Avatar 3D-ben: tökéletes természetfilm, tökéletlen kalandfilm
B. P. E. 2010. január 05. 16:07, utolsó frissítés: 2010. február 09. 13:24A kérdés nem az, hogy jó vagy sem James Cameron Avatarja, hanem az, hogy érdemes-e megnézni. Erre pedig egyértelműen igen a válasz.
Az aranykitermelésben érdekelt fehérbőrű ember a rézbőrűek közé merészkedik, hátsó szándékkal beépül közéjük, de miközben elsajátítja a ló szőrén megülését, a vadászást és a szokásaikat, valódi érzelmek kezdik kötni a természettel harmonikus kapcsolatban álló rézbőrűekhez. Ez a törzsfőnök lányához kötődő szerelmi szálban csúcsosodik ki, majd jön a fehérbőrűek inváziója, és hősünknek döntenie kell.
Természetesen mindenki ismeri a hasonló történetek végkimenetelét, és Cameron mégis megpróbálja újként eladni mindezt: teremt egy szép új világot kékbőrűekkel, amit lerohannak a fehérbőrűek. De az Avatarral nem ez a baj, hiszen ez egy szép alapszituáció, amiből rengeteget ki lehet hozni.
A baj az, hogy a film során nagyon gyakran érezzük úgy: igen, ebből sokkal többet is ki lehetett volna hozni. A legszebb elemek - mint a bennszülött Na'vik kapcsolata a természettel - kidolgozatlannak tűnnek, felületesek maradnak, a főhős átlényegülése valahogy érzelemmentesre sikerült, és még sorolhatnánk.
James Cameron nem játszik el a fejünkkel, nem okoz dilemmát számunkra, hogy kik a jók, és kik a rosszak, nem merülünk el a feltétel nélküli hit kérdésében, nem kell keresgélnünk a szereplők mögöttes motivációit, és így tovább. A cselekmény annyira egyszerű és fordulatmentes, hogy az egyetlen meglepő pillanat, amikor 3D-ben felénk repül egy kődarab. Na, erre garantáltan mindenki elkapja a fejét.
És ez a mozzanat akár az Avatar összefoglalója is lehet. Műfajilag ugyanis egy olyan kalandfilmet kapunk, amely a musicalekhez áll a legközelebb: még jobb is, ha a cselekményt előre tudjuk, így jobban tudjuk élvezni a zenét - vagy jelen esetben a látványt.
Cameronnál nem ez az első eset, hogy kiszámítható. Vagy valaki tényleg azt hitte, hogy a Titanic végén nem süllyed el a hajó? Akkor a színészi játék, az emberi kapcsolatok és a miliő vitte előre a filmjét, most pedig egyértelműen a látványé ez a szerep. És ebben bizony nehéz kifogást találni: a rendező tényleg szinte a semmiből teremtette meg Pandora világát, amelyben azért felismerhetők az indiánok, az elfek és a dinók világának elemei, de vizuális szempontból mégis teljesen újszerű a végeredmény.
A Pandora nevű hold flórája és faunája minden képzeletet felülmúl, az élővilág gazdagsága és részletessége lenyűgöző, és a háromórás film alatt gyakran vesszük észre magunkat azon, hogy inkább egy sosem látott világról szóló természetfilmként nézzük az Avatart, mint kalandfilmként. Bár a 3D nem igazán 3D a film 90 százalékában, a maradék pár százaléktól így is eldobjuk az agyunkat. Az biztos, hogy ebbe jóval több energiát fektetett bele a csapat, mint a történet kitalálásába.
A kérdés nem az, hogy jó film-e az Avatar, vagy sem, hanem az, hogy érdemes-e megnézni. Erre pedig egyértelműen igen a válasz, mivel technikailag van annyira jó a film, hogy feledtetni tudja a történet összes gyengéjét. Ettől függetlenül azonban az Avatarnak semmi keresnivalója sincs az év legjobb filmjei közt.
Az, hogy ennyien voltak kíváncsiak rá (már átlépte az egymillárd dolláros bevételi álomhatárt), elsősorban Cameron legjobb húzásának köszönhető: mindenki 3D-ben akarja látni, ezért nem a netről tölti le, hanem idejében jegyet foglal a moziban - mert másképp lehetetlen bejutni az évtized legsikeresebb filmjére.