2018. január 20. szombatFábián, Sebestyén
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A Watergate-botrány fanyar és pikáns utóíze

Vizi Boromir 2009. január 07. 09:48, utolsó frissítés: 2009. január 06. 15:38

A nagy visszatérésről álmodó, mackós-nagypapás Tricky Dick látszólag gyenge ellenfelet kap: a brit szórakoztatóipar dandyjének ad interjút. Külpolitikai előképzettség nélkül is élvezhető.



Ha Watergate tényleg lerágott csont is, a Richard Nixon lemondása után készült televíziós nagyinterjú – amelyet sokan a lehallgatási botrányba keveredett amerikai elnök nyilvánosság előtti felelősségrevonásaként értelmeztek – nem tartozik ebbe a kategóriába.

A Ron Howard rendezte Frost/Nixon az év egyik amerikai sikerfilmjének ígérkezik. Peter Morgan az 1977-ben készített televíziós interjúsorozat elkészítésének folyamatát és hátterét dolgozta föl előbb egy színpadi játékban, majd forgatókönyvben (utóbbi állítólag sokkal jobban sikerült). A romániai premier – január 23. – előtt azt is érdemes tudni, hogy a film öt Golden Globe-jelölést kapott, és Oscarra is esélyes.



Aki a Watergate-botrány részleteit nem igazán ismeri, az is jól elboldogul a sztoriban, mert idejében megtud mindent, ami lényeges. A filmet egyes külföldi kommentelők mégis „túl amerikainak” titulálták – egy hetvenes évekbeli amerikai belpolitikai botrány ugyan miért is érdekelné a 21. század fogyasztóit, érvelnek.



Elsősorban azért, mert iszonyat jó színészi teljesítmény

a Nixont játszó Frank Langelláé, ezt az is elismerheti, akit amúgy a történelem kevéssé érdekel. (A Broadway-produkció Nixonjáért már kapott díjat, lássuk, a legjobb férfi főszereplőért járó Golden Globe-ot besöpri-e.)

Másfelől az Amerikai Egyesült Államok elnökének személye, tettei, ennek következményei (akkor is) hatással voltak a nemzetközi eseményekre, hiszen a döntések a nem amerikai állampolgárok millióit érintették. (Figyelem, egy bekezdésnyi történelmi háttér következik.)

Nixont kritikus évben – 1968 – választották elnökké. A vietnami háború súlyos örökség volt, előtte Eisenhower, majd Kennedy elnök folyamatosan növelte az amerikai csapatok létszámát, Lyndon Johnson pedig 1964-ben elrendelte a kommunista Észak-Vietnam bombázását. Nixon „a béke érdekében” parancsot adott a Vietkong kambodzsai bázisainak bombázására, a Kongresszus és a közvélemény tudta nélkül. 1972-ben az őt ért médiatámadások ellenére népszerűsége csúcsán van, újra is választják; 1973-ban sikerül is összehozni a vietnami békét.


És jön a Watergate-botrány;

a Nixon-adminisztráció illegális lehallgatásai, a törvények megkerülésével folytatott üzelmei egész sorára derül fény. Nixon tagadja, hogy tudott volna ezekről; mégis, végül lemond 1974. augusztus 9-én. Alelnöke, Gerald Ford lesz az új elnök, aki minden vád alól felmenti.

Itt lép a képbe David Frost (Michael Sheen), a népszerű televíziós személyiség. Két szórakoztató műsor levezetése közben követi a tévében a botrányt, majd ahogy lassan elcsitulnak a dolgok; vérbeli riporterként, de nézőként is hiányolja, hogy Nixon eltűnt a színről anélkül, hogy a nyilvánosság előtt bárki is szemtől szemben felelősségre vonta volna. Győzködi producertársát, vágjanak bele egy nagyinterjúba, hiszen óriási nézettsége lenne, mivel mindenki kíváncsi, hogyan reagál Nixon a vádakra.

Amivel nem számol, hogy az amerikai tévécsatornák sorra visszautasítják megkeresését a produkció részfinanszírozásában; egyrészt azzal érvelnek, hogy „külsős” (lévén hogy brit), másrészt tartanak attól, hogy


az egész egy „benyalós” interjú lesz,

aminek a célja Nixon tisztára mosása a közvélemény szemében. Egyszóval nem igazán bíznak Frost riporteri kvalitásaiban, aki kénytelen saját pénzéből finanszírozni a közben már megbeszélt interjúkat.



Zsneiális alakítás a kontrollmániás, autoriter Mr President, aki ugyanakkor elbűvölő, hódítóan szellemes és – tettetett vagy valós – esetlenségében nagyon rokonszenves tud lenni. (Amilyen Nixon kortársai szerint valóban volt.) Tengerparti villájában, a virágai között egészen olyan, mint egy lenyugodott nagypapa, vagy mint egy visszavonult keresztapa, akit már csak a régi szép idő kedvéért keresnek fel egykori üzlettársai, inkább a társaságáért, mint a tanácsáért. Mégis: visszatérésről álmodik, mert lételeme a harc, ott akar lenni a történések középpontjában.

Frost látszólag az ellentéte: showman, felületes, sikerorientált, fiatal, kockáztat, inkább a szerencsében bízik, a felkészülésre nem fektet akkora hangsúlyt, mint producere és tanácsadói szeretnék. Ezzel csupán azt a róla kialakult előítéletes képet erősíti, miszerint inkább előadó (perfomer), nem igazi riporter, és nem lesz képes megszorongatni az elnököt.

Tulajdonképpen Nixon beleegyezése is ennek az imázsnak köszönhető – a volt elnök tanácsadói szerint is


jól jönne egy önfényező interjú egy gyenge ellenféllel.

Reklám lehet a már a következő választási cikluson gondolkodó politikusnak, amiért ráadásul nemcsak hogy nem kell fizetni, hanem még pénz is jön belőle: Tricky Dick nem szégyell 600 ezer dollárt kérni azért, hogy a kamerák elé üljön.

A visszatérésre készülő NixonA visszatérésre készülő Nixon


A témából adódóan nincsenek itt akciók, a bevágásoknál ráadásul – a “szereplők” utólagos visszaemlékezései – dokumentumfilmesre vették a figurát, a 122 perces alkotás mégsem unalmas egy pillanatig sem: a két főszereplő és háttérembereik meccsei, a sziporkázó párbeszédek teszik élvezetessé. Nixon egészen a végéig elemében érzi magát – a film kritikusai szerint az eredeti interjúhoz képest túlságosan is uralja a helyzetet –, míg bekövetkezik a fordulópont: az utolsó forgatási nap előtt – sejthetően alkohol hatása alatt – felhívja Frostot. A film azt sejteti, a brit riporter ettől a pillanattól kezdve veszi igazán komolyan a kihívást.

Nixon itt még mellébeszélNixon itt még mellébeszél


Sikerül felszínre hoznia és megmutatnia Nixon machiavellisztikus arcát, szembesítenie az elnököt saját magával. Langella érdeme (érdeme?), hogy mégsem lesz az általa megszemélyesített figurából morális hulla, vallomása – “cserbenhagytam az amerikai népet” – már egy olyan ember szájából hangzik el, aki számot vetett tetteivel, és akit valóban felszabadított a beismerés.

Egyes amerikai kritikusok rámutatnak a hasonlóságokra Nixon és George Bush leköszönő elnök között – hatalommal való visszaélés, háború folytatása, milliók tönkretétele, a visszaélések letagadása –, és azt vetik az alkotók szemére, hogy végsősoron felmentik Nixont azzal, hogy túlságosan “humanizálják”. Nem feltétlenül hiteles módon egy gyengeségében emberi arcot mutatnak róla. Na bumm.


Ez nem dokumentumfilm,

és nem is akar annak látszani. Aki Nixon “igazi” arcára kíváncsi, nézze meg az eredeti interjúkat. A végeredmény amúgysem a „big picture” birtoklásának érzése, bár külpolitikai ismeretszerzésre minden bizonnyal alkalmasabb.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS