Il Divo: film egy politikusról, aki saját maga szobra lehetne
Sipos Zoltán 2009. május 31. 13:07, utolsó frissítés: 2009. június 01. 09:12Ha a film az olaszországi politika karikatúrája, akkor a romániai politika a karikatúra karikatúrája – hangzott el a szombati beszélgetésen.
Nem tudom, lehet-e beszélni „szokásos” TIFF-közönségről, azonban a szombat délutáni beszélgetés hallgatósága biztosan nem tükrözte a fesztiválozók átlagát: feltűnően sok VIP, üzletember, újságíró és politikus ücsörgött a Fashion Café alacsony lócáin – azok a társadalmi kategóriák, akik elfoglaltságukra hivatkozva egyáltalán nem, vagy csak a filmfesztivál nyitó- és zárógálájára jönnek el.
A beszélgetés apropójául szolgáló film, Paolo Sorretino Il Divo-ja sem hétköznapi: nem készül túlságosan gyakran élő és hatalmat gyakorló politikusról ennyire szókimondó, ugyanakkor az egyes események kulisszatitkainak rekonstruálására törekvő alkotás. A film főszereplője Giulio Andreotti kereszténydemokrata szenátor: nem kevesebb, mint 60 éven keresztül az olasz politika meghatározó alakja, akinek a maffiával való kapcsolata közismert, ugyanakkor nem egy korrupciós botrány főszereplője – mindennek ellenére sosem bukik meg.
>> Minden, ami TIFF >>
A film maga felemás benyomásokat kelt: a mesterien fényképezett és vágott filmben nagyrészt zárt terekben zajló beszélgetéseket láthatunk, nehezen követhető érdekekkel és játszmákkal – az olasz politikatörténetben kevésbé járatos néző tehát elég gyorsan elveszíti az események fonalát. A rendező magyarázó, a hirtelen feltűnő szereplők nevét tartalmazó feliratokkal ugyan próbál segíteni, azonban ez kevés.
Ha azonban a filmből semmi más, csak a Toni Servillo által alakított Andreotti-figura jön át, az már több, mint elég: ha képletesen szeretnék fogalmazni, azt mondanám, Andreotti nem más, mint egy Yodába oltott Robotzsaru, kicsit autisztikus, érzelemmentes, ugyanakkor fanyar humorral és Machiavelli-szerű bölcsességgel rendelkező személyiség. Ördögien cinikus, velejéig korrupt és kicsit talán csodálatra méltó: célja ugyanis pusztán a hatalom birtoklása, a pozíció révén megszerezhető anyagi javak teljesen hidegen hagyják.
Visszatérve a beszélgetésre, meglepődve tapasztalhatták a sajtósok, hogy a TIFF-sajtóközleményben beharangozott nagy nevek – talán egyedül Mona Muscă kivételével – mind eljöttek. Ott volt Emil Hurezeanu politikai elemző, Cristian Tudor Popescu Román Sajtóklub-elnök, Alex Leo Şerban filmkritikus, Liviu Mihaiu, a Guerilla Radio műsorvezetője, Tudor Chirilă, a Vama frontembere, Vasile Dâncu szociáldemokrata politikus, Sorin Apostu, Kolozsvár polgármestere, valamint László Attila kolozsvári alpolgármester.
A politikusok jelenléte különösen pikáns beszélgetést sejtetett: a film kapcsán ugyanis nem lehet nem beszélni a romániai politikai szféráról. Persze önmagában nem újdonság hogy néhány értelmiségi összegyűl és a korrupt, hiteltelen, pozíciójukba mindörökké bebetonozott romániai politikusokat szidja, azonban olyan még nem volt, hogy egy ilyen felszólalás után a műsorvezető lazán átadta volna a mikrofont egy politikusnak, aki legalább olyan szinten érintett az ügyben, hogy épp pártjának egyik meghatározó személyiségét nevesítették.
És hát ilyenkor bármit mond a politikus, mindenképp pengeélen táncol – ha egyetért, akkor a pártban harapják le a fejét, ha nem ért egyet, akkor a hallgatóság kineveti. Van a harmadik verzió, hogy tíz percig beszél és nem mond semmit – ez azonban nem olyan falugyűlés-szerű beszélgetés, ahol politikus meg tudna engedni magának ilyesmit.
De vegyük sorra: a beszélgetés kezdetén Alex Leo Şerban a filmről, illetve annak fogadtatásáról beszélt. Elmondta, hogy bár a kritika lelkesen fogadta, az alkotás nem lett közönségsiker, és maga Andreotti is csak annyit nyilatkozott: „láttam a filmet, nem tetszett”. Emil Hurezeanu – aki a ’80-as években a Szabad Európa újságírójaként interjút is készített Andreottival – a korabeli olaszországi politikai milliőjének a rekonstrukciójára vállalkozott: elmondta, az akkori helyzet némiképp hasonlít a romániai politikai szférára – míg a legfelsőbb szinten a kívülállók számára átláthatatlan, hallatlanul kifinomult viszonyrendszer határozza meg az egyes döntéseket, a legalsó szintekre az (akár fizikai) erőszak jellemző.
Cristian Tudor Popescu arról beszélt, hogy nem tartja valószínűnek hasonló témájú román filmek születését: egyrészt mert nincsen Andreottihoz hasonló kaliberű politikai személyiség, másrészt pedig mert Romániában a politikát élőben fogyasztják a televíziócsatornákon, talkshow-k keretén belül. Ami az olaszországi és romániai politikai élet különbségeit illeti, Popescu ironikusan sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy Romániában nem szokás meggyilkolni a politikai ellenfeleket: pedig ezáltal a politikai elit végre lecserélődhetne.
Sorin Apostu más párhuzamot talált: Andreottinak ugyanis kiterjedt archívuma van ellenfelei viselt ügyeiről – ez a polgármester szerint megfelel a mai dosszié-háborúnak. A demokrata politikus elmondta, a politikai tárgyalások során késhegyre menő viták szoktak menni arról, hogy kinek a dossziéját milyen szinten teszik nyilvánossá, illetve a kivizsgálásban meddig mennek el. Apostu szerint egyébként a filmben megörökített politikai osztály romániai megfelelője már eltűnt.
Vasile Dâncu elmondta, a filmben végig a számára ismerős szereplőket, gesztusokat kereste, azonban számára a politikus figurája nem tűnik valósnak: Andreotti figurája megkérdőjelezi és lebontja saját magát, így csak az állam metaforájaként, egy újszerű Machiavelli-értelmezésként működik. A rossz örökkévalósága ez: a rossz megtestesítője pedig maga az állam, amint megkérdőjelezhető értékek mentén hoz döntéseket.
A szociáldemokrata politikus szerint maga a politikus figurája sem más, mint egy konstrukció: önmagában, hódolói nélkül nem létezik, ugyanakkor épp holdudvara miatt csak egy báb. Ami a romániai párhuzamot illeti, Dâncu szerint figyelemreméltó, hogy Andreotti legnagyobb kincse az arhívuma: nem anyagi javakat, hanem a hatalmat magát akarja. A romániai politikai elit még nem tart itt, jelenleg a hatalmi játszmák célja valójában a vagyon-felhalmozás.
László Attila a döntések meghozatalában talált hasonlóságot a film, illetve a romániai valóság között: elmondta, ő maga is igen gyakran két rossz megoldás között kényszerül választani – és itt egyedül arra van lehetőség, hogy a kisebb rosszat válassza.
A Guerilla rádiós Liviu Mihaiu azt emelte ki, hogy nem könnyű napi politikai történésekről filmet készíteni: hagyni kell leülepedni a dolgokat ahhoz, hogy tisztán lásson az ember. Mihaiu szerint az olasz és romániai politika között a különbség az, hogy míg az olasz maffia alulról, a romániai maffia felülről szerveződik. Ezt leszámítva a két politikai szféra csupán annyiban hasonlít, amennyiben a politika eszköztára mindenhol hasonló. A műsorvezető szerint egyébként jó lenne, ha a romániai filmrendezők bátrabban, és akár ideológiai háttérrel nyúlnának hozzá egyes témákhoz, a jelenlegi kiegyensúlyozott, távolságtartó attitűd helyett.
Tudor Chirilă arról beszélt, hogy mennyire lehetett nehéz egy ilyen filmet megfelelőképpen dokumentálni, a hátteret egy forgatókönyvbe önteni, majd dokumentumfilm helyett hitelességre törekvő művészfilmként megrendezni. A beszélgetés végén Tudor Giurgiu filmrendező, a TIFF tiszteletbeli elnöke bejelentette, hogy egy hasonló, politikai ihletésű forgatókönyvön dolgozik jelenleg: Cristian Panait ügyész történetét szeretné megfilmesíteni, aki egy nagyarányú üzemanyag-csempészettel és pénzmosással foglalkozó hálózatot kezdett kivizsgálni, melybe a PSD Bihar megyei szervezetének vezetői is bele voltak keveredve. A 29 éves Panait olyannyira megcsömörölt az igazságügyi rendszertől, hogy rövid időn belül öngyilkos lett.
Fotók: Márton Emő