2020. szeptember 28. hétfőVencel
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Ha fütyülhetnékem van, fütyülök

Fülöp Noémi 2010. június 08. 16:10, utolsó frissítés: 16:10

Florin Şerban filmje olyan észrevétlenül táncol át abszurdba, hogy a néző csak azt veszi észre: megérkezett.


A román filmes újhullám összetéveszthetetlen zamatát számomra az a könnyedség adja, amivel a történetek ingáznak a legföldhözragadtabb realizmus és az abszurd között – anélkül azonban, hogy akár egy pillanatra is teljesen elveszítenék a kapcsolatot a valósággal. Belföldön imádják, de külföldön is újra meg újra díjakkal igazolják vissza ezeket a lassú folyású, nagyon mélyre ásó embermeséket.

Az idei év üdvöskéje Florin Şerban, aki a fülbemászó Eu când vreau să fluier, fluier (Ha fütyülhetnékem van, fütyülök) című filmjével egy Ezüst Medvét és a zsűri különdíját is elvitte a Berlinálén. Bár a mozikban már vetítették, sőt, DVD-n is kapható, úgy tűnik, közelről sem látta mindenki ezt a produkciót, hiszen a TIFF szabadtéri vetítésén 1300 néző volt rá kíváncsi, az inkább márciushoz, mint júniushoz illő hőmérséklet ellenére is.


Şerban egy nevelőintézetben élő, 17 éves srác történetét választotta – a forgatókönyv Cătălin Mitulescu szerzeménye, aki két filmjével is megfordult már Cannes-ban. A szereplőket azonban nem amatőr színitársulatok tagjai vagy színiegyetemek diákjai között kereste, hanem


a Craiova-i és a Tichileşti-i fiatalkorúak nevelőintézetében.

A velük folytatott beszélgetések nyomán a rendező itt-ott a forgatókönyvet is átírta. A Silviu nevelőintézeti társait alakító srácok között olyan is akadt, akit Şerban szívesen látott volna későbbi filmjeiben. A bemutató idején szabadult fiatalok közül azonban már kettőt is letartóztattak: Papan Chilibart április közepén lopásért, Cristian Dragomirt pedig néhány héttel később rablásért vették őrizetbe. A produkciós cég közleményében „impulzív hibának” nevezte Chilibar botlását, és reményüket fejezték ki: a fiatal emiatt nem veszíti el „egy jobb élet reményét”.

A főszereplőre, a Silviut alakító George Piştereanura egy bukaresti zeneiskola tizenkettedik osztályában találtak rá – először próbálkozott színészettel, azóta viszont a bukaresti színművészeti egyetem diákja. Piştereanu tökéletesen alakította a nevelőintézetbeli jófiút, aki átlátja, hogy a közelgő szabadulás fontosabb a hálótermek belső hierarchiájánál, és ha nagyon akar valamit, akár szépen kérni is hajlandó.


Silviu „horgonya” a kinti világban öccse, akit gyakorlatilag ő nevelt fel. Édesapjuk kórházban van, édesanyjuk Olaszországban dolgozik – most viszont hirtelen felbukkant a semmiből, és magával szeretné vinni Silviu öccsét is külföldre. Silviu nem csak hogy nem akar megválni a testvérétől, hanem félti is a kisfiút édesanyjuk nem éppen gyerekbarát életmódjától.

A minimalista képi világgal, zene nélkül felépített, szinte száz százalékban a színészi játékra alapozó film egyik legrázósabb jelenete Silviu és édesanyja veszekedése. A srác először (mint minden egyebet) ezt is szépen próbálja meg, de


a vita hamar hatalmi harccá alakul,

amelynek igazából nem lehet nyertese. Öcsi a sírás határán pislog fel bátyjára és a fiatal szőke anyukára, akiket csak a nevelőintézet rendőrei bírnak lecsendesíteni.

A nevelőintézet steril, lepukkant, leginkább egy rendőrökkel és szögesdróttal megspékelt egykori pionírtáborra hasonlító világában minden apróságnak óriási jelentősége van. Egy telefont nem lehet csak úgy kölcsön kérni: szabott ára van cigarettában. Egy felmérést készítő tanár nem olvashatja el csak úgy az egyik fiatalkorú bűnöző által kitöltött kérdőívet, mert azt kockáztatja, hogy behúznak neki egyet.


Silviu elkeseredett, dühös, csalódott, türelmetlen, és mindennek tetejébe még szerelmes is – nem hajlandó többé kicsiben játszani: leüt egy rendőrt, és túszul ejti a szép szociológushallgató lányt. A film olyan észrevétlenül táncol át abszurdba, hogy a néző csak azt veszi észre: megérkezett.

Şerban legnagyobb varázslata a színészvezetés mellett, hogy képes szimultán képben tartani a pozitív és a tragikus végkifejlet lehetőségét, olyannyira, hogy a közönség csak a stáblista láttán lehet biztos benne, végül is melyiket kapta.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS