2023. október 5. csütörtökAurél
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Hogyan látta a Horea-féle parasztfelkelést a magyar nemesség?

Tóth Levente 2010. március 06. 11:39, utolsó frissítés: 12:11

Erősen kiszínezett, a jobbágyokat barbárokként láttató, ellenőrizetlen információk terjedtek az 1784-es parasztfelkelésről szóló levelekben.



1784 őszén parasztfelkelés robbant ki az Érchegységben.. A felkelés oka: II. József osztrák császár januárban katonai összeírást rendelt el a határőrszervezet megerősítése végett. A császári rendelet a jobbágyokat és a nemeseket egyaránt felzaklatta.

A parasztok azt remélték, hogy a határőrség kibővítésével megszabadulhatnak a jobbágysorból, ezért elkezdtek tömegesen jelentkezni katonai szolgálatra. Az összeírás azonban egybeesett egy másik, általános népességi összeírással, amely novemberben vette kezdetét. Emiatt a januárban elrendelt katonai célú jelentkezéseket leállították.

A parasztság – látván hogy a határőrség kibővítését célzó császári rendelkezés alkalmazása nehézségekbe ütközik – ezt az intézkedést a nemesség ellenállásának tulajdonította. A zalatnai kincstári uradalom


falvainak lakossága fellázadt.

Horea (eredeti nevén Vasile Ursu Nicola) felhívására 1784. október 31-én a Brád melletti Mesztákonba gyűltek össze a vidék parasztjai. Innen Gyulafehérvár felé indultak, útközben több nemesi kúriát is megtámadtak. Dévánál a nemesség és a császári katonaság szembeszállt velük:sok lázadót megöltek, és több foglyot is ejtettek.

Az egyre mélyülő konfliktusba az állami hatóságok is bekapcsolódtak: tárgyalásokat folytattak a felkelőkkel, valamint Gedeon Nikitics ortodox püspököt küldték a tömeg lecsillapítására.


Hamarosan megjelent a felkelők hat pontból álló ultimátuma. Ebben többek között a nemesi előjogok (pl. adómentesség) megszüntetését és a nemesi birtokok parasztok közötti felosztását követelték, a császár később megjelenő parancsára hivatkozva. Nemsokára azonban kiderült, hogy a hivatkozott


császári parancs valójában nem létezik,

ezért december elejére a parasztok többsége elvesztette hitét a vezetőkben: nagy részük hazament. Horeát valamint két társát, Cloşcát és Crişant december 27-én elfogták. Majd hosszas kihallgatás után 1785. február 28-án Horeát és Cloşcát kivégezték (Crişan néhány nappal korábban öngyilkos lett).

A Horea-féle parasztfelkelést sokféle szemszögből ismertette és értékelte már a szakirodalom. Több mint kétszáz év alatt más-más történelemszemlélet, ideológiai szempontok jegyében, román és magyar szerzők tollából készült monográfiák egyaránt foglalkoztak a kérdéssel, és tulajdonítottak neki hol fontosabb, hol kevésbé jelentős szerepet Erdély és a Habsburg birodalom 18. századi történetében.

Beszéltek a mozgalom nemzeti jellegéről, társadalmi-szociális hátteréről (Magyari András; Erdély története), vallási-felekezeti vonatkozásairól, sőt olyan – manapság teljes mértékben nevetségesnek tűnő – megközelítése is ismert, mely szerint egyenesen


a francia forradalom előzményét, előszelét fedezhetjük fel benne

(Ştefan Pascu). A kérdést a ’90-es évektől kezdődően már a román történetírás (Gheorghe Gorun) is egy tágabb kontextusba helyezve tanulmányozta. Kiemelték, hogy az események nem spontán módon lobbantak fel, és hogy végső soron a mozgalom alkalmat szolgáltatott II. József császárnak, hogy megpróbáljon könnyíteni a jobbágyok helyzetén. Ez irányú intézkedéseinek legfontosabb eredményét a parasztok szabad költözésének biztosítása, a röghöz kötöttség megszüntetése jelentette.



Hogyan jelenik meg a történet a kor nemesi levelezéseiben? Kik a szereplői? Milyen „legendák” születtek a felkelésről, annak résztvevőiről? A zűrzavaros eseményekkel párhuzamosan elindult a hírek közvetítése. Beszámolók, helyszíni tudósítások, gyakran egymásnak ellentmondó, a


tényeket elferdítő híradások járták körbe egész Erdélyt,

a másolt, továbbított levelek valósággal elöntötték a peremterületeket is. Szerzői többnyire a nemesség képviselői, akiket közvetlenül érintettek az események. Bodola Sámuel (mh. 1796) búni református lelkész is egyszerre volt informált és informátor. A hozzá eljutott hírekből maga is beszámolókat írt Kovásznai István udvarhelyi esperesnek.

Levelei kiválóan szemléltetik a nemesség kedélyállapotát, a körükben tapasztalható ijedtséget, kapkodást, ugyanakkor a Bodola környezetében uralkodó feszültséget és felfokozott indulatokat is. Írásaiban rendre összefoglalja a legfrissebb híreket, gyakran idéz a hozzá beérkező levelekből.

Ezekben dominálnak a felkelők atrocitásait, pusztításait taglaló beszámolók. Szinte településről településre, napról napra követni lehet az eseményeket. Abrudbánya lelkészének leveléből – mely közkézen forgott akkoriban – részletes képet fest az ottani dúlásról:

„aki az Istentől és a császártól vett parancsolat mellett oláh vallásra (ortodox) nem áll, és oláh köntösbe nem jár, mingyárast az ajtója előtt felnyársalják vagy fejét veszik. …elmentek Verespatakba is, … és kénszergették a magyar reformatust és unitariust, még a pápistákot is az olá vallásra általállani halál fenyegetésével, melytől a nép úgy elrémült látván, hogy egyfelőll lelkin kívül semmije sincs, másfelőll kénszerítik, hogy oláhok légyenek, mind cédolaváltással mentették meg életeket a dühösködőktől … és oláh vallásra állottak kicsinyek és nagyok, sőt még annyira is mentek, hogy 9-a Novembris a reformatum templom tetejére és ajtajára olá keresztet tettenek.”

A dévai támadásról és több felkelő legyilkolásáról Bodola sógora számolt be igen naturalisztikus módon:

„Ismét vasárnap délután öszvekapánk a rebellis oláhokkal a polgárváros mellett lévő pataknál, itt ellőttünk és levágtunk 230, a vízben legalább 70 beléholt, 85 elevenen elfogtunk, akiket következendő nap mind levágtunk, ha magamról is lehet dicsekedni, én is azon viadalban keveset mondok, hogy meglőttem és fejszémmel főben vertem 40 olánál többet, kilővén három fegyveremből 51 töltést.”

Az írott sajtó hiányában a levelezés jelentette az egyetlen információforrást. Ezekben viszont gyakran olyan hírek keringtek, melyek


valóságalapját nem lehetett ellenőrizni.

Horea személyéről, a császárral való kapcsolatáról, de egy bizonyos Salis nevű felbújtóról is valóságos „mítoszok” születtek a nemesi levélváltásokban. Bodolának köszönhetően a meglehetősen félreeső helyen – Székelymuzsnán – lakó esperes is tudomást szerzett ezekről.



A felkelés körüli legendák egyike volt „Horea felhívása” a parasztokhoz. A Horea leveleként továbbküldött felhívás a Maros-menti parasztokat szólította fegyverbe földesuraik ellen. Hatását tartalma mellett formai elemei is növelték: Horea címere (hármas kereszten karddal átlőtt szív, alatta felirat – Horea Dácia királya) és hangzatos aláírása (Horea kriscsori király, Bisztra fejedelme).

Ugyancsak elterjedt hír volt Horea kapcsolata II. József császárral, és a tőle kapott megbízatás:

„(…) volt Horjának egy arany keresztye illyen inscriptioval: Josephus Secundus. Ezzel a mesterségivel amerre járt mindenütt elhitette az oláhsággal, hogy ő a császártól a magyarok végső elpusztíttására bocsáttatott.”

A parasztvezér valóban személyesen ismerte a császárt, többször is járt nála kihallgatáson, de semmiféle megbízatást nem kapott tőle. A nemesi levelezésben Horearól terjesztett információk valódiságára nincs bizonyíték, akárcsak Salis nevű felbújtó valódi tevékenységéről, aki Horea társaként jelenik meg:

„Hora ment a Bánátusban és magához hasonló pajtássait felszedvén jött Zaránd vármegyébe, de a Bánátusban állott melléje a muszkától elszökött és Magyarországból proscribáltatott (vagyonelkobzásra ítélt) Salis nevezetű igen nagy malitiakkal (gonoszsággal) tellyes ember. Ez papi ruhában öltözött, egy arany láncos arany keresztet vetett nyakában, és Zarándnak az alsó falujában … gyülekeztenek, ottan egy megaranyazott fakeresztre azon császári parancsolatot, melyen a cancellaria pecsétje volt … felfüggesztették. Salis azon parancsolatot úgy magyarázta, hogy őtöt a császár azért küldötte ezen parancsolattal, hogy a jobbágyoknak adja tudtokra, hogy már nem lésznek jobbágyok, a földösurokot öljék meg és a magyarokot.”

Az alaposan kitervelt nemesi félretájékoztatás határozott célokat szolgált: saját felelősségük minimalizálását a zűrzavar kialakulásáért, és a felkelés vezetőinek rossz színben való feltüntetését, csalókkal, gonoszokkal való szövetkezésének hangsúlyozását. Az ily módon lefestett Horeának a császárral meglévő kapcsolatára utalni egyértelműen a nemesség és József közötti


ellentét nyílt kifejezését jelentette.

Az ellentét okát a központi kormányzat azon intézkedései szolgáltatták, melyek a nemesi előjogok megnyirbálására (pl. adóztatás kiterjesztése) irányultak.

Horea elfogása kalandfilmbe illő történetként terjedt a korabeli levelekben, meglehetősen kiszínezve. Bodola az enyedi professzor, Galambosi Mihály tudósításából ismerte az események leírását, ezt továbbítja esperesének.

Az előadás szerint a hegyekben meghúzódó vezért háromszéki székely katonáknak sikerült kézre keríteni, miután kémek segítségével kifürkészték búvóhelyét. A kémek előre megbeszélt helyre csalták Horeát, egy házba, melyet a katonaság körbevett:

„(...) 3 legényt béküldött a hadnagy, már észrevévén Hóra a dolgot, fél bocskorát fel is kötötte volt, bemenvén a katonák, igyekezett ugyan, hogy kiszaladjon, az egyik székely katonát, iffjútska lévén, a falnak is taszította volt, de a második a puska agyával mellybe megdöfvén keménnyen, elesett, Kloska egy pad alá búvott.”

Helyszínről érkező tudósítások mellett a búni lelkész leveleiben saját környezetének hangulatát, személyes megjegyzéseit is közvetíti. Nagybún és Kisbún a Bethlen család birtoka volt, lakosságát többnyire jobbágyok alkották, nagy részük román nemzetiségű.

Hasonló helyzetben volt a szomszédos Fehéregyháza is, itt is jelentős román közösség lakott, Haller Pál szolgálói. Bodola részletesen beszámol a búni állapotokról, az ottani románság várakozásairól, saját félelmeiről:

„A buni oláhságról írhatom, hogy az idvességeket nem várják úgy, mint várták azokat a tolvajokat, fenték a fogokat, de már egy kevéssé meg kezdettek höjkölni (megtorpanni). Mi Nagybúnon tiszttartó urammal hogy voltunk, csak az Isten tudja, az álom tellyességgel nem fogott. Éccaka vigyáztunk, hogy ha valami lárma lészen avagy csak magunk el szaladhassunk, mert ezeknek és a fejjéregyháziaknak szívek egésszen készen volt a pusztításra, sőt, amint hallottam, a Haller Pál úr emberei bátran kezdették volt beszélni, hogy megnyúzzák az urokot.”

Másik alkalommal arról ír, hogy a környék román papjait mint a felkelés szításában, a nemesség elleni uszításban vétkesnek tartott személyeket más románokkal együtt elfogták, és börtönbe zárták: „Márton megmonhattya, Fejjéregyházáról és Héjjasfalváról az olá pópákkal együtt melly számos coripheusokot (hangadókat) vittek Fogarasba.”

Bethlen Sándor Küküllő vármegyei főispán bizalmas embereként sok információ eljutott Bodolához, ezek közül a fontosnak vélt híreket, beszámolókat továbbította az udvarhelyszéki esperesnek. Levelei jól tükrözik az izgatottságot, a bizonytalanságérzetet, a felfokozott lelkiállapotot, mely a felkelés idején hatalmába kerítette a nemességet.

Tőle értesült az udvarhelyszéki esperes, majd ennek körleveleiből a vidék lelkészei. A sokszor túlszínezett, misztikus történetek és a benne megjelenő alakok


valódiságát senki nem firtatta,

szenzációként hatott az olvasónak, akár egy háborús tudósítás. A felkelés részleteinek ecsetelése, a karakterek leírása mellett arra is figyelt Bodola, hogy saját környezetének reakcióit feljegyezze, a helyi állapotokat dokumentálja. Levelei ez utóbbi feljegyzések miatt bírnak igazi forrásértékkel.



A 18. század második felében a Habsburg birodalom több vidékén is lezajlottak kisebb-nagyobb parasztmozgalmak. Ezek közül minden tekintetben a Horea vezette felkelés tűnik ki. Hosszú időn keresztül a lázadás nemzeti jellegének kidomborítása szerepelt úgy a román, mint a magyar szerzők műveiben, azonban más-más megfontolások miatt, eltérő legitimációs szándékkal.

Magyar részről a románság műveletlenségének, barbár voltának igazolásaként és a román nemzetépítés visszautasításaként, román részről pedig a nemzeti ébredés megnyilvánulásaként.

A nemesi levelezésekben is gyakran megjelenik az „oláh rebellió”, „oláh zenebona” kifejezés (az Érchegységben élő parasztság zömének román etnikuma miatt), viszont elsősorban mégis


társadalmi mozgalomként értékelhető.

Igazi okát a központi kormányzat által a kamarai birtokon bevezetett új, modernizáló törekvésekben kell keresni, mely az itt élő parasztság bizonytalanságérzetét növelte. Ezt erősítették fel a katonai és népesség-összeírás során elkövetett hibák.

A mozgalom legfontosabb eredményét a jobbágykérdés újbóli napirendre kerülése jelentette. Az uralkodó és a kormányzat által egyaránt sürgetett égető probléma, az úrbéri viszony rendezése (a paraszti telkek nagyságának rögzítése, a robot mértékének megállapítása stb.) azonban most sem oldódott meg, mindössze egy, a jobbágyok szabad költözését kimondó rendelet született.

Továbbra is magas maradt a robotnapok száma, és túlságosan apró a jobbágy által használható telek mérete. József császár valamennyi reformtörekvése a közjót célozta meg, intézkedéseivel a köznép állapotán próbált javítani, műveltebbé, gazdagabbá, egészségesebbé akarta tenni alattvalóit.

Célkitűzései és a valóság között azonban túl nagy volt a szakadék. Az országát rendeletekkel irányító császár tíz évnyi uralkodás után még halála előtt rendeletei egész sorát visszavonta. Idealisztikus elképzelései nem találtak befogadóra.

Az egyre növekvő társadalmi feszültségeket a későbbiekben sem tudta Erdély rendi társadalma megfelelőképpen kanalizálni. Horea és társainak megmozdulása tulajdonképpen előrevetítette az 1848-as eseményeket, amikor a kérdés hangsúlyozottan nemzeti jelleggel került terítékre.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS