2017. december 14. csütörtökSzilárda
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Nemszeretem mesék, gyerekkorunkból

szerk. 2009. március 06. 16:07, utolsó frissítés: 16:13

Mi volt a baj Pinokkióval vagy Andersennel, melyik a legidegesítőbb rajzfilm, és mitől ijesztő egy meselemez? Antinosztalgia. #b#[kommentekkel]#/b#



Abból indultunk ki, biztosan mindenkinek volt nemszeretem meséje, könyve, rajzfilmje gyerekkorában. Aztán egyáltalán nem reprezentatív felmérésünk során rájöttünk, nem egészen így áll a dolog. A fiúk ugyanis egyetlen, nemszeretem történetre sem emlékeztek: sem azért, mert féltek volna, sem azért, mert maga a mese ne tetszett volna nekik.

Azaz: ne csodálkozzon senki, amiért alább csupa női véleményt olvas arról, ki melyik mesét nem szerette, és miért.


Ms Olive


Nem voltam válogatós gyerek, bármilyen animáció lekötött, de az I Am Weasel-től és az I.R. Baboon-tól még ma is kiráz a hideg! Nem csak azért, mert minden figura csillogó hátsórésszel futkos értelmetlenül körbe, azért sem, mert idegesítő dalokat énekelnek, vagy mindenkinek keze-lába jobbra-balra törik, de még a szituáció képtelensége sem zavar, hanem egyszerűen mert még most sem fogom fel, mi a lényege annak a rajzfilmnek? Miért akarná ezt bárki is látni? De lehet, csak én vagyok szűk látókörű...




Ms White

Imádtam a meséket, és amíg nem ismertem a betűket, a nagymamámat nyaggattam naphosszat, hogy olvasson nekem. A népmesék mindig is dobogósok voltak, de például a nagyobb lélegzetvételű történetek miatt néha nem készülhetett el idejében az ebéd, mert nagyi kénytelen volt addig olvasni, míg egy-egy fejezetnek a végére ért, vagy míg a főhős kikerült az életveszélyes helyzetből.

Aztán egyszer csak a házhoz került egy Hans Christian Andersen-meséskönyv. A kis hableány története egész jól kezdődött, de aztán egyre lehangolóbban folytatódott, végül egyáltalán nem abban a szívet derítő happy endben fejeződött be, amire egy 5 éves gyerek áhítozik. A felolvasott, már-már betegesen depresszív sztorik sorát a kis gyufaáruslány szerencsétlen története zárta – az volt az utolsó csepp a pohárba.

Még most is görcsbe rándul a gyomrom, ha a kislány nyomorúságos életének utolsó percei eszembe jutnak. Sokszor azon gondolkodom, vajon hatásvadászatból, vagy valamilyen perverz mélabú hatására írta meg Andersen ezeket a hátborzongató meséket? Nem mondom, sikerült emlékezetes élményt szereznie nekem, de talán pont ezekre a történetekre gondolok vissza a legkevésbé szívesen.


Ms Orange

Mikor még nem tudtam olvasni, a felnőttek mesemondási vagy -olvasási kedvéhez voltam kénytelen igazodni. Ha nem volt idejük rá – persze ha kértem őket, nagyjából mindig volt, főleg nagyapámnak –, betettek egy meselemezt.

Az élőszóval elmesélt meséhez képest itt még hangeffektusok is voltak, a képzelet forgatókönyveit és az interpretációt jobban behatárolta a hangjáték, a szereplők több hangon szólaltak meg, valóban hallani lehetett az erdő susogását – éppen ezért jóval inkább benne voltam a mese világában, és ez a világ kevésbé volt a sajátom, mint amit egy felolvasott mese nyomán elképzeltem magamnak. (Rögtön hozzáteszem, hogy tévét akkor szinte egyáltalán nem néztem – kommunizmus idején nem is volt, amit nézni egy négy-ötévesnek.)


Szóval, a hangjáték egyfajta tőlem független virtuális világ volt, hiszen amíg fel nem értem a lemezjátszós polcot, és meg nem tanultam megállítani a lemezt, még félbe sem lehetett szakítani; nem lehetett visszakérdezni, és a rengeteg kérdésre választ kapni. Egyfajta eleve adott, önmagában való volt ez a világ, amiben sok mindent nem értettem, ezért, hogy magamévá tegyem, kívülről megtanultam őket, még a hangsúlyokat is ugyanúgy próbáltam reprodukálni, mint az eredetiben.

A legtöbb mese kedves volt, boldog végkifejlettel, ahogy kell, de ott volt A kis herceg. Illyés Kinga hangján. Ez a hang néha mély volt, néha magas, simogató, fenyegető, és mikor a kígyót jelenítette meg (a szó szoros értelmében, mert éreztem, hogy össze kell húzódnom, el kell bújnom, mert itt van a szobában, itt sziszeg a lábamnál, és akkor...), illetve a kis herceg halálát, nem tudtam soha sírás nélkül megállni. Szerintem ma sem tudnám.


Ms Red

Két nemszeretem könyvre emlékszem – elemista koromban olvastam őket. Az egyik az Alice Csodaországban: az első bajom az volt vele, hogy nehezen tudtam követni a történetet – és nem az olvasási készségemmel volt baj. A folyton változó helyszínek, a hirtelen felbukkanó és eltűnő szereplők jelentettek gondot.

Ugyanakkor az egy-egy szereplőre szánt rövid idő megakadályozott abban is, hogy közelebbről megismerjem, netán megszeressem őket. Egyetlen szereplővel sem tudtam azonosulni, sőt, egyetlen szereplőt sem tartottam pozitívnak, ez pedig elemistaként egy életre elvette a kedvemet ettől a könyvtől.


A másik hasonlóan peches olvasmány a Pinokkió volt. Ebben is zavart a rengeteg helyszínváltás – érdekes, hogy az ebből a szempontból hasonló Nils Holgersson például a kedvenceim közé tartozott. De a legnagyobb bajom magával Pinokkióval volt.

Rosszindulatú, ráadásul reménytelenül buta szereplőnek láttam, túl átlátszó volt a negatív példa. Folyton azt vártam, hogy Pinokkió végre tanul a hibáiból, és nem csak utólag keseredik el egy-egy ballépésen. Ám mire valahogy a végére értem, nem tudtam már örvendeni annak, hogy a főhős kiérdemelte valódi kisfiúvá válását – és azt sem hittem el neki, hogy ennyi ballépés után valóban megváltozott.

Persze, később értesültem róla, hogy tulajdonképpen egyik történetet sem akkora gyerekeknek szánták, mint én voltam akkoriban. Ettől függetlenül azóta sem támadt kedvem elolvasni őket.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS