2020. szeptember 28. hétfőVencel
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Godard: mindhalálig, de nem tovább

Gyenge Zsolt 2010. május 18. 13:38, utolsó frissítés: 15:33

Politika, vér és családi drámák lepték el a Croisette-et, a tapasztalt nagy nevek leszereplésének árnyékában pedig csak a fiatalok friss tehetségének örülhettünk.


Évekkel ezelőtt egy kemény rendőri kihallgatás után, amely során filmjeinek rendszerellenes tartalmáról faggatták az iráni Jafar Panahit, a nemzetbiztonsági feladatát teljesítve érző rendőr odalépett hozzá, és csendben közölte: amúgy imádtam A kört.

A francia kulturális élet alapállásából fakadóan a politikai kérdésekben való megnyilatkozás, felelősségvállalás soha nem állt távol a cannes-i fesztiváltól – nincs ez másként idén sem, az első napokat például az itt meg sem jelent Jafar Panahi rendező esete uralta. A március óta börtönben lévő iráni rendezőt meghívták az Un Certain Regard zsűrijébe, hogy – amint Thierry Frémaux a szekció megnyitóján mondta – jelenléte vagy éppen hiánya napnál is világosabban rámutasson arra, hogy szabad ember-e, vagy sem. Sajnos kiderült, hogy szabadságról szó sincs, a teokratikus rendszer embertelenségét tárgyaló, költői filmjeiről híres rendezőt ugyanis most azzal vádolják, hogy filmet próbált készíteni a tavalyi teheráni zavargásokról.

Egy másik, filmhez csak érintőlegesen kapcsolódó ügy borzolja a kedélyeket: a Svájcban fogva tartott, és éppen az amerikai kiadatás előtt álló Roman Polanski esete, akinek ügyében éppen a napokban került felszínre egy újabb, az elmúlt évtizedek alatt hallgatásba burkolózótt áldozat. Jean-Luc Godard a fesztivál kezdetén akciót kezdeményezett a lengyen származású, de sok éve Franciaországban élő rendező kiszabadítására, amit sok filmes támogatott, de a finoman szólva is ambivalens ügy mellett maga a fesztivál csak óvatosan állt ki.

És ha már Godard: egy nappal filmjének premierje előtt a francia film talán legnagyobb élő legendája lemondta részvételét a fesztiválon. „A fesztivállal tartok mindhalálig, de egy lépéssel sem teszek többet” – írta a Libérationban publikált, a művészeti igazgatónak címzett rövid levelében. Mi pedig készülünk filmjének sajtóvetítésére, ami két napig, a szerdai mozibemutatóig elérhető lesz interneten is, hiszen Godard – mint azt a Les Inrockuptibles-nek adott interjújában mondta, „egy szerzőnek nincsenek jogai, csak feladatai”.


Az első napoknak két nagy szenzációja lehetett volna, Mike Leigh és Woody Allen, azonban az előbbi csupán elfogadható, a második viszont kifejezetten kiábrándító mozit hozott.


Another Year a címe a midennapi emberek kedves történeteire szakosodott angol Mike Leigh filmjének, és ennek megfelelően a négy évszakban játszódó epizódra tagolódik, amelyek azt kellene bemutassák, hogy a természet örök körforgásával ellentétben vagy éppen azzal párhuzamban mi az, ami az emberi életekben állandó vagy változó. Végeredményben annyit tudhatunk meg, hogy a boldogság állandó, a boldogtalanság pedig abban az értelemben nem, hogy még súlyosabbá válik. Kifordított Happy-Go-Lucky történet ez, amelyben a Poppy-hoz hasonlóan bohókás, negyvenes éveiben járó nőnek az előddel ellentétben minden rosszul sül el, ráadásul a szeme előtt látja az ellenpéldát, a boldog szerelemben megöregedett kedves párt.

Woody Allen szépen lassan kísértetként járja be Európát, Barcelona után most Londont láthattuk, a következő filmje Párizsban játszódik majd, és a rossz nyelvek szerint már Budapest is szóba került. A beharangozóban reméltekkel ellentében és a sok karizmatikus színész ellenére (Antonio Banderas, Naomi Watts, Josh Brolin) a You Will Meet a Tall Dark Stranger se nem szexi, se nem érdekes. Az intellektualizálást ő már a Vicky Cristina Barcelona körül feladta, itt viszont még az azt jellemző magával ragadó, lendületes atmoszféra is hiányzik.


Legnagyobb felfedezésünk – itt jönnek a képbe az elején említett fiatalok - egy 21 éves kanadai filmes stílusbravúrja, a Les Amours Imaginaires (Képzelt szerelmek). Xavier Dolannak ez már a második Cannes-ban bemutatott filmje, legtömörebben egy meleg Jules és Jim-ként lehetne leírni: egy meleg fiú és barátnéja egyszerre szeretnek bele a társaságba éppen bekerült szőke Adoniszba. A film valójában hármuk barátsággal, erotikával, szenvedélyekkel és félreértésekkel teli játékos kapcsolatát mutatja be, de mindezt elképesztően gazdag, a történeten túlmutató értelmezési lehetőségeket stilisztikai megoldásokkal fűszerezve. A hangsúly nyilván nem a szereplők jellemfejlődésén van, hanem a filmnyelv és az idézetek használatának egy olyan godard-i és tarantinói elemeket vegyítő keverékén, amelynek felszabadult kerativitása megdöbbentő. Bár az nyilván érződik, hogy egy nagyon fiatal, kevés élettapasztalattal rendelkező rendezővel van dolgunk, az evidens, hogy ő az utóbbi évek legkirobbanóbb tehetsége is egyben.


Ugyancsak második filmjénél jár Kocsis Ágnes, aki a fesztivál második legfontosabb szekciójában versenyzik idén a túlsúlyos ápolónőről szóló Pál Adriennel. Rendkívül lassú, visszafogott film ez, amelyben a főszereplő – aki nem azonos Pál Adriennel – évtizedek óta nem látott gyerekkori barátnője keresésére indul. A lányról való emlékeinek nyomán felkutatott régi ismerősök azonban mind kicsit másképp emlékeznek a történtekre, és végül Pál Adrienn – Godot-hoz hasonlóan – végig rejtve marad. Gyönyörű, komoly nézői figyelmet és fegyelmet kívánó mozi ez, amely, ha egy kicsit rövidebb lenne, igazi mesterműnek nevezhetnénk.


Gregg Araki nem fiatal már, de legújabb filmje egy felszabadult, az új technológiák által megteremtett vizuális világot felhasználó munka, amely ráadásul azáltal mutat fityiszt a hagyományos mozinak, hogy hajlandó olyan végletekig vinni a filmjeit – ez esetben a „piros gomb” megnyomásáig, világ vége megtörténtéig – ameddig nem szokás. A Kaboom olyan, mintha A vonzás szabályai című Brett Easton Ellis regény megbolondított adaptációja lenne: banális amerikai főiskolások élete a végre megszerzett szabadság eufóriája alatt kizárólag a mindenféle szexuális tapasztalat megszerzéséről szól. A főszereplők élete Lynch-i modorban zajlik, különböző drogok hatása alatt vagy azok nélkül fantázia, álom és valóság keveredik megkülönbözhetetetlenül, és a film közepétől szinte egyetlen jelenetről sem tudjuk eldönteni, hogy annak ellenére a realitás részét képezi-e, hogy mondjuk álomból való hirtelen ébredéssel kezdődik. A szélsőséges karakterek iróniával teli ábrázolása teszi lehetetlenné az azonosulást, ugyanakkor teret ad a mozi alapvető témáin – szex, szerelem, összeesküvés, apokalipszis – való önreflexiónak és/vagy gúnyolódásnak.


Mindkét román filmet levetítették már, és meglepő módon két teljesen különböző megközelítést láthattunk. A Boogie-val már erre járt Radu Muntean mondhatni közönségbarát fimet rendezett, amelynek elképesztő közvetlenségéből fakad a hitelessége. Egy szerelmi háromszög történetet látunk a Marți, după crăciunban néhány nagyon hosszú beállításban, amelyek mint színházi epizódok sorolódnak egymás után, és mutatják be nagyon átélhetően, kedvesen és meghatóan ennek a néhány karácsony körüli napnak a történetét.


Cristi Puiu ezzel szemben igazi nézőpróbáló munkával jelentkezett, amely nem a Lăzărescu úr halálával megegyező hossza (3 óra), hanem egyetlen szereplőre koncentráló viszonylagos eseménytelensége miatt fárasztó. Introvertált, visszafogott, bizonytalankodó negyvenes férfit játszik maga a rendező, akinek életkörülményei nagyon lassan, inkább csak véletlenszerűen derülnek ki, de a történet megértéséhez szükséges minimumot nem tudjuk meg a befejezésig sem. Az Aurora egy rendkívül komplex, gazdag film, amelynek információhiányos narratívájára egy ezt tökéletesen leképező képi világ épül, de mindez nem éri el azt a tökéletességet, amit az egész román újhullám számára úttörő Lăzărescu jelentett.


Hogy miről fogunk még hallani az eddigi felhozatalból? Afrikai film például ritkán kerül reflektorfénybe, éppen ezért a fekete kontinens egyik legismertebb szerzője, Mahamat-Saleh Haroun versenyprogramba válogatása kuriózumnak számít. Az Un homme qui crie (Egy férfi, aki kiált) azért különleges, mert nem aknázza ki a nyomor egzotikumát, úgy beszél a csádi polgárháborús helyzetről, hogy a háborúból semmit nem látunk: sokkal fontosabbak azok a személyes döntések, amelyekbe az emberek a kegyetlen körülmények hatására kerülnek.

Aztán emlegetni fogják még a hatvanas évek koreai kultuszhorrorjának ugyancsak koreai remake-jét, a The Housemaidet Im Sangsoo rendezésében, szóba kerülhet az olasz Michelangelo Frammartino Le quattro volte című, szimbolikusságában végtelenül egyszerű, kvázi némafilmje (bár környezeti hangok vannak, a beszéd teljesen hiányzik). És lehet, hogy hallani fogunk még arról az ugyancsak koreai horror-melodrámáról (Cheol-soo Jang: Bedevilled), amely egy szöuli hitelügyintéző nő és egy szinte elhagyatott szigeten élő gyerekkori barátnőjének érzelmmel, cserben hagyással és végül vérrel teli történetéről szól.


Az egyértelmű csalódások közt pedig Inarritu metafizikus drámáját, Kitano érdektelenül hosszú jakuzafilmjét és Oliver Stone Wall Streetjét tartjuk számon, amivel sikerült mindent elrontania, ami annak idején a Tőzsdecápákban remek volt.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS