2018. június 21. csütörtökAlajos
25°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Ezt ajánljuk a TIFF-ről: napról napra frissülő kínálattal

2018. május 28. 16:14, utolsó frissítés: 16:14

Másfél órán keresztül összezárva lenni a dán segélyhívó központban egy folyamatosan telefonáló férfival? Nem gondoltuk, hogy ez a lesz az egyik legjobb filmélményünk.


Persze vannak Ingmar Bergman-, Mészáros Márta- és Szabó István-filmek is a TIFF idei kínálatában - hogy erősen a magyar szájíz szerint beszéljünk: aki biztosra akar menni és még nem látta ezeket, közülük is választhat. De mi most olyan filmeket ajánlunk, amit már megnéztünk, és megéri nektek is befizetni rá.

bpe20:52, 2018. május 30.
Figaros Wölfe / Figaro farkasai **

A Figaro farkasai lesz talán az idei TIFF egyik legfurcsább filmje, és ezzel nem dicsérem. Nem a filmnyelv, a színészek játéka, a párbeszédek vagy a filmezés, esetleg a zene a furcsa, hanem maga a történet, amely egyszerű ugyan, de hatalmas lyukak vannak benne, így aztán vagy összeáll, vagy nem, de leginkább csak el kell fogadnunk úgy, ahogy van. Aki nem akarja végignézni, hogy egy túlsúlyos fekete fickó hogyan dug meg többször egy lányt a háztetőn, annak nem tudom ajánlani. És mégis, ki akarná ezt végéginézni?



Vetítik még: május 31., 20.00, Urania


G. L. 14:23, 2018. május 30.
Pity / Szánalom (Verseny) ****

Van egy férfi. A felesége kómában fekszik a kórházban, talán közelebb van a halálhoz, mint az élethez. Úgy tűnik, hogy a férfi élete romokban van, reggelente a szomszédasszony hozza a frissen sült narancstortát, esete az ágya sarkán ülve zokog. Gyanús, hogy a fiának nem engedi vidám zenét játszani a zongorán, vagy egyszerűen nem keni be a hátát naptejjel, mert a felesége kómában fekszik, de még mondhatnánk erre, megrendült. Amikor fehér hajszálakat kerestet az apjával a feje tetején már sokkal gyanúsabb, de itt még korántsincs vége, mert még bőven vannak fordulatok, de többet nem mondok, mert már így is túl sok információt osztottam meg.



Babis Makridis filmje a sajnálattól függő férfiről szól, úgy is mondhatnánk, hogy egy igazi szeretet- és kedvességvámpír történetét készítette el igen jó érzékkel. Azt rajzolta meg, járta körbe több szempontból. Megmutatja, hogyan irigykedik a gyászolók helyzete miatt, de azt is, miként merít ötletet az ügyfeleitől. Látjuk, hogyan csúszik el a megrendült férj egészen addig, hogy már csak kínunkban nevetni tudjunk. A merevített és letisztult képek, Yannis Drakopoulos rezzenéstelen arca, érzelem nélküli játéka pedig csak ráerősít. Megosztó film lesz, lehet hogy nem fogjuk egyből megszeretni ezt a fekete komédiát, de minél több időt engedünk neki, annál inkább le fog nyűgözni.

bpe17:15, 2018. május 29.
Isle of Dogs / Kutyák szigete *****

Alapszabály: minden Wes Anderson filmet érdemes megnézni. Hollywwoban vajmi kevés rendező dolgozhat auteurként, szerzői filmesként, ezért aztán Anderson alkotási igazán különlegesnek számítanak, nagy hollywoodi sztárokkal mesélve el olyan történeteket, amelyeket csak ő tud így elmesélni. A Kutyák szigetével sincs ez másként, érdemes megnézni a stáblistát, bár ezúttal csak a hangjukat halljuk, hiszen animációról van szó.



Anderson ezúttal Japánba költözteti egyedi világát, egy olyan jövőbe, amelyben a kutyák veszélyes kór hordozói, ezért Kobayashi polgármester egy szemétszigetre száműzi az összeset. A polgármester örökbe fogadott 12 éves unokaöccse, Atari azonban kutyája Spots nyomába indul. Nem, ez nem egy Disney-mesefilm, még akkor sem, ha a kutya-ember barátságról szól, hanem a társadalom manipulálhatóságáról, az irracionális félelmekről, a látszatdemokráciáról szóló film. Persze öt kutya és egy kisgyerek kalandjairól is szól, és, bár néha sötét és komor, ugyanakkor nagyon humoros is. A nyelvi megoldások zseniálisak, a nyugati viág tudatán átszűrt Ázsia-kép szinte már önkritikus, és persze a karakterek sem kutyák. Vagyis de, most pont azok. De hát Wes Andersonról beszélünk, mit is várhatnánk? Irány moziba!

Vetítik még:
május 30., 13.00, Florin Piersic; június 3., 14.00, Studház


k. á. 15:59, 2018. május 29.
Scythe Hitting Stone ***

Anja Kruglova első filmje gyanúsan életrajzi ihletettségű, ugyanis egy Németországba készülő fiatal lány szemén át figyelni, hogyan oldja meg egy orosz kisváros a csecsen háború utáni poszttraumatikus állapotot. Csakhogy Kruglova nem esik abba a hibába, hogy valamiféle komor filmnyelven mutassa ezt meg nekünk. A filmben bármelyik percben elcsattanhat egy pofon, Jehova tanúi bármikor halálos bűnt követhetnek el, és mindeközben tragikusan vidám marad az egész.



Kruglova filmje nem hibátlan, de diplomafilmből ritkán látható ennyire erős összhatású alkotás tengődő, önmaguk elől menekülő fiatalokról, vallásban magukat kereső, kiégett középkorú nőkről és leépített gyári munkásokról. Az oroszországi ezredforduló vidéki életének ábrázolására tett kísérlet, nem pontos, de húsba vágó.

Vetítik még: Május 30-án 17:30-tól a Győzelem moziban

bpe15:54, 2018. május 29.
Exodus to Shanghai ***

A brit második világháborús történet egy bécsi zsidó műkereskedő család (Maia Morgenstern az anya szerepében), illetve a nácik elől menekülni próbáló zsidóknak vízumot intéző kínai konzul (igaz történet!) körül forog, a szálakat pedig egy elbájoló amerikai hegedűművész hölgy köti össze. Ez akár egy megható filmdráma is lehetne, de (szerencsére?) nem az, hanem egy teljesen őrült, camp alkotás, amelynek atyja az a Michel Adam, aki a Fashion TV alapítója. Mit csinál az, akinek rengeteg pénze van, és modellek közt éli az életét? Hát filmet a holokausztról! – ezt már nem én, hanem a prágai Shockproof fesztivál szervezői fogalmazták meg ilyen frappánsan.




A filmet ugyanis a TIFF Carte Blanche szekciójában vetítették, amelybe minden évben egy kevésbé ismert nemzetközi filmfesztivált hívnak meg, és rájuk bízzák a válogatást. A Shockproof jellegzetessége a reenactment, azaz a filmjelenetek élőszereplős újrajátszása, ebből a TIFF alatt többször is kapunk ízelítőt, de a hétfői vetítésen ezúttal ez nem volt. Persze a film önmagában is elég őrült volt enélkül is, kungfuzó attaséval, melegekkel kavaró nácikkal, és a Hitler kutyáját ábrázoló gyerekkori rajza utáni hajszával. Igazi felhőtlen másfél órás szórakozás, amelyet egyedül az árnyékolt be, hogy a cseh fesztivált vendégül látó helyszínen, a H33-ban (Horea út 33.) borzasztóan pocsék, a fényt visszaverő „filmvásznat” húztak fel, amely a filmes élményből jócskán visszavett. Bár a filmet többet nem vetítik, a Shockproof válogatása (naponta 18.30-tól) mindenképpen megér egy próbát, főleg, ha élőszereplős bolondozást is kifogtok.


k.á.14:48, 2018. május 29.
A házasság **

A házasság című koszovói-albán koprodukciós filmet nehéz pusztán esztétikailag megközelíteni. egyrészt mert Koszovóban nem túl rózsás a filmjátszás helyzete, s mint ilyen, kellemesen meglepő, hogy a film milyen témákat feszeget. Másrészt annak is örülni kell, hogy elsőfilmes koszovói rendező kijut nemzetközi fesztiválokra. A TIFF versenyfilm kategóriájába azonban ez várhatóan nem lesz elég, ugyanis egyszerre minimum három probléma van, amit a film nem bír kohézióba vonni, holott megpróbálja: a háborúból ocsúdó országban a fiatalok felejteni akarnak, a melegek nehéz sorsa Koszovóban, valamint a személyes sorsok is, amelyek a történelmi és közéleti posványban próbálnak haladni a maguk útján.



A képeket többnyire sötét tónusok uralják, ahogyan a három főszereplő, a vőlegény Bekim (Alban Ukaj), a menyasszony Anita (Adriana Matoshi) és a titokzatos, hazaérkező barát Nol (Genc Salihu) között fennálló kezdeti harmonikus viszony a fiúk nemi orientációjának köszönhetően erőteljesen artikulálódik az agresszió, önmarcangolás, bántudat és vád felé. Csakhogy a film nem képes a a feszültségeket fenntartani, a szereplők karakterét kellőképpen felmutatni. Így ez Koszovóban felforgató és izgalmas, összességében kicsit kevés.

Május 30-án 15:00 órától a Győzelem moziban

G. L. 14:39, 2018. május 29.
The Home (Ev) / Az otthon (verseny) ****

Elhunyt egy férfi, mindenki összegyűlt a temetésére, a több év távollét után hazatér lánya is, aki irtózatosan siratja az apját. Mindenki nagyon zaklatott, nagyon zajong és mindegyre egymás szavába vágva beszélnek. A kamera gyors tempóban mozog, vágások se nagyon vannak, legalábbis nem feltűnőek, pásztázza az arcokat, valóssággal érezzük azt a felfokozott érzelmi állapotot, amelyben a gyászolók vannak. Nehéz megmondani, hogy a hozzátartozók gyásza mennyire őszinte, mikor zokognak fel úgy mélyről, és mikor csak azért, hogy meggyőzzék társaikat a fájdalmukról. Nincsenek meg hozzá a kulturális kódjaink, de azért érezni teatralitást ebben az egészben.



Az iszlám szerint a testet a lehető leghamarabb el kellene temetni, és az elhunyt lánya, Sayeh, azt szeretné, ha végeznének is gyorsan. Közben egy közeli orvosi egyetem munkatársa is jön, hogy meggyőzze, az apa végrendeletének megfelelően kutatási célokra fordítsák a testét. Az álláspontok pedig nem nagyon akarnak találkozni.

Asghar Yousefinejad első filmjében meggyőző a színészi játék, jól játszik a Sayehdet alakító Mohadeseh Heyrat is, de az igazán lenyűgöző az unokatestvérét alakító Ramin Riazi. Esetenként kifejezetten jó a film humora, és a bevezető után a tempója is alábbhagy, követhetőbbnek is érezzük a történéseket, ami az elején még igen kapkodós.

Vetítik még: június 1., péntek, 12:30, Győzelem mozi

G. L. 14:35, 2018. május 29.
Scaffolding / Állványzat (verseny) ****

Asher (Asher Lax) egy 17 éves szókimondó, problémás gyerek, aki hamarább nyitja ki a száját, mint mérlegelne. Napközben az érettségire készülődik, esete pedig a családi vállalkozáson dolgozik, építkezéseken építenek állványokat, innen jön a címe is. Az apja (Yaacov Cohen) azt szeretné, hogyha a vállalkozást viszi tovább, hozzáállása szerint az irodalom halott, és inkább arra tanítja őt, hogy miként viszonyuljon a munkásokhoz és minden olyanra, amire kékgallérosként szüksége lehet. Minden eszközzel meg is akarja erről győzni fiát, hogy ez a helyes út. Asher közben találkozik az iskola inspiráló irodalomtanárával, Ramival (Ami Smolartchik), aki egy teljesen más irányt mutat neki, de egy hirtelen tragédia miatt végül iránytű nélkül marad az igazságkeresésben.



Matan Yair saját oktatói tapasztalatait használta fel a forgatókönyve megírásakor, sőt a saját diákját kérte fel a főszerepre, akinek az apjának valóban egy kétkezi munkásokat alkalmazó vállalkozása van. Részben ott, részben a saját otthonában, részben a saját iskolájában forgatták a filmet, így egyáltalán nem meglepő az a természetesség, ahogy a Asher mozog a világában, aminek eredménye egy egyszerű és érzékeny dráma.

Vetítik még: május 31, csütörtök, 20 óra, Győzelem mozi

k. á. 12:57, 2018. május 29.
Dovlatov ****

A mindössze néhány napot felölelő történetben Szergej Dovlatov életébe tekinthetünk bele 1971 év elején, amikor a főhős nem tud publikálni, mert nem tagja a szovjet írószövetségnek, legjobb barátja, Joszif Brodszkij pedig az emigrációval kacérkodik. A film nem véletlenül kapott díjat az idei Berlinálén, ám az erősségét semmiképp nem a forgatókönyv adja, amelyben úgy tűnik, hogy az orosz művészek a jó és a rossz kettősében határozzák meg társaikat és a világ többi alkotóját. Az erőssége inkább Lukasz Zal opratőr (az Ida is az ő kezei közül került ki) szák terekben történő rendkívüli kameramozgásaitól jó, valamint Elena Okopnaya díszleteitől.



A fojtogató atmoszférájú leningrádi közegben Dovlatov és társai úgy élnek, ahogy tudnak, iróniával, dzsesszel, csempészettel. Van, hogy egy társuk nek bírja már, és emigrál, van, hogy nem bírja, és megöli magát. Ám a legkilátástalanabb körülmények között is csak úgy lehet bírni, ha röhögünk a rendszeren, és magunkon is, akár ez is lehetne a végkicsengése.

Vetítik még: június 3-án, 14:00 órától a Sapientián


G. L. 16:06, 2018. május 28.
Horgony és remény / Anchor and Hope ****

Eva (Oona Chaplin) épp elvesztette macskáját. Újat már nem szeretne, úgy érzi, hogy itt lenne az ideje továbblépni, valami komolyabb feladatot vállalni, mondjuk egy kisbabát. Amikor a barátnőjének, Katnek (Natalia Tena) a legjobb barátja, Roger (David Verdaguer) meglátogatja őket a londoni hajólakásukban, meglátja benne a tökéletes spermadonort. És persze, hogy innen jönnek a bonyodalmak, amikor a szinte már gyerekesen szabad hajós életet valami stabilabbra kell cserélni.



Első filmjéhez, a 10 000 km-hez hasonlóan, amit szintén bemutattak a TIFF-en három évvel ezelőtt, Carlos Marques-Marcet a második filmjében is a kapcsolatok mibenlétét vizsgálja, olyan kérdések feltevésére teremt lehetőséget, hogy akkor tulajdonképpen mitől működik egy kapcsolat, kellenek hozzá azonos célok, mi a család, a szülőségnek mennyiben velejárója a vérségi kapcsolat? Egy romantikus komédiával ötvözött dráma, amely a két szék között egy kicsit a padlóra ül. A harsánysága, otrombasága nem hozza meg a kívánt drámaiságot, bár látjuk a történéseket, de csak nehezen tudunk azonosulni velük.

Vetítik még: május 29., kedd, 19:30, Győzelem mozi

G. L. 16:06, 2018. május 28.
Den Skyldige / A bűnös (Verseny) *****

Asger Holmnak (Jakob Cedergren) már csak egy fél órája van a dán segélyhívó központjában, még néhány hívás és végez, mehetne haza, de betelefonál egy rémült hangon beszélő nő, hogy elrabolták, otthon maradt két kisgyereke, és segítséget kér. Persze ebből nem látunk semmit, csak a segélyhívó központban zajló eseményeket követhetjük. A telefonhívásokból kiindulva hozhatunk létre egy világot, amiben minden a képzeletünkre van bízva, ami sokszor rémisztőbb lehet, mint maga a valóság.



Nagyot bukhatott volna a film, másfél órán keresztül összezárva lenni egy telefonáló férfival, nem biztos, hogy a legjobb időtöltés, de most egy pillanatra nem jutott eszünkbe unatkozni, ami leginkább a forgatókönyv erénye. Költségcsökkentési trükknek is tűnhetne folyamatosan egy térben lenni a főszereplővel, de Gustav Möller kamarathrillerén egyáltalán nem érződik az olcsóság. Folyamatosan fenntartja a feszültséget, úgy van tele folyamatosan csavarokkal, úgy építi fel a karaktereit, hogy a hangjukon kívül semmi tapasztalatunk nincs róluk. Azzal, hogy nem váltunk helyszínt, nincsenek autós üldözések, rendőrségi felderítés, csak a korlátozott tudású, klausztrofóbiás érzésünk erősíti. Gyakorlatilag a feszültségteremtés egyik állandó eszközeként működik.

Talán nem csak együtt érzünk, hanem együtt is működünk Holmmal, végül is mi is csak egy székben ülünk, és egy kicsit mi is meg akarjuk menteni azt a bajba jutott nőt. Így még inkább átérezzük - az adott pillanatban - hogy milyen felelősség és hatalom is van a bűnüldöző szervek munkatársainak a kezében. Persze, Holm karaktere sem marad meg az egysíkú megmentőnél.

Vetítik még: május 29., kedd, 17:30, Győzelem mozi

G. L. 16:07, 2018. május 28.
Las Herederas / Az örökösnők (Verseny) ****

Egy keskeny résen keresztül kémlelünk egy antik tárgyakkal telezsúfolt ebédlőt, Chiquita (Margarita Irún) épp ezeknek az értékeknek az eladásáról tárgyal, hogy fedezze az adósságait, Chela (Ana Brun) pedig nézi, hogy múlik el az a világ, amiben egész addigi életét leélte. Három évtizede vannak együtt, de Chiquita, aki eddig a világtól szinte elszakított, biztonságos életet jelentette a társa számra, amiben a nap mint nap pontos rendben elhelyezve a tálcán kapja a jeges italt, a vizet, a teát és napi tablettát, és most csalásért börtönbe is kell vonulnia. Chela pedig egy idő után pedig már nem csak azért nem érzi magát otthonosan, mert fogynak a tárgyak.



A rendező/forgatókönyvíró Marcelo Martinessi erénye, hogy igazából csak történnek a dolgok, nincsenek nagy és elfogadhatatlannak tűnő konfliktusok, mi is úgy sodródunk, mint Chela, akivel egyszer még vonakodva viszi el autóval a szomszédját kártyázni, de mire észrevenné magát, mindjárt taxis fuvart is vállalt. Egyszer még pénzt sem akar elfogadni, máskor már pontosan megmondja az árat, szembenéz azzal a világgal, amelytől addig annyira megóvták. Vagyis nem csak úgy sodródunk, hanem Chelával sodródunk. Nem véletlenül kapott díjat Berlinben Ana Brun, visszafogott játéka elviszi a filmet, együtt érzünk vele és együtt fedezzük fel magunknak a paraguayi elit és kevésbé elit világát. Nagy erénye, hogy szépen fonódik össze az társadalmi hierarchiában történő változás a személyes történetével, a középkorú leszbikus nő magára találásával.

Vetítik még: május 30., szerda, 12:30, Győzelem mozi

I. A. Á.16:07, 2018. május 28.
Ryuichi Sakamoto: Coda (2017)

Ryuichi Sakamoto (1952 – ) az egyik legfontosabb kortárs zeneszerző, aki az életművét is némileg fordítva alkotta meg, mint ahogy szokás, de ez is hozzáad nem mindennapi szerepéhez. Ez alatt azt kell érteni, hogy a hozzá hasonló zenészek általános íve úgy szokott kinézni, hogy előbb alig ismert avantgard zenész az underground mélyén, majd egyre ismertebb lesz és egyre mainstreamebb munkákat vállal, amely lassan, de biztosabb egyre inkább a popzene irányába tolják a munkáit. Ennek számomra a nemrég tragikusan fiatalon elhunyt Jóhann Jóhannsson volt az iskolapéldája. Sakamoto azonban ennek homlokegyenest az ellentéte: előbb szerzett filmzenéket és könnyedebb munkákat és idősebb korára vált egyre inkább avantgarde és niche alkotóvá.

A film azonban amiatt is kiváló, hogy a zenéje mellett nagyon erősen kidomborítja a japán zeneszerző gondolkodásának egyéb területeit is. Elsősorban a nukleáris energia elleni tevékenységét, amely a megmozdulásokon való részvételétől egészen a témában alkotott műveiig terjed (ezek közül az egyik legismertebb az „Oppenheimer áriája” címet viseli). Ugyanakkor az is látszik, hogy mennyire kidolgozott és átgondolt munkásságról van szó: amikor arról beszél, hogy miért hangolódik el idővel a zongora (az ember a zongorát természetellenes összefüggésekbe hozta egymással, az elhangolódás pedig annak jele, hogy a természet megpróbál visszaállni a magának megfelelő állapotba), a film egyik legszebb jelenetsora.



A film másik nagy témája Sakamoto gégerákja, amelyet 2014-ben diagnosztizáltak nála. A film olyan jelenetei, amelyeken látható, hogy milyen nehezen nyeli le a gyógyszereit, tekintve, hogy a rákja következtében a szája nem termel elég nyálat, ami evést, ivást egyaránt megnehezít, megérti a néző azt is, amikor Sakamoto elmondja, hogy egy évig felhagyott minden alkotással, és azt is, amikor elmondja, hogy egy év után szinte mániákusan elkezdett dolgozni.

Kiváló és nagyon emberséges portréfilm korunk egyik legfontosabb zeneszerzőjéről.
Vetítik még: május 31. Győzelem mozi. 22:15

I. A. Á.16:07, 2018. május 28.
The Silence of Others (2018)

Egy másik dokumentumfilm, amely azonban az előbbi emberséget bemutató életigenléséhez képest igencsak letaglózó. Elsősorban a negyvenéves spanyolországi Franco fasiszta diktatúra áldozatainak küzdelméről szól, amelyet azért vívnak, hogy a tömegsírokba temetett rokonaik végre tisztelethez és emberséghez méltó nyughelyet kaphassanak. Mi állítja meg őket ebben? Az úgynevezett Amnesztia Törvény, amelyet Franco halála után a baloldal alapozott meg a politikai foglyok szabadon engedésére azonban a parlament hozzáírt egy olyan klauzust, amelynek értelmében Spanyolországban tilos kutatni a Franco rezsim bűneit. A film kiválóan mutatja be ennek okát: Franco halála után a nagy „demokratizálódási” mozgalomban – amelyben valahogy mégiscsak van egy király – a Franco kormány számos képviselője vígan megtartotta pozícióját és tevékenykedett tovább.

Amikor pedig a korábbi áldozatok elkezdtek csoportokat, mozgalmakat, konferenciákat, találkozókat szervezni az Amnesztia Törvény eltörlése érdekében, királytól „demokrata” miniszterig mindenki a felejtés fontosságáról és a „társadalmat nem szétziláló ellentétek felszításáról” regélt. Spanyolországban több generáció Franco óta fogadalmat tett a hallgatásról, ami odavezetett, hogy a jelenlegi generáció alig tudja, hogy mi is történt ez a másik csodás anti-kommunista rezsim alatt az agyonverésektől a tömegsírokon keresztül a lelövetésekig és kínzásokig.



Természetesen ennek is megvan az oka: a Billy the kid néven ismert rendőrt mindössze 2016-ban sikerült letartóztatni, pedig az egyik legelvetemültebb kiszolgálója volt a fasiszta diktatúrának, ahogy sok más köztisztségviselő is még sokáig ténykedett a parlamentben és más kormányszinteken is. Ennek tekintetében kevés annyira kínosan röhejes jelenet létezik a dokumentumfilm történetében, mint az, amikor a helyi Franco Társaság elnöke elmondja, hogy a legfontosabb amiért emlékezni kell a diktátorra az, hogy sohasem tévedett, mert megmentette az európai civilizációt a kommunizmus rémétől.

A film ugyanakkor szól azokról az anyákról is, akiknek a gyerekeit a fasiszta rezsim elrabolta azért, hogy kiszolgálja Antonio-Vallejo Najera elborult eugenikai nézeteit, aki úgy tartotta, hogy a társadalom „degenerált tagjainak” van egy „vörös génje”. Ennek következtében kiadta a parancsot, hogy az ilyen „veszélynek kitett” szülők gyerekeit még csecsemőkorban el kell rabolni és át kell adni „egészséges” családoknak „átnevelésre”. Az anyák küzdelme, ahogy összeér a tágabb értelemben vett Franco rezsim áldozatainak küzdelmével a film egyik legfelemelőbb pontja. Legalább ennyire beszédes látvány, amikor az ezekről az emberekről elnevezett utcák átnevezését mindenik spanyol párt megszavazza kivéve a konzervatívokat.

A filmet nem vetítik többet.

I. A. Á.16:06, 2018. május 28.
A taxi driver (택시운전사, 2017)

Ez a dél-koreai film még akkor is meglepetés volt, ha az ember tisztában van vele, hogy Keleten némileg másképp állnak a film műfajához (többek közt), mint itt. Annál is inkább, hogy voltaképp egy számukra igencsak keserű politikai eseménysort dolgoz fel, azonban nem akárhogy. Mindenképp dicséretes, hogy nem játssza ki a film egyből az összes kártyáját, ugyanis noha az elején úgy tűnik, hogy a Nyugaton nagyon tipikus „kisember nagy események közepette” klisét fogja elővezetni, ahogy egyre inkább halad előre, annál meredekebb és keserűbb a film, még akkor is, ha a történelmi eseményeknek megfelelően a vége pozitív is. Szerencsére amennyire lehet, a körülményekhez képest, pozitívan zárult Dél-Korea történelmének ezen szakasza.

A történelmi esemény, amelynek feldolgozására vállalkozott a stáb a gvangdzsui mészárlás, amelyet a dél-koreai katonai diktatúra hadserege Gvangdzsu városának egyetemista diáklázadói és lakói ellen követett el 1980 május 18-án a dicső anti-kommunista harc nevében. A film fő szála a külföldi Jürgen Hinzpeter riporter küzdelmét mutatja be, hogy kijuttassa a mészárlásról készült filmtekercset az országból a koreai taxisofőr Kim Sa-bok segítségével.




Kettejük karaktere nagyon jól kiegészíti egymást: a lányát egyedül nevelő és mindig anyagi gondokkal küszködő, a diáklázadókat lenéző taxisofőr és a „helyiek” iránt türelmetlen és lekezelő orientalista nyugati férfi együttműködése nagyon jó lehetőségekkel szolgál, amit szerencsére a film ki is aknáz. Ahogy halad előre, a riport egyre inkább megérti és szimpatizálja a dél-koreai emberek lázadását, akárcsak a taxisofőr, aki megérti, hogy ezek nem csak randalírozó kölykök, akik lusták tanulni (ugyebár kedves hazai ’68-ozó értelmiségijeink?).

A filmet csakis ajánlani lehet: kiváló film még akkor is, ha felkavaró, mert emellett nagyon emberi és számos alkalommal humoros, minden bemutatott szörnyűség ellenére. Nagyon jól oldja meg a szörnyű helyzetek bemutatását anélkül, hogy akár egyetlen fél percnyi szentimentalizmust is megengedne magának, akár a témával, akár a karakterekkel, akár az eseményekkel szemben.

Vetítik még: Június 2. Florin Piersic mozi. 22:30

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS