2017. december 13. szerdaLuca, Ottilia
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Háziolvasmányok: a muszájon innen és túl

kérdezett: B. D. T., F. N. 2009. július 02. 08:54, utolsó frissítés: 08:54

Jókai és Karl May visszatérő téma, sokan viszont inkább teljesen egyebet olvastak. Írókat kérdeztünk kedvenc, illetve legjobban utált háziolvasmányukról.



Ha valaki azt gondolná: az irodalmároknak annó biztosan nem okoztak gondot a kötelező olvasmányok, ne siessen annyira a következtetéssel. A hét erdélyi magyar író, költő közül, akiktől megkérdeztük: melyik volt a kedvenc, illetve leginkább utált háziolvasmányuk, mindenki gyerekkorától imádott olvasni – a kérdés inkább az, hogy mit?


Balázs Imre József, költő, irodalomtörténész: Nem emlékszem, mik voltak a házi olvasmányok. Olvasó fajta voltam, még az sem tudta elvenni a kedvem egy könyvtől, ha úgymond kötelező házi olvasmány volt. És gyakran megtörtént, hogy az azévre kiszabott „kötelező házi olvasmányt” már régen abszolváltam.

Tavaly télen előkerült egy régi házi olvasmányos füzetem. Az úgy nézett ki, hogy fel volt írva a könyv szerzője és címe, alatta egy általam készített, gondosan kiszínezett rajz. Afféle illusztráció az elolvasott könyvhöz. Még lejjebb egy-két oldal tartalmi ismertető.

Ebben a füzetben olyan könyvekről találtam ismertetőket, mint Karl May Winnetou-ja (rajz: indián éppen eldördülő puskával), Simone Martin-Chauffier Kalandok a kalózhajón-ja (fiatal srác árbocra mászik fölfelé egy vitorláshajón), Jack London Fehér agyar-ja (farkas, tájképpel), Bodó Géza Barlang a szigeten-je (szőke srác puskával egy barlang előtt).

Ebből arra következtetek, hogy sem én, sem a tanítónő (tanárnő stb.) nem vette nagyon szigorúan azt, hogy mi házi olvasmány és mi nem az. És én sem igen törődtem ezzel mint kategóriával: bármi belefért.


Kövi Sára, költő, blogger: Kedvenc: Szent Péter esernyője. Hogy miért… nem tudom, ez ugrott be. Nálam nem volt ilyen fogalom, hogy háziolvasmány. Otthon mindig olvastam. Későn kezdtem el a pettyes könyveket olvasni, azelőtt fiús könyveket faltam: Pál utcai fiúk, Tom Sawyer, Huckleberry Finn.

Most ha lelőnek, se tudnám, mi volt kötelező, és mi nem. Nekem a könyvespolc volt a tanárom. De asszem mindent elolvastam, amit kellett – öt-nyolcban a legtöbbet, akkor napi 8 órát olvastam. Nagy indiánregények, óóó… A lányokat nem értettem, hogy bírnak romantikus Dumas-könyveket falni. Azokat untam.


Demeter Szilárd, író: Tamás bátya kunyhója. Akkoriban rém könnyen azonosultam a kiszolgáltatottakkal, el tudtam magam képzelni rabszolgaként, de még inkább olyan fehér fiúként, aki értük harcol. Nemecsek miatt is bőgtem, mint a záporeső.

Ami nagy előnye volt Tamás bátyának: vastag könyvként sok időt el lehetett tölteni vele. És imádtam olvasni, akkor nagyon szerettem a vastag könyveket. Valamiért kötelező háziolvasmányként emlékszem rá, ugyanis a tanítónéni, illetve később a magyartanárnő megengedte, hogy bármit elolvashassunk kötelező háziolvasmányként.

A lényeg az volt, hogy bizonyos kvótát kellett teljesíteni (5-6 könyv/vakációk). Én meg ebből éltem, megírtam az egy-másfél oldalas beszámolókat az osztálytársaim egy részének – háziolvasmányos füzet, ez volt a neve, abba kellett róni a sorokat.

A román könyveket eleve utáltam, mert nem tudtam románul. A magyarokkal nemigen volt gondom, mert – mint jeleztem – imádtam olvasni, legfeljebb "bedaráltam", hogy annyit tudjak mondani róla, amennyit kell. Jókait például borzasztóan untam. De nem emlékszem egyetlen magyar könyvre sem, ami miatt össze kellett volna szorítsam a fogam.


László Noémi, költő: A Winnetou-t és a Kőszívű ember fiait szerettem – a Winnetou-ban minden tetszett, vagy huszonnégyszer olvastam, az volt az abszolút kedvenc. A kőszívű ember fiaiban a kor, a csatajelenetek izgalmasak.

Öt-nyolc osztályos koromban nehezen olvastam Mikszáthot és Móriczot: untam őket, bár utólag nem írom alá, hogy unalmasak lennének. A Kétévi vakációt sem szerettem akkor, amikor el kellett olvasnunk, de két-három év múlva egyszerűen megettem. Olyan nem volt, amit kimondottan utáltam volna – azokat egyszerűen nem olvastam el. Engedékeny magyartanáraim voltak, úgyhogy aránylag könnyen átvészeltem a háziolvasmány-korszakot.


Láng Zsolt, költő, prózaíró: Nem emlékszem a háziolvasmányokra, soha nem olvastam el őket, legfeljebb a tartalmi összefoglalókat. A kőszívű ember fiaiban volt egy Lángi nevű nőszemély, és mivel hasonlított a nevünk, a magyartanár külön rákérdezett, hogy hívták. Persze nem tudtam, akkor meglepődve kérdezte, hogyhogy nem tudom?

Még mindig föl vagyok háborodva, hogy miért kötelezőek ezek az olvasmányok. A gyerekeimmel közösen gyártunk kis tartalmi összefoglalókat – ezeket nagyon könnyű hitelesen összeállítani, csak a nevek legyenek benne. Szerintem a háziolvasmányokat még a tanítónéni sem olvassa el pont akkor, amikor kötelezőek.

Amikor már nem muszáj, akkor persze elolvassák – én például nyolc éves koromtól olvastam nagyon sok mindent, csak éppen akkor nem, amikor kötelező volt. Ha tanár lennék, az lenne a célom, hogy megszerettessem az olvasást a gyerekekkel, semmiképpen nem mondanám azt, hogy olvassák el. Ez így nem működik, és magammal sem tudnék szembenézni utána.

Ki kellene találni, hogyan lehet megszerettetni a gyerekekkel a könyveket: például megmutatnám a kötetet, felolvasnék belőle, elmondanám a tartalmát, segítenék megtalálni benne azokat a mondatokat, amelyeket élvezni lehet. A könyvekben az a csodálatos, hogy jelekből lehet kitalálni, felépíteni egy világot, benépesíteni beszélő, cselekvő szereplőkkel.

Beszélgetni kellene a könyvekről, akár egy éven keresztül egyetlen könyvvel foglalkozni. Nem a mennyiség számít, hanem az, hogy az ember megélje a könyvet. És vannak egész életre szóló könyvek: a Puskák és galambok-ban van egy jelenet, ahol a gyerekek találnak egy hordó bort, ami annyira sűrű volt, hogy villával kóstolgatták.

Azóta is, amikor finom bort iszom, ez a jelenet jut eszembe. Persze, nem az én emlékem, hanem Tatay Sándoré, de ez már nem számít.


Selyem Zsuzsa, író, irodalomtörténész: Nem tudok kedvencet mondani, mert olyan volt az iskola légköre, a tanárok mentalitása, hogy elriasztott a háziolvasmányoktól. Közben viszont nagyon sokat olvastam, és megtörtént, hogy ezek az olvasmányok egybeestek azzal, ami kötelező volt.

Csak akkor tudott egy könyv megfogni, ha magamtól kezdtem el olvasni – nagyon szerettem például Tamási Áront, az Ábel a rengetegben-t. Volt olyan is, amit korábban elolvastam, mint ahogy irodalomórán kérték, például Németh Lászlót.

Szerintem minden azon múlik, hogy a tanár mennyire hitelesen tudja megindokolni, miért kell az illető könyvet elolvasni. Ha csak azt tudja mondani, hogy muszáj, akkor épeszű gyerek nem fogja elolvasni azt a könyvet.

Olyanból sok volt, amit nagyon utáltam: Jókait például nem tudtam olvasni, nagyon unalmasnak tartottam, a hosszú tájleírásoknak nem jutottam a végére. Sokkal jobban érdekelt Kafka vagy Gerald Durrell, de róluk – meg általában a világirodalomról – szinte említést sem tettek az iskolában. Sokáig azt hittem, ezeknek az íróknak semmi közük ahhoz a tantárgyhoz, amit irodalomórán tanultunk.


Székely Csaba, író: Eliade jutott eszembe, a La ţigănci – nagyon jó volt találkozni ilyen típusú irodalommal: végre valami izgalmas és érdekes, ráadásul világszínvonalú. Akkor még semmit nem tudtam a szerző vasgárdista múltjáról, mert persze erről nem beszélnek – de nem valószínű, hogy befolyásolta volna az olvasmányélményt az sem, ha tudok róla.

Olyan nem igazán volt, amit utáltam volna, mert azokat nem olvastam el. Nagyon kevés háziolvasmányt olvastam, mert nem volt rá időm, mégpedig azért nem volt, mert olvastam. Valami mást.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS