A fű dalol: tragédia tücsökcirpelésre komponálva
Fülöp Noémi 2009. március 03. 09:32, utolsó frissítés: 09:35Doris Lessing Nobel-díjas regényének főhősei egy olyan kontinensen téblábolnak, amelyből semmit nem akarnak megérteni. Nem élik túl.
Cseppet sem segít az olvasónak, ha egy regény azzal kezdődik: egyik főhőst meggyilkolják, a másik megbomlott elmével tovadöcög a kemencehőmérsékletű dél-afrikai pusztán, ráadásul még azt is tudjuk, ki volt a gyilkos.
Doris Lessing könyve, A fű dalol számomra tova a negyvenkilencedik oldalon kezdődött, egy dél-afrikai vegyeskereskedéssel, amiről a romániai falvak hasonló intézményeire asszociáltam, ahol békés szomszédságban pihen a polcon rikító színű kínai kötény és csillagcsavarhúzó.
>> Doris Lessing kapja a 2007-es irodalmi Nobel-díjat >>
A bolt a továbbiakban meggyilkolandó főhős, Mary Turner számára mindezt megtestesíti, ami elől menekül: a pusztát, a szegénységet, a bennszülötteket. „Természetétől és nevelésétől fogva életre termett: magában és magának való életre” – jellemzi Lessing Maryt. Íme a beteljesült szingli-létre, karrierépítésre és pezsgő társadalmi életre termett nő fantomképe, aki azonban
ötven évvel megelőzte korát.
A dél-afrikai gyarmatok kisvárosának angol közössége azonban nem nézi el Marynek, hogy megpróbál kicsúszni a férjhezmenés és gyerekszülés mókuskerekéből. Bár fegyvertáruk kimerül a csípős pletykában, a vele született intelligenciájához és a gyerekkorában tapasztaltakhoz képest meglepően naiv főhősnek ennyi is elég ahhoz, hogy fejvesztve hozzámenjen az első férfiemberhez, aki hajlandó megkérni a kezét.
Sorsszerű, hogy rosszul választ – Dick Turner könyörgő alázata, ami annyira imponál Marynek, egy hebehurgya, tehetségtelen, mindemellett rettenetesen csökönyös fickót takar, aki annyira sem képes, hogy a plafonra valót összegazdálkodja szűkös házukba. Dick eltűri azt, hogy Mary nem tud a bennszülött szolgákkal bánni, eltűri, hogy nem hajlandó még a minimális kötelező udvariasság szintjéig sem szóbaállni a szomszédokkal, eltűri még azt is, hogy felesége viszolyog a testiségtől, gyerekvállalásra pedig jó ideig gondolni sem akar.
Azt azonban nem hajlandó elfogadni, hogy az asszony – amikor több év házasság után, Dick betegsége miatt rákényszerül – néhány hét alatt jobban kiismeri magát a gazdaságban, mint ő, sőt, arra is rájön, hogyan állhatna végre pénz a házhoz. És a minden egyéb területen
könyörtelen diktátorként viselkedő Mary
ez egyszer meghátrál, hogy megőrizze a ház nyugalmát. Ezzel azonban aláírják mindkettejük halálos ítéletét – az asszony cél és teendő hiányában mély depresszióba süllyed, az érte töretlenül rajongó Dick pedig kétségbeesetten figyeli, hogyan fogy le, csúnyul meg felesége. A szomszédtól érkező nem egészen önzetlen segítség egyetlen éjszakát késik: azon az éjszakán Moses, a bennszülött szolga meggyilkolja asszonyát, akivel évekig viszonya volt.
Talán ez a regény legizgalmasabb kérdése – hogyan jut el oda a bennszülöttektől még a (korhoz mérve) átlagosnál is jobban viszolygó Mary oda, hogy a Stockholm-szindróma minden tünetével függjön a háziszolgától, aki semmilyen néven nevezhető hatalommal nem bír fölötte?
Lessing ráérősen, tárgyilagosan, bár nem minden empátia nélkül meséli el a Turner házaspár történetét. Mintha görög sorstragédiát olvasnánk, amelyben pátosz azonban csak igen nagy jóakarattal fedezhető fel a sorok között.
Az írónőt feministaként emlegetik, annak ellenére, hogy a jelzőt maga is elutasítja. Mary mindenesetre
cseppet sem feminista főhős –
még akkor sem, ha élete első harminc évéből ítélve akár az is válhatott volna belőle.
Regényeinek értékeként többek között a rasszizmus megjelenítése köszön vissza mindenhonnan – ez utóbbi a A fű dalol-t illetően tagadhatatlanul igaz, azzal a pontosítással: Lessing a szó szoros értelmében megjelenít, ítélkezés, azonosulás, szimpátia nélkül.
Dél-Afrika az írónő mondataiban gyönyörű és kibírhatatlan díszletté válik, ahol a gyarmatosítók életét az állatként kezelt bennszülöttektől való örökös rettegés és viszolygás határozza meg. Az olvasó észrevétlenül verejtékezni kezd a Turnerék házát katlanná hevítő napsugaraktól, hallani véli a bozótban mozgolódó apró lények neszezését, és az örökös tücsökcirpelést.
És nem megy ki a fejéből: talán ha Mary nemcsak élete utolsó napján sétál be a bozótba, és nézi meg a dalukkal idegeit tépő rovarokat, megérti azt a bizonyos valamit, amitől Afrika élhetővé válik számára.