyarországról, illetve Németországból a festmények: poros vásznak, újságpapírba csomagolva – cipeltük kocsiból ki-be, restaurátorhoz, tisztítani, keretezni. De amikor felkerültek a falra, volt abban valami ünnepélyes.

Megjegyzem: ha nem lettek volna magyarországi és németországi kapcsolataink, akkor ez az anyag nem gyűlhetett volna össze. Ironikus, hogy a székely atyánkfiát, Nagy Istvánt külföldről kell elhozni – ez a kereskedelemnek köszönhető, a '90-es években mindent felvásároltak. Egyébként a nagybányai festők munkáit is külföldről kellett hazahozni Csíkszeredába.


Ez a felvásárlási trend most is folytatódik?

– Eddig nagyon sok mű elvándorolt innen, most azonban beindult egy fordított folyamat: megjelent Erdélyben egy olyan réteg, mely hajlandó több pénzt kifizetni egy képért, mint amennyit az külföldön érne.




Hogyan jellemeznéd az erdélyi magyar képzőművészeti piacot? Elszigetelt alkotók alkotnak, akik aztán esetleges árakon eladják munkáikat, vagy már van egy kialakult árképzés?

– A romániai művészet piaca nagyon fejletlen: nincsenek intézmények. A piac nincs megszervezve, nem nyilvános, a szürke zónában gravitál. Ez azt jelenti, hogy a műgyűjtők bejáratott utakon vásárolnak műveket élő vagy halott művészektől.



Jelenleg a műkereskedelem emberi kapcsolatokra épül, ezen szeretnénk változtatni, minél nyilvánosabbá tenni. A nyilvánosság szempontjából a leglátványosabb az aukció, arra figyelnek oda a leginkább: a sajtó számára is izgalmas, ha van egy szép leütési ár.

Olyan szempontból is fennáll a nyilvánosság-probléma, hogy az árak egy része nem nyilvános. Vannak művészek, akik nagyon jó áron árulnak, mert jó a személyes marketingjük és jók a kapcsolataik amellett, hogy jó művészek. Ugyanakkor vannak olyan művészeti értékek, melyek teljesen alulértékeltek.

A legnagyobb gond, hogy nincsenek árskálák, különféle árfekvések, ezt létre kell hozni. Számunkra az első aukció megszervezésekor nagyon nehéz beállítani az árakat. Az legyen a mérvadó, hogy valaki a garázsból egyszer eladott jó áron egy képet, vagy pedig az, hogy egy katalógusban látható festményt mennyiért ütöttek le? A harmadik megoldás, hogy a becsüsök felértékelik, mennyit lehet az adott munkáért kérni.



Az árak idővel tisztulnak le, annak függvényében, hogy mekkora a kereslet. Számunkra az lehet a legnagyobb buktató, hogy meg kell teremteni a keresletet arra a művészetre, amit mi értékesnek találunk. Mert csak így lehet megkérni azt az árat, amiről mi úgy gondoljuk, hogy megfelelő.

Persze a műtárgypiac szeszélyes, a képek igazi értéke nem pénzben fejeződik ki. Az emberek nagy része azért vásárol, hogy a lakásában kitegye. Történelmi vagy háborús jeleneteket emiatt nem akarnak vásárolni, a drámai képeket sem szeretik annyira, a csendélet, tájkép, akt a klasszikus témák, illetve pillanatnyi hóbortok és divatok határozzák meg a műtárgy-piacot.



Az itt kiállított festmények mindegyike több ezer eurót ér. Lesznek „belépő”, olcsóbb alkotások az árveréseken?

– Az a meglátásom, hogy nálunk a komoly befektetők – akik nem feltétlenül hosszú ideje gyűjtők – klasszikus olajfestményekbe kívánnak befektetni. Ezért az olajfestmények eléggé drágák. Ezzel szemben a grafika, sokszorosított grafika, fénykép rafináltabb gyűjtőket igényel, és ezeket olcsóbban lehet megvenni.

Emellett van a kortárs művészet – és szerintem ez a legizgalmasabb dolog – ahol nem annyira az anyagi háttér számít, hanem az, hogy az ember mennyire hozzáértő, mennyire megszállott gyűjtő. Ez az a helyzet, amikor egy vásárló követi egy művész vagy művészeti áramlat sorsát, és azt alakítja is azáltal, hogy vásárol, tehát beleszól.

A most kiállított képeket – bár jelenleg nagyon értékesek – a gyűjtők valamikor olcsón vásárolták meg. Mindez azért, mert ezek a művészek egykor nem voltak ismertek, tehát egy munkájuk megvásárlása kockázat és vállalás volt valaki részéről, aki észrevette, hogy az adott alkotás jó kép, az alkotó pedig jó festő.

Én a kortárs alkotásokat tudom ajánlani azoknak, akiknek nincs sok pénzük, és megis szeretnének vásárolni. Egyébként ez a műkereskedelem legizgalmasabb része.


Vannak olyan szakértők Erdélyben és Kolozsváron, akik esetleg tanácsokkal tudnak szolgálni ilyen téren?

– A művészetben az a legszebb, hogy az egész szubjektív, spekulatív és kapcsolatokra épül. A kapcsolatokat a lehető legtágabb értelemben kell érteni, az a kapcsolat, ami két ember között van, az a kapcsolat, ami egy ember és egy kép, vagy saját érzelmei, szenvedélyei között van. Ezekből a kapcsolatokból jön létre minden, ami mozgat dolgokat, ebből jön létre a művészek megélhetése, a műkereskedelem.

A műértők lehetnek szakképzett műértők vagy „csinált” műértők, akik egyszerűen hagyatkoztak a saját véleményükre, arra, ami tetszik, és elkezdtek bizonyos dolgokat figyelni és gyűjteni. Nem csak aukciókra kell járni, figyelni kell egy-egy művészt, el kell beszélgetni vele, megismerni, hogyan gondolkozik, milyen életkörülményei vannak. A műtárgy nem csak fétis, reális kapcsolatok állnak mögötte.



Ilyen szempontból példaértékű Sorin Costina doktor, akitől öt Horia Bernea-képet kölcsönöztünk. Costina Bradon egy bányászvárosban sebészprofesszor negyven éve. Talán neki van Romániában a legnagyobb kortárs művészeti gyűjteménye, gyönyörű. És az egészben az a legszebb, hogy Costina baráti kapcsolatokat alakított ki a román művészeti élet élvonalával, levelezett velük, és festményeket, grafikákat gyűjtött.

Ma már az is érték, hogy valaki levelezett Paul Neaguval, aki hihetetlenül nagy szobrász volt Angliában. És mindemögött személyes kapcsolatok állnak. Tehát ha az a kérdés, hogy lehet-e kevés pénzzel a zsebünkben gyűjteni, akkor az a válaszom, hogy lehet, csak az ember nagyon nagy kockázatot kell vállaljon.

Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, hogy kezdje el 100 lejtől a műgyűjtést, és keressen ennyiért műveket. Ha van benne gyűjtőszenvedély, akkor fog kapni ennyiért műtárgyakat. Persze lehet, hogy az egy 5 centis kis grafika lesz, de első darabként megfelel. Én így kezdtem, kis munkákat vettem illetve kaptam ajándékba. Ebből aztán kialakul valami, mert egyik kép a másikat igényli, valahol látsz egy képet, amit a meglévőhöz asszociálsz. Olyan, mintha elkezdenél színes téglákat gyűjteni: az egyik színes tégla igényeli a másikat.


Fiatal művészek hogyan kerülhetnek be egy körforgásba? Jelentkezhetnek nálad?

– Persze, ez szubjektív válogatás kérdése. Azok a művészek, akiket ismerünk, tetszenek, azokkal foglalkozunk. Tervezzük azt, hogy a galériához közel álló művészekről portfólió-katalógust készítsünk. Ennek a portfólió-sorozatnak első darabját Betuker Istvánról készítettük. Mindez egy baráti kapcsolatból született, azért, mert úgy gondolom, hogy egy nagyon jó és ígéretes festő. És nagyon fiatal, talán 24 éves. Tehát ezek az utak nyitottak, csak kommunikációra van szükség, hogy ezek az értékek a felszínre kerüljenek.

A fotók a kiállítás megnyitóján készültek. Fotó: Feleki István

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS