Erdei paranoia, vámpírvér és rendőrnyelvtan
Gyenge Zsolt 2009. május 21. 10:46, utolsó frissítés: 2009. június 04. 16:51Én vagyok a világ legjobb filmrendezője – állítja magáról Lars von Trier, felkavarva a jólnevelt filmekkel elkényelmesedő fesztivált. Félidejéhez érkezett a seregszemle, remekmű még sehol.
Valószínűleg azzal a feltétellel hívták meg Lars von Trier-t a cannes-i válogatók, hogy filmjével és megnyilatkozásaival botrányt kell keltsen. Az antidepresszánsok miatt láthatóan lelassult és kissé elhízott Lars maximálisan eleget tett ennek a feladatnak. „Csak ezt a filmet csinálhattam meg – válaszolta arra kérdésre, hogy több projekt körül miért ezt választotta –
valószínűleg Isten keze van a dologban.
Egyébként meg én vagyok a világ legjobb filmrendezője – folytatta – bár azt nem tudom, hogy Isten a legjobb isten-e.” Az Antichrist egy szélsőségesen provokáló, misztikus, pszichologizáló horror, amely felkavarta az eddig meglehetősen jólnevelt mozikkal ellátott Croisette-n.
Középkorú pár éjjel a zuhanyzóban szeretkezik, miközben kisfiuk felébred és lassított felvételen kihullik az ablakon. A nő (Charlotte Gainsborough) „eszét veszti” a gyászban, amit a kórházban gyógyszerekkel kezelnek. Terapeuta férje (Willem Dafoe) azonban kezébe veszi a dolgokat, és ő maga kezdi kezelni feleségét, míg kiderül számára, hogy a félelem forrása az az erdő, ahol kis házikójuk található, és ahol a nő az utolsó nyarat töltötte kisfiával.
A pszichoanalízis hitének megfelelően – ha szembesülünk rejtett traumáink okával, már a gyógyulás útjára léptünk – elmennek az erdőbe, ahol azonban minden csak tovább bonyolódik. Véres befejezésbe torkollik a film, a teljesen bekattanó nő ugyanis filmen is ritkán látott kegyetlenséggel esik férjének majd magának – Lars pedig minket sem kímél.
Álmítoszok keverednek az élethalál-harc pillanataival, kiderül ugyanis, hogy a félelem nem csak a nő, hanem a férfi percepcióját is módosította, így szépen lassan egy olyan világgal szembesülünk, amelyben
a valóság érzékelése elbizonytalanodik,
ahol a betegség és a normalitás közötti határ eltörlődik, és ahol nem tudjuk, ki szorul nagyobb segítségre, a terapauta vagy a páciens. Vagy – vetődik fel bennünk egy pillanatra – maga a rendező, aki bevallotta, hogy ezt az egyébként meglehetősen felszínes forgatókönyvet terápiaként akkor írta, amikor depressziós volt.
A nemzetközi sajtó reakciói alapján az Arany Pálmára egyelőre két esélyes van, egy brit és egy francia film. Bevallom, az elsőt egyszerűen nem értem: az angolszász kritika egekbe dícséri Jane Campion kosztümös filmjét John Keats utolsó éveiről és szerelméről. A kosztümös mozik iránti viszonylagos érdektelenségemet félretéve sem tekinthető még közepes alkotásnak sem a Bright Star. Szépelgő mondatok, modoros gesztusok és a mesterkéltségig túlkomponált képek súlyával kell megküzdenie az egyébként jó alakítást nyújtó Abbie Cornish-nak és remek kosztümjeinek.
A francia pálmaesélyesnek kikiáltott mozi viszont teljesen megérdemli a dícsérő szavakat, amelyek az itt megjelenő lapokban leirattak róla. Jacques Audiard kemény műfajokban való tapasztalatának nagy része összegződik ebben a két és fél órás, ám szinte rövidnek ható opuszában. Malik, az arab származású fiatal srác egy homályban maradó
bűntény miatt került börtönbe,
ám az ottani első reakciói azt sejtetik, hogy ha nem is teljesen ártatlanul, de ártatlanabbul került be, mint ahogyan a film végén távozik. A rácsok mögött nagyon hamar szembesül a bent lévő, íratlan de annál szigorúbb szabályokkal, bandákkal és hierarchiával.
A létesítményt az őrökkel együtt a korzikai maffia tartja kezében, és annak feje fogadja fel hősünket, hogy egy tanúprogramban részt vevő társát megölje. Azáltal, hogy ennek a kérésnek eleget téve a fiatal srác átlépi az emberölés határait, Malik elkezdi felemelkedését a ranglétrán. Audiard drámai hatásvadászat nélkül tudja a kemény szitukat megteremteni, a feszültséget megtartani – és ebben nagyon nagy segítségére van Tahar Rahim, aki a főszereplőt alakítja lenyűgözően.
Felkavaró, a végén önmagunk morális határait is elbizonytalanító film ez, amely ugyanakkor elég fogyasztható marad ahhoz, hogy szélesebb közönséghez is megtalálja az utat.
Képzeljük el, amint két vámpír szívja egymás csuklójából a vért, így mentve meg egymást a haláltól – ez Park Chan-Wook szellemes és horrorisztikus alkotásának legtipikusabb jelenete, amely félelmetes és vicces mivoltával jól jelzi azt a finom egyensúlyozást, amit a Thirst a horror és a vígjáték/műfaj-paródia között véghezvisz, anélkül, hogy bármelyiket igazán magáévá tenné.
Koreai katolikus pap megy Afrikába egy halálos vírus vakcináját tesztelni, a kísérlet során megbetegszik, de egy vérátömlesztés segítségével – mindenki nagy ámulatára – meggyógyul. Hamarosan kiderül azonban, hogy nem isteni csoda, hanem vámpír hemoglobin volt mindennek az oka: hősünk
a nappalok feláldozásával nyert halhatatlanságot,
és utat a vad testi szenvedélyhez. A közeli bolt eladónőjével kialakuló viszonya közben hősünk a betegség újra és újra felütő tüneteit – innen a film szomjúságra utaló címe is – kómában fekvő betegek infúziójából kiszívott vérrel enyhíti. A film mindezt ügyesen kifordított bibliai utalásokkal fűszerezi, többször kihasználva a krisztusi vér metaforát, valamint egy gyönyörű, hitetlen Tamás parafrázissal is találkozunk. Park Chan-Wook remekbeszabott, a korábbiaknál kevésbé komor, viszont intellektuálisan hasonlóan komplex művet készített.
Pedro Almodóvar ellenben a várakozásoknak megfelelően nem tudott maradandót alkotni, kedves kis film ez, amely – a főhősnő visszaemlékezésben bekövetkező halála ellenére – egy pillanatra sem válik drámaivá. Egy balesetben megvakult író és filmrendező múltfeldolgozását látjuk, amelyet a producernőjének a fiával való beszélgetések közben valósít meg, és arra jön rá szépen lassan, hogy a látásának elvesztése előtt leforgatott és montázsra előkészített filmjét szeretőjének férje a vágó lefizetésével teljesen tönkretette, és a legrosszabbul sikerült felvételekvől készült verziót mutatta be. Elárulom – aki nem szeretné tudni, ugorja át ezt a bekezdést -, hogy a film csúcspontja az, amikor rendezőnk
újravágja az opuszt…
A román rendezők nagy számban vannak jelen az idén Cannes-ban, bár ez igazából csak két filmet jelent. Corneliu Porumboiu második filmjével érett és komplex rendezővé vált, határozottan túllépett az A fost sau nu a fost felszínes poénkodásán. Kisváros nyomozója játssza a főszerepet a Politist, adjectiv-ban, akinek jelenleg az a feladata, hogy az ezzel rendkívül szigorúan bánó román törvények értelmében füves cigit szívó középiskolásokat figyeljen meg.
A filmidő túlnyomó részében azt látjuk, amint a civil ruhás rendőr különböző helyszíneken álldogál, és figyel; közben cigizik, teát iszik, áll egyik lábáról a másikra, vagy éppen távolról követi az egyik vagy másik fiatalt. Esténként pedig jelentésekben rögzíti az aznap történteket: ezeket a gondos kézírással írt szövegeket – és ez a film legmerészebb vizuális húzása – a rendező hosszan, teljes vásznat betöltően mutatja,
hogy végig tudjuk olvasni.
Porumboiu művének legfontosabb problémája elméleti jellegű: a nyomozó a megfigyelésben, a képekben hisz, abban, hogy a vizuális percepció révén képes az igazság megismerésére, ezért azok alapján, amit lát meg van győződve a gyerekek naivságból fakadó ártatlanságáról.
Mindezt azonban felettese kérésére szavakra kell lefordítsa, úgy viszont nagyon „vékonynak”, jelentéktelennek hat a dosszié. A film zárójelenete igazi mestermű: a rendőrfőnök az értelmező szótár segítségével, a verbális definíciók területére kényszerítve hősünket, magyarázza meg neki, hogy miért is kell az általa ártatlan időtöltésnek tűnő bűncselekményt elkövető srácokat letartóztatnia. A nyomozónak végül alapvetően azért fogadja el a tettenérés megszervezését, mert a képek szavakra való lefordíthatatlanságának régi problémájával szembesül.
Mungiu idén egy szkeccsfilm producereként, társarendezőjeként és forgatókönyvírójaként van jelen a fesztiválon, négy másik fiatal rendezővel mutatja be az Amintiri din epoca de aur-t. A koncepció lényege a kommunista időkben terjedő városi legendák felelevenítésében és főleg megtestesítésében áll.
Az öt történetben ugyanis egyetlen közös dolog az, hogy az ismeretlen emberekkel megeső legendák nem maradnak a poénra koncentráló vázlatok, hanem mindegyik esetben sikerül a szereplők életének kontextusát is felvillantani. A remekül megírt forgatókönyvek legfontosabb érdeme az, hogy a sztori emberi részletekkel való feltöltése révén
a román filmekben megszokott hitelességet
kölcsönzi a vásznon látható eseményeknek. Napilap fotóit retusáló fényképészek, tyúkokat szállító sofőr, üres üvegeket gyűjtő és eladó fiatalok a hősei az epizódoknak, amelyek közül önmagában mindegyik tökéletesen megáll a lábán, azonban így együtt a hazai viszonyokban kevésbé járatos nyugati nézőknek ez sok – a harmadik filmtől kezdve a nézők elkezdtek kiszállingózni a cannes-i vetítésről.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!