Infinity átadja a terepet
B. D. T. 2008. december 17. 10:47, utolsó frissítés: 2008. december 16. 18:53Kellene egy klub Kovásznán, ahol a diákok összegyűlhetnek, szervezkedhetnek – a felnőttcsapat már nem vállalja a következő versenyt.
Munkából hazafelé tartó emberek, ingázó iskolások társaságában utazom Kovásznára, szürkületben, olvadó-nyúlós, csokimassza-szerű sárban vagy macskaköveken zötyög a busz. Eléggé nyomasztó és lehangoló, mintha egy peremvidéknek is a peremén lennénk, s nemcsak az árokba csúszás miatt kellene vigyázni, nehogy kicsússzon a kerék. Zabola határában aztán egyszerre csak kitágul a tér; balfelől egyre közelebb kerülnek a hegyek, jobbról rózsaszínbe vonja a távoli házak tetejét a naplemente, és végre: hó, havas mező, barátságosan füstölgő kémények. Beérkezve a kovásznai buszállomásra, még elkapom az utolsó napsugarakat.
Mikola Zoltán vállalkozó és felesége, Márta családi házukban fogadnak, majd megérkezik az öttagú Infinity csapatból Sarkadi Tünde tanárnő is. Négyesben beszélgetünk, a többiek nem tudtak jönni – a próbák teljesítésére is csak hétvégéken van idejük, mindenki dolgozik délutánig, estig. A szánkós és fenyődíszítős próbán tanakodnak – hogy mire jutottak, nem árulhatom el.
Zoli határozott: a következő Webvidéken már nem akar részt venni. Belefáradt, a cégnél már csak a feleségével maradtak, rájuk szakadt minden munka; technikai termékeket, irodaeszközöket forgalmaznak, emellett rendezvényfotózással is foglalkoznak. Az első Webvidéket gyerekcsapattal csinálták végig, de
nem úgy működött, ahogy elképzelték,
kevesen végezték el a felvállalt részfeladatokat. Elismerően szólnak azokról a kistelepülésen működő csapatokról, amelyekről lerí, hogy az egész falu mögöttük áll, és nemcsak a csapattagokra hárul a munka. Egyedül meg nem lehet, ha az oroszlánrészét egyvalaki végzi, akkor már nem élvezet, hanem kín – s ha emiatt az embernek például az évek óta rendszeresen űzött hobbijáról, a heti asztalitenisz- és teniszmeccsekről is le kell mondania, régen rossz – érvel Mikola Zoltán.
A sportéletre terelődik a szó, s az Infinity Gyermek és Ifjúsági Egyesületre, amely 2002 óta a kovásznai gyerekek, fiatalok sportéletre való nevelését, bevonását tűzte ki célul. Zoli a barátaival közösen asztalitenisz-edzéseket, sportversenyeket szervezett; edzések jelenleg érdeklődés hiányában nincsenek, néha, akinek kedve van, elmegy ütögetni a sportcsarnokba, odakerültek ugyanis az egyesület asztalai. Versenyeken még részt vesznek, minden évben elmennek Pápára, a testvérvárosba néhány gyerekekkel, a Nemzetközi Játékfesztivál keretében zajló Miniolimpiára.
Ami az iskolákban gyakorolható, klasszikusnak számító focin és kézilabdán kívül valamennyire népszerűnek mondható, az a karate – de itt is évről évre kevesebb gyerek jelentkezik az edzőnél. Pedig még Sepsiszentgyörgyről is jönnek a kovásznai sportcsarnokba, mert jó nagy hely van, asztal is van, a világítás is jó – minden héten pénteken 17 órától ott ütögetnek. A teniszmeccs szerdánként 21 órától – sorolta az időpontokat Zoli.
Évente kétszer-háromszor szervez versenyt:
nyáron a fürdővendégek is bekapcsolódnak, olyankor inkább van élet a városban. Év közben szórólapokkal felszerelkezve végigjárta az osztályokat, tornaórákat látogatott, hogy a jó labdaérzékű gyerekeket személyesen próbálja meggyőzni a pingpong ügyének – kevés sikerrel. “A fiam is már inkább számítógépezik itthon” – teszi hozzá Márta.
A sport fegyelemre, munkára nevel, egészséges, sorolja Zoli, sajnos, a több mint ezer kovásznai gyerekből kevesen sportolnak. A heti két óra torna semmit sem ér, azt is inkább a fiúk mozogják végig, a lányok hajlamosabbak a pálya szélén maradni, beteget jelentenek vagy csak egyszerűen nem kapcsolódnak be – összegzik. Egyéb foglalkozás iránt sem nagyon van érdeklődés, igaz, kínálat sem – a kisebbeknek van rajzkör, karting, a nagyobbak azonban beülnek valamelyik szálloda bárjába:
“Nincs hova menni. Hazajön, s mit csinál?
Esetleg tanul, amit tanul, s aztán azt mondja, megyek egyet térni a városba. És ennyi” – mondja Tünde. Kezdeményezések akadnak, van diákszervezet, akik lapot is adnak ki, meg egy színátszócsoport, akik Molnár János vezetésével rendszeresen próbálnak, versenyekre járnak – vannak tehetséges és aktív gyerekek, de nem mindig kapnak támogatást a friss ötletek. Egyébként a kulturális eseményekre, kiállításokra, előadásokra is főleg a nyugdíjas korosztály jár el. “Ugyanazok az arcok. Hatvanon felül” – teszi hozzá Zoli.
Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely több lehetőséget nyújt a fiataloknak, ám a Webvidék-csapattagok úgy gondolják, az itteni iskola színvonala sem rosszabb. Vannak, akik a két nagyobb városba ingáznak, de nem az oktatásért – aki tanulni akar, tanulhat itt is, nemcsak a Mikóban, szögezi le Zoli. Lánya Sepsiszentgyörgyön végzett, de főleg az iskolán kívüli tevékenységek lehetősége vonzotta, nem az intézmény maga.
Innen a tanügy helyzetére terelődik a szó; Tünde is arra hívja fel a figyelmet, a tantervekbe sokkal több gyakorlati haszonnal bíró elemet kellene beépíteni, és az információk bemagolása helyett önállóságra, kreativitásra helyezni a hangsúlyt.
Ha már Kovásznán a fiatalok nem bővelkednek sem sportolási, szórakozási lehetőségekben, másfelől ha valamit kezdeményeznek, nem mindig kapják meg a megfelelő támogatást hozzá,
nem lehetne bevonni őket Webvidékezni?
Elgondolkodnak a dolgon, ígérik. Az egyik gond az, hogy ha ismét népszerűsíteni akarják a versenyt, szükség van a pedagógusok közvetítésére (Kovásznán sem helyi tévé, sem rádió, sem helyi lap nem működik). A fiatalabb tanárok viszont inkább a szakmai előmenetelükkel, mesterizéssel, tanulással töltik el szabadidejüket, az idősebbeknek pedig nincs rá energiájuk. Érdektelenség uralkodik a pedagógusok közt is, akárcsak a diákoknál: a plusztevékenységért nem kapnak pénzt.
Ha lenne egy klub, ahol a diákok összegyűlhetnek, egymás között beszélgethetnek, szervezhetnek, más lenne a helyzet – veti fel Tünde. Az eTransylvania pontnak otthont adó helyiség kicsi, internetezni jó csak, három gép van, amúgyis egyre többen kötnek be otthon is internetet, a Romtelecom vagy egy helyi cég szolgáltatását igénybe véve. De ott a filmklub, replikáz az ifjúsági gyülekezőhely ötletére Zoli, annak kiharcoltunk egy termet, tehát nem igaz, hogy nem teremtettünk lehetőségeket. Sok ügyes gyerek van, sok jó dolgot lehetne csinálni, de úgy nem működik, hogy végül egyvalaki marad, aki túlvállalja magát, végzi a feladatokat, mert a játék lényege vész el – összegeznek.
Sötét van Kovászna utcáin, pislákolnak az utcai lámpák. Tündéék kivisznek az állomásra, ami megdöbbenésemre jó két kilométerrel az utolsó ház után, a város határában van; vonat csak két óra múlva, busz nincs. Ha nem lenne a szíves vendégfogadás – visszavisznek, Zolival brüsszeli kirándulásunk fotóit nézegetjük –, valószínűleg még most is dúdolhatnám a Hotel Californiát a néptelen peronon. Családom értem jön egy meggypiros autón; még soha nem tűnt ilyen világosnak és felszabadultnak Kézdivásárhely ünnepi díszbe öltözött főtere, mint hazaérkezéskor.