2020. október 1. csütörtökMalvin
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Milyen esélyei vannak a művészetnek Kolozsváron?

Fülöp Noémi 2010. március 25. 17:33, utolsó frissítés: 2010. március 26. 09:48

A köztéri képzőművészeti beavatkozás sajátossága, hogy informális környezetben történik, semmi nem hívja fel a figyelmet arra, hogy ez itt művészet.



Hogyan lehet a hatóságokat megbarátkoztatni a kortárs képzőművészek köztéri beavatkozásaival? Hogyan lehet a közönség figyelmét felhívni ezekre? Egyáltalán, milyen esélyei vannak a képzőművészetnek Kolozsváron? Ezekre a kérdésekre próbált választ találni az AltArt Alapítvány által az Ecsetgyárban megszervezett közvita két meghívottja, Mircea Nicolae képzőművész és Eugen Pănescu építész, a Planwerk cég vezetője.

Mircea Nicolae bevezetőként számos példát mutatott köztéri képzőművészeti beavatkozásokra, köztük olyanokat is, amelyek a hatóságok engedélyével jöttek létre. Ilyen például Eleonora Aguinari projektje, aki piros ragasztószalagba csomagolt egy lovasszobrot. Az alkotás részét képezte az az irathalom is, ami a beavatkozás engedélyeztetéséhez volt szükséges.

Nicolae maga is számos beavatkozás szerzője, a közvitán a kulturális főváros-projekt ideje alatt Nagyszebenben készült munkáit említette. Többek között


műemlékké nevezett ki egy találomra kiválasztott tömbházat,

rávilágítva arra, hogy a szinte minden központi házra kifüggesztett műemlék-jelzések redundánsak, “rosszul felfogott lokálpatriotizmusból fakadnak”. Vagy világító piros szemeket ragasztott a városalapító Hermannt ábrázoló szobrokra.

Eugen Pănescu szintén egy nagyszebeni projektet mutatott be: az önkormányzattal együttműködve megpróbáltak képzőművészeti galériává varázsolni egy, a központ egyik félreesőbb utcájában található betonfalat. A falra erősített pannókon különböző művészek alkotásai váltakoztak volna – a projekt azon bukott el, hogy az éppen sorra kerülő alkotás nem tetszett a támogatóknak. A pannók így üresen maradtak, végül lelopták őket.



Ugyanakkor emlékeztetett egy kolozsvári köztéri beavatkozásra is, amelynek “elkövetője” Marius Riţiu. A fiatal képzőművész egy nagy, kék tekegolyót helyezett el a város főterén látható emlékmű közepén, amelynek alakjai nem is olyan távolról tekebábukra emlékeztetnek.

Az építész szerint a hasonló beavatkozások megléte a közösség szociális egészségének jele, és ebből a szempontból


léteznek aktív, illetve inaktív városok Romániában.

Kolozsváron olyan szempontból különleges a helyzet, hogy a Funar polgármestersége alatt, óriási befektetéssel felállított köztéri szobrokat mindenki elítéli.

Ugyanakkor valószínű, hogy többé egyetlen városvezetés sem fog ennyi pénzt befektetni a köztéri műalkotások finanszírozásába, ezért a képzőművészeknek kisebb lépésekben kell gondolkodniuk. Azonban amíg külföldön egyre gyakoribb, hogy az önkormányzat közreműködik az alkotókkal, sőt, anyagilag támogatja a beavatkozásokat, Romániában erre alig akad példa.

Egy-egy hasonló beavatkozás valamilyen szinten kockázatot jelent, de nem jár túl kemény következményekkel – számolt be Mircea Nicolae. Elmondta, egy-egy alkotásán dolgozva megtörtént, hogy a csendőrség lefülelte, azonban az esetek többségében megpróbáltak olyan magyarázatot találni számára, amellyel elkerülhették, hogy meg kelljen büntetniük.


Az AltArt Alapítvány hasonló beavatkozásokkal is próbálkozó, kolozsvári tagjai esetében Nicolae azt találta járható útnak, hogy jól körülhatárolt területre és közönségre összpontosítsanak, ahol látható eredményeket érhetnek el. Ugyanakkor fontos a közösség bizalmát megnyerni, és tárgyalási alapként felhasználni a városvezetéssel szemben: a lakosság támogatása ugyanis szavazatokban mérhető az önkormányzati képviselők számára.

Eugen Pănescu szerint sok türelemre van szükség, azonban addig sem szabad békén hagyni az önkormányzatot. “Folytatni kell a beavatkozásokat, úgy bemutatni őket a hatóságoknak, mint olyasmit, amit akarniuk kellene” - fogalmazott az építész. Hozzátette, ugyanakkor azt is ki kell kísérletezni,


mi az, ami tetszene a városvezetőknek,

és amit esetleg támogatni is hajlandóak lennének. A másik kérdést a közönség reakciója jelenti: a főtéren elhelyezett tekegolyón vagy csendben mosolyogtak a járókelők, vagy pedig játékként fogták fel – akadt olyan is, aki egyenesen arra bátorította a gyerekét, menjen játszani a labdával. Hasonlóan minimális reakcióról számolt be Szakáts István, az AltArt Alapítvány vezetője is, amikor két évvel ezelőtt halat ragasztott Emil Boc önkormányzati választási plakátjaira.

Eugen Pănescu arra figyelmeztetett, az, hogy a járókelők reakciója nem látványos, nem jelenti azt, hogy a beavatkozás egyáltalán nem is volt rájuk hatással. Míg egy graffitit vagy egy stencilt a hatóságok és a járókelők nagy része simán vandalizmusként könyvel el, az ilyen beavatkozásokkal egyelőre nem tudnak mit kezdeni – egyszerűen furcsának látják.



“Olyan művészet is létezik, amely nem tartalmaz állásfoglalást: az absztrakt expresszionizmus kizárólag az esztétikai értékről szól – fejtegette Mircea Nicolae. – Az lenne az ideális, hogy a művészet mindenkinek szóljon, de ez nem lehetséges: szükség van a befogadó nyitottságára, a megértés nem automatikus.”

Elmondta, ő azzal magyarázza a közönség reakcióját: vannak emberek, akik szeretik a művészetet, és vannak, akiket nem érdekel. Pănescu hozzátette, a közönségnek edzésre van szüksége, hiszen a köztéri beavatkozások informális környezetben történnek, ahol nem létezik a keret, amely felhívná a néző figyelmét arra, hogy ez itt művészet. “Minden beavatkozás egy lépés ebben az irányban” - fogalmazott.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS