Filózás, randi és haláltánc a purgatóriumban
Vizi Boromir 2009. január 26. 09:57, utolsó frissítés: 09:03Film arról, hogy a bérgyilkosok is emberek, a belga Bruges pedig tündéri-romlott meseváros-díszlet egy feketekomédiához.
Micsoda Bruges Dublinhoz képest? Egy szarfészek, hülye középkori épületekkel, unalmas templomokkal, idegesítő, elhízott amerikai turistákkal – az Angliából “munkaüdülésre” érkezett Raynek (Collin Farrell) legalábbis ez a véleménye, és ezt minden lehetséges módon ki is fejti társának, a kultúrsznob Kennek (Brendan Gleeson). Ken lelkesedése töretlen, útikönyvekkel, térképpel felszerelkezve vág neki a városnak, lenyűgözik a gótikus műemlékek, az idilli kis utcák, hidak és egyéb látnivalók. Megpróbálja jól érezni magát, ha már Brugesbe küldte őket a kötelesség.
Ken és Ray bérgyilkosok. Egy meló elvégzése után főnökük, Harry (Ralph Fiennes) küldi Brugesbe őket, egy sűrű káromkodásokkal fűszerezett telefonüzenetben. Nem tudni: azért kell-e külföldre utazniuk, hogy otthon addig is lecsendesedjen az ügy, vagy azért, mert az új megbízatás a belga városban várja őket.
Raynek, ha már lazulás van, az iváson vagy a nőkön jár az esze, vagy egész egyszerűen poénkodik, sérteget, kérdez, inzultál. Ken megállapodott, öregedő férfi, szemrebbenés nélkül tűri társa rutinszerű sértegetéseit, csak akkor morog, ha arcába kapcsolják a lámpát vagy ha nem hagyják kiélvezni a kulturális ínyencségeket. Aranyos páros ők ketten, esendőek,
előítéletesek, főleg az amerikaiakkal
(belgákkal, európaiakkal, törpékkel...) szemben. A történet során több kicsi, látszólag jelentéktelen epizód támasztja alá a nézőben a szimpatikus hétköznapiság érzetét; ahogy Ken az aprópénzzel próbál fizetni, vagy mikor jelentőségteljes hangon felmond egy leckét az útikönyvből; ahogy Ray átlátszó csellel a kávéstermoszhoz somfordál leszólítani a szőkét, vagy nagy műgonddal ki-be gombolgatja az ingét, randira készülve.
A dialógusok is életszerűek, pörgők, szellemesek; a városról készült képsorok pedig egy turisztikai reklámfilmben/prospektusban is megállnák a helyüket, ha az lenne a cél, hogy teljes szépségében mutassák meg ezt a flamand városkát.
S mégis, Bruges – ha nem is éppen pokoli – purgatórium-szerű hely. Ahogy a helybeli ártatlan-kékszemű szőkeség, Chloë mosolya, kedvessége mögött is rejtőzik valami romlottság. Ray pedig a bunkó-vagány ír proligyerek-felszín alatt egy depresszióval és önváddal küszködő, meghasonult ember. Egyre csak kísértik egy előző, véletlen gyilkosságának következményei; a kokó, a pia, a nő, a kocsmai verekedés, az abszurd elméletek kiagyalása és terjesztése nem segít a felejtésben. Bruges az a hely, ahol teljes mértékben érvényes az "everyone is suicidal" megállapítás: elcseszett lelkű és életű, élvezeteket hajhászó emberek kapaszkodnak össze az utolsó (halál)tánc erejéig.
Harry, a harmadik főszereplő csak a film második felében jelenik meg a vásznon, addig csak telefonon halljuk állandó káromkodásokkal tűzdelt, zseniálisan összefüggéstelen szövegét és kérdéseit. Ralph Fiennes eszelős-szürke tekintete jól passzol a becsületes, pszichopata brit úriember-maffiózó szerephez. Mikor ők hárman minden bérgyilkos-racionalitásra fittyet hányva egymás ellen fordulnak, a purgatórium pokollá változik.
A filmet jelölték a Golden Globe-on a legjobb musical/vígjáték kategóriában, illetve Colin Farrellt és Brendan Gleesont a kategória legjobb színészi teljesítményéért. Farrell meg is kapta a díjat. (Nem teljesen értem, miért pont ő, és hogy miért nem jelölték Ralph Fiennes-t – a három színész mindegyike remekül alakít).
Ennek a nagyon intellektuális és emiatt feltehetően nem annyira közönségbarát filmnek sok esélye Oscarra nincs; amúgyis, idén nagy a torlódás az akadémia fontosabb díjai körül.
S egy brit úriember nem tolakszik,
ráadásul nem az amerikaiak között. Talán ezért is “csak“ a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában indították az In Bruges-t. Pedig a kritikusok szerették a filmet: Martin McDonagh a bostoni, floridai és phoenixi filmkritikusok díjait is elnyerte (legjobb elsőfilmes rendező, Pauline Kael Breakout Award, Breakthrough Director, legjobb eredeti forgatókönyv).
A szürreális befejezés, a haláltánc-motívum, a gyakori filmes és művészettörténeti utalások, a film a filmben önironikus megoldása („hülye európaiak” művészfilmet forgatnak éppen) – mind arra predesztinálják a filmet, hogy olyan entellektüellek fogyasszák, akik amúgy a ravaszt sem találnák meg egy kézifegyveren. Na jó, túloztam: már elég sok filmben látták, hogyan kellene csinálni.