Művek, melyek nem önmagukra, hanem a témára koncentrálnak
K. R. 2009. február 05. 13:28, utolsó frissítés: 2009. február 04. 16:27Február 15-ig látogatható a Bánffy palotában Lőrincz Lehel kolozsvári szobrász-festő jubileumi kiállítása.
70 pasztellt és 50 szobrot bemutató kiállítás nyílt a Kolozsvári Nemzeti Szépművészeti Múzeumban (Bánffy-palota). Lőrincz Lehel szobrász-festő 75 éves születésnapján rendezett jubileumi tárlatáról a következőt írja a katalógusban Csomafáy Ferenc: “A ma embere, mint múzeumlátogató, köszönhetően a nagy kínálatnak, elkényeztetett. A huszadik, huszonegyedik század szobrainak, grafikáinak többségét mégis mélységes kétellyel, nem megértéssel szemléli.”
A gondolathoz azt tenném hozzá, Lőrincz Lehel kiállításában az tetszett a legjobban, hogy minden egyes festmény, minden szobor a témára koncentrál. Kifejez egy érzést, egy állapotot, emlékeztet valamire, vagy csak egyszerűen közöl, megmutatja a szépséget egy részletben, felhívja a figyelmet a tárgyára. Nem a művészi önkifejeződésről szólnak a munkái, hanem valami sokkal általánosabbról. Ezért nem csoda, ha a néző megértéssel és nem kétellyel szemléli azokat.
A művek témavilága leginkább az erdélyi magyarságot érintő eseményekből táplálkozik; ismert személyekről és ismerős helyekről, helyzetekről szólnak ezek a pasztellek, melyek harmonikusak, érthetőek, igényesek, ugyanakkor egyszerűen közölnek (legtöbbször pozitív érzéseket). És a szobrok, melyek komorabbak, esetenként valósággal groteszkek, és sokkal szimbolikusabbak.
Lőrincz Lehel képzőművésszel beszélgettünk a kiállítás megnyitóján.
Először megvan a téma, és arra komponálod a formákat, vagy előbb a megjelenítés születik meg a fejedben és aztán elnevezed?
– Általában olyan események inspirálnak, amik megérintenek lelkileg. A Terror című szobrot például egy évekkel ezelőtti esemény inspirálta, ami a Szovjetúnióban történt: katonák iskolákat rohantak le és gyerekeket öltek meg. A Döbbenet című szobor pedig December 5-ről szól, egy délvidéki, egy felvidéki és egy erdélyi férfit ábrázol.
Az összeközött kezű szobor a vésővel és kalapáccsal már régen készült, az adta az indíttatást hozzá, hogy engem még Ceaușescu idejében kirúgtak a Képzőművészeti Unióból, pár évig nem fogadták el a munkáimat és kiállításom sem lehetett. Papgyermek lévén osztályellenségnek voltam titulálva, és ezt, ha nem is mindig nyíltan, de érzékeltették.
A könyvet tartó szobor (Mea culpa c.) Marxot ábrázolja, amint bocsánatot kér az Úristentől, ez akkor született, amikor az egyetemen ötödéven megbuktattak marxizmusból, a pótvizsgán is, ezért évet kellett ismételnem.
Hatodéven viszont te kérted az egyik tanártól, hogy buktasson meg. Miért?
– Akkor úgy éreztem, hogy jó lenne még egy évet tanulni. Tudod, első-másodéven az ember a legnagyobb művész, de aztán ahogy telnek az évek, egyre inkább rájön, hogy milyen keveset tud. Hatodéven viszont már nem lehetett évet ismételni, úgyhogy ez nem sikerült.
Azt mondtad, akkor vagy boldog, amikor befejezel egy munkát és meg vagy vele elégedve. A munkáid hányad részéről mondhatod ezt el?
– Hát majdnem minden befejezett munka után elégedett az ember, aztán ez tart egy ideig és utána elmúlik… Jönnek újabb ötletek, újabb munkák.
Akkor soha semmiről nem érzed úgy, hogy hiába befektetett energia lett volna?
– Van úgy, hogy valami nem sikerül, vagy nem úgy sikerül, ahogy szeretném, de olyankor egy ötletnek kétszer-háromszor is nekifogok, és addig dolgozom, amíg elégedett nem leszek.
A szobrok sokkal komorabbak, a képek inkább a szépről szólnak. Szándékos ez?
– Elsősorban szobrásznak tartom magam, a képeket szeretetből és kedvtelésből készítem, számomra kedves dolgokról. Ezért a komolyabb témákat inkább szoborként dolgozom fel, pasztellben pedig csak ha meglátok valamit, ami megtetszik. A képeknél inkább sorozatok vannak, például történelmi házak, olyasmik, amiket szeretnék megörökíteni.