Filmek, amiket eddig láttunk
F. N., S. G., H. R. 2009. június 01. 13:54, utolsó frissítés: 16:27Székhezszögező, katartikus remekmű nincs még, de Lakatos Róbert Bahrtalója jó eséllyel pályázik a közönségdíjra.
Eddig nem került a tudósító szeme elé olyan film a TIFF-en, ami amolyan klasszikus módon, katartikusan az üléshez szegező lenne, olyan mozi, amit évek múltán is emlegetni lehet. Természetesen vannak hatásos filmek, mint például Cristian Mungiu és kollégáinak vígjátéka nagyon ott van, de eddig inkább a jó közepes és a jó filmek voltak a jellemzők.
Tény ugyanakkor, hogy az igazi remekművek olyan szintű fesztiválokról is hiányoznak időnként, mint például Cannes idei kiadása. Kolozsváron vannak azonban rejtett kincsek – lásd az alábbiakat.
Bahrtalo! – Jó szerencsét!
Magyarország, 2008, rendezte: Lakatos Róbert
A kolozsvári, de az operatőr szakot Lengyelországban végzett rendező első nagyjátékfilmjéről többször is beszámolt a Transindex (Lakatos Róberttel készült interjúnk itt olvasható). A gáborcigány Lali és az eredetileg néprajzos-antropológus és éjjeliőr Lóri kalandjai rövidfilmként indultak, majd Lakatos úgy döntött: saját magukat alakítő főszereplő életében van még annyi spiritusz, hogy egész estés filmmé lehet fejleszteni a projektet.
Az első kaland a Kolozsvár-Budapest-Bécs útvonalon játszódik, a másik Egyiptomban. A két sztorit csak a főszereplők figurája köti össze, mint Dickens Pickwick klubjában. Minden legalább olyan esetleges, véletlenszerű és valóságközeli, mint amennyire megrendezett, de az egyiptomi részen kicsit jobban érződik a rendező keze, és ez határozottan jót tesz a műnek.
A filmnek minden esélye megvan a közönségdíj elnyerésére (amellett, hogy a TIFF-fődíjért is versenyben van): tele van specifikus, csak Kelet-Európában, csak itthon és csak Kolozsváron működő poénokkal és benyögésekkel, Lali élőben is legalább olyan markáns (és akkor még semmit sem mondtunk), mint a vásznon, jó a ritmus és nem utolsósorban a szászcsávási zenészek szolgáltatta hangsáv is hangulatot teremt. Lakatos Róbert a film vasárnap esti vetítése után bejelentette, hogy a film DVD-változatában csomó olyan extra jelenet látható, amit a történet viszonylagos egységessége miatt ki kellett vágni a filmből (a DVD bemutatója szerdán 13 órától lesz a Bánffy-palota udvarán berendezett TIFF-találkahelyen). Lehet, hogy a Bahrtalo! másodjára vagy harmadjára fogyasztva már kissé fárasztó, elsőre azonban remek szórakozást ígér.
Látható még június 1-én, hétfőn 17 órától a Győzelem moziban; június 3-án, szerdán 20.30-tól a Köztársaság moziban
Az én Marlonom és Brandóm
Törökország, 2008, rendezte: Hüseyin Karabey
Egy igaz történet, amelynek főszereplője önmagát alakítja. Mégsem dokumentumfilmet kapunk, hanem nagyon emberi és nagyon őszinte szerelmi történetet – egy one woman movie-t, Mihai Chirilov szavaival élve.
Ayca Damgaci másfél órán keresztül betölti a filmvásznat: egy nő, aki nem karcsú, nem szőke, a szó hollywoodi értelmében még csak nem is szép, és semmi olyant nem csinál a filmben, amiért Nobel-díjra jelölhetnék. „Csak” szerelmes, sír és nevet, veszekszik és vigasztal, mindezt pedig olyan intenzitással, hogy a néző megfeledkezik időről, térről és mindenféle gondjáról-bajáról.
A háttérben pedig felsejlik egy olyan ország, ahol testvérnek, nővérnek vagy anyámnak szólítják egymást az emberek korosztálytól függően, és amelyet beárnyékol a szomszédságában zajló iraki háború.
Látható még június 2-án, kedden 17 órától a Victoria moziban; június 4-én, csütörtökön 12.30-tól a Művész moziban
A grófnő
Németország, 2009, rendezte: Julie Delpy
Báthory Erzsébet története egyszerre akar történelmi film, szerelmi történet, lélektani dráma és slasher lenni – evidens, hogy a végeredmény sokat markol és keveset fog.
A grófnőt a narrátor szerint kőkemény és brilliáns eszű üzletasszonynak, illetve csodálatos lelki mélységekkel rendelkező, ám fokozatosan megbomló elméjű embernek kellene látnunk. Ehelyett kapunk egy kétdimenziós figurát, aki vagy tejfelesszájú szeretője után nyavalyog, vagy szűzeket gyilkol és a vérükben fürdik, fölösleges és gyomorforgató részletességgel.
Mindezért kárpótolhatna a film többi szereplője, akik azonban alig jutnak szóhoz – nem csoda, ha a rendező játssza a főszerepet. Ha már erdélyi legendára fájt a foga, jobb lett volna, ha Julie Delpy is megmarad a szokásos Drakulánál.
Látható még június 3-án, szerdán 21.30-tól az Echinox udvarban és szombaton 20.30-tól a Cinema City 9-es termében
Hangok El-Sayedből
(Voices from El-Sayed), Izrael, 2008, rendezte: Oded Adomi Leshem
A dokumentumfilmes sorozat részeként bemutatott mű egy izraeli beduin telep (vagy község? nehéz eldönteni) lakóit mutatja be, mégpedig annak apropóján, hogy a törzs tagjai közül meglepően sok a hallássérült.
A családok rendszerint „kevertek”: az anyák tanítása szerint a siket lányoknak érdemes halló fiúval házasodni (vagy fordítva), mert különben ki hallja meg a csecsemő sírását? A dokumentumfilm egy jobbára halló tagokat számláló család sztoriját dolgozza fel, ahol a legkisebbik fiú siketségén hallókészülék-implantátum beültetésével akarnak segíteni a szülők. A falu nem halló tagjai eközben kommentálják az eseményt: egyikük elmondása szerint nem hallani valóságos áldás, hiszen így a világ zajai nem tudják felkavarni az ember nyugalmát. A film készítői nem foglalnak állást, nincs kommentár, amit egy behízelgő hangú narrátor olvasna fel – csak az érintettek beszélnek. A mű nem fog új trendet szabni a dokufilmezés világában, de kár lett volna kihagyni.
Látható még június 6-án, szombaton 22 órától a Tavernában (Mikó/Clinicilor u. 14.)
Katia húga
(Katia's Sister), Hollandia, 2008, rendezte: Mijke de Jong
Fontos kiemelni, hogy női rendező filmjéről van szó: valószínűleg ezért tudjuk ilyen pontosan nyomon követni egy olyan tizenkét-tizenhárom éves kislány érzelemvilágát, akinek egy jobbára szétesett, bevándorló családban kell helytállnia Hollandiában. Apa nincs, az anya prostituált, a nővér a legjobb úton halad efelé, és beszélgetőtársnak nincs más, mint egy ékszerteknős és egy térítő, akinek a szövege kizárólag bibliai témákban merül ki. A Camus-i egzisztenciális magányt, a kiüresedettséget és a lelki nyomort mi sem érzékelteti jobban, hogy a főhős kislány nevét csak a legutolsó snittben tudjuk meg. A film mindenesetre nem andalító, álmos délutánokra, hanem inkább álmatlan éjszakákra való.
Még egy fontos szempont: a film a fesztivál gyermekeknek és tizenéveseknek szervezett sorozatában látható. A szekció koordinátora elmondta, az volt a szándék, hogy kényelmetlen, a durva helyzeteket meg nem kerülő, őszinte filmeket válogassanek be a sorozatba, abból kiindulva, hogy a 18 év alatti nézők amúgy is rengeteg erőszakot látnak a tévében. A szervezők azonban feldolgozásra, megbeszélésre szánják ezeket a filmeket, és egy részükhöz tananyagot és tanári segédleteket is biztosítanak.
Látható még június 2-án, kedden 17 órától a Művész moziban
Tokyo Sonata
Japán, 2008, rendezte: Kiyoshi Kurosawa
Egy átlagos japán család: apa, anya, nagyfiú, kisebbik fiú mindennapi élete. Akit nem érdekel, hogyan nézhet ki a hétköznapi élet Japánban, lapozzon. Akit igen, íme egy film, amelyet végig fog mosolyogni.
A Tokyo Sonata azonban aranyos tengerentúli részleteken túl egyetemes kérdéseket boncolgat: meddig megy el az ember, hogy megőrizze az autoritását? Hol van az a pont, ahonnan valaki már nem kezdheti újra az életét? Mekkora sokk kell ahhoz, hogy négy ember, aki régóta elfelejtett őszintén kommunikálni egymással, újra megtanulja kimondani az igazat?
A híres japán visszafogottság ára, hogy a felgyűlt feszültség a megfelelő pillanatban hihetetlen őrültségek formájában tör ki az emberből. Kérdés, hogy a pillanatnyi őrültségek után vissza lehet-e térni a hétköznapokhoz, mintha mi sem történt volna? És ha igen, érdemes?
Látható még június 6-án, szombaton 13 órától a Köztársaság moziban
Fekete tenger
(Mar Nero), olasz-francia-román, 2008, rendezte: Federico Bondi
A hivatalos megnyitó előtt, pénteken már javában zajlott a TIFF, két moziban is vetítettek filmeket. A Fekete tengert választottam „előételnek”, és bizony nem nevezhetem ínycsiklandónak. Érdeme, hogy aktuális témát visz fel a mozivászonra: a főszereplő (Angela: Dorotheea Petre) Olaszországban dolgozó román, aki néha eljár a honfitársai által szervezett összejövetelekre. Munkáltatója idős, özvegy és bogaras anyja (Ilaria Occhini is remek) mellé fogadja meg ápolónak, társalkodónőnek.
Kettejük története nem mélyül drámává, nem is bizonyul nagyon szórakoztatónak. A banánhéj pedig, amin a produkció elcsúszik, az, hogy mindketten hazalátogatnak Angela lepusztult sulinai otthonába. Míg a megcsalt fiatal nő a Duna delta bugyraiban keresi férjét, az idős olasz dáma az ortodox templomból áthallatszó magasztos dallamokat fogyasztja.
Zavaros vizek
(Troubled Water), Norvégia, 2008, rendezte: Erik Poppe
A Supernova válogatás keretében vetítették a Zavaros vizek című filmet. Izgalmas, a krimi és családi dráma határait feszegető alkotás lenne, ha nem nyúlna két órásra. Az első felében egy bűnözőt ismerünk meg, aki valamikor elrabolt egy babakocsit kisgyerekestől, majd börtönbüntetése alatt gyakorlott templomi orgonistává képezte magát, és szabadulását követően új szakmáját gyakorolja.
A második fél a kis áldozat édesanyjának szemszögéből mutatja be ugyanazt a történetet, ugyanazokat a jeleneteket, de mire a történetszövés eljut a végkifejlethez, már elég nagy valószínűséggel sejteni lehet: a nő elrabolja az orgonista kis barátocskáját, újdonsült szerelme kisfiát, és a sok évvel korábban lejátszódott tragédia színhelyére hurcolja. Egy kis szüszpansz után minden visszakerül egy normálisnak nevezhető kerékvágásba; persze a láthatatlan tüske ott marad mindenki szívében.
Látható még kedden, június 2-án 15:30-tól a Köztársaság (Republica) moziban, illetve kedden, június 3-án 20:30-tól a Cinema Cityben
Vidéki lakodalom
(Country Wedding), Izland, 2008, rendezte: Valdís Óskarsdóttir
A Vidéki lakodalom is a Supernova kategóriában fut. Két nagyon megszokott, együvé zárva mégis teljesen eszementnek tűnő család indul el gyermekeik esküvőjére, melynek helyszínéül egy elég nehezen lokalizálható, piros fedelű kis falusi templomot választanak.
Egy be nem tervezett kerülő miatt az út abszurd méreteket ölt: a kopár szigetország szinte minden zegét-zugát bejárják, több kis templomnál megállnak, és bár az esküvőt a film végére sem ütik nyélbe, szép lassan elszabadul a pokol, mindenki levetkőzi a nagyvárosban felvett „civilizált” viselkedését, és veszekedések, verekedések komikus kavalkádjába sodorja a sztorit.
Látható még csütörtökön, június 4-én 14:30-tól a Cinema Cityben
Revans
Ausztria, 2008, rendező: Götz Spielmann
A film alapkonfliktusa egy tipikus strici-kurva-kurva szeretője háromszögből indul ki, a helyszín napjaink Bécse. A prostituált és kedvese azt tervezik, hogy megszöknek a strici elől, majd bankot rabolnak és nyugodtan élnek majd tovább Spanyolország egyik napsütötte vidékén. Azonban, ahogyan ennek lennie kell, hiba csúszik a számításukba és a lány a bankrablás után meghal, a fiú pedig kénytelen nagyapja kisvárosi környezetében rejtőzni.
Innentől kezdve a film egy jól kidolgozott lélektani drámává alakul át, amely végig feszültségben tartja a közönséget. A rendező a feszültségetmegfelelő adagolásával az tartja fenn.
Átkozott eső
India, 2008, rendező: Satish Manwar
Bár a TIFF programfüzetében megjelenő szinopszisból ítélve a néző azt hihetné, hogy végre egy indiai művészi alkotáshoz van szerencséje, a film csupán egy rossz minőségű produkciónak bizonyul.
A film India egyik szegény, főleg földművesek lakta vidékén játszódik. Az eladósodott földművesek az öngyilkosság különböző formáiba menekülnek kilátástalan helyzetük miatt. Főhősünk és családja kínkeserves munkával próbál földjéből termést kicsikarni, de nem megy neki, hiszen a termés bősége és minősége a természet szeszélyétől függ.
Az alkotásban a néző nem találja meg azt a fogódzót, amivel a szegény földműves kínjait át tudná élni, a természet mindenható erejét sem hangsúlyozza eléggé a rendező. A néző számára inkább az jelent kínszenvedést, hogy a film 100 percet tart.
Bizonyára sokan szívesen megkérdeznék Mihai Chirilovot, a TIFF művészeti igazgatóját, hogy miért válogatta be ezt a filmet a fesztivál programjába? Bár elképzelhető, hogy csupán az európai szemlélőnek tűnnek túl távolinak India földműveseinek problémái és erőlttettnek a színészek játéka. A film csupán azoknak ajánlott, akik az indiai kultúrával és szokásokkal szeretne megismerkedni.
Látható még június 7-én 11-től a Republica moziban.
Férfimunka
Finnország, 2007, rendező: Aleksi Salmenpera
A film vígjáték és dráma egyben. De olyan szinten váltogatja ezt a rendező, ami már-már abszurda megy át. Egyik pillanatban nevetünk, a másikban ledöbbenünk, szó szerint.
A főszereplő egy munkanélküli férfi, akinek romokban hever a családi élete. Minden reggel azzal áltatja feleségét, hogy munkába indul, közben napjait munkakereséssel és kávézással tölti. Egy szép napon úgy véli, hogy megtalálta a megoldást: felcsap dzsigolónak.
Bár vicces helyzetekbe keveredik, a hazugságháló egyre növekszik, de a könnyű pénz kárpótolja őt mindezért.
Azonban ez nem tart örökké. A férfi lassan arra ébred, hogy családja elhagyta és hazugságai lassan felszínre kerültek. A megoldást csak az öngyilkosság nyújthatja, de az erre tett kísélete kudarcba fullad.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!