Toy Story 3: egzisztenciális kérdések, gyerekeknek is
Gagyi Benedek 2010. június 28. 17:31, utolsó frissítés: 17:31Kalandok, jó poénok és egzisztenciális kérdések. A Pixar újra megmutatja, hogy is kell kinézzen egy minden korosztálynak szórakoztató animációs film.
A Toy Story trilógia 1995-ben megjelent első részével nemcsak egy fantasztikus sorozat, hanem a teljes egészében számítógéppel készült animációs filmek műfaja és az ebben úttörőnek számító Pixar stúdió is a siker útjára lépett. Négy év múlva jött a folytatás, mely minden szempontból hozta az elvárt teljesítményt, ráadásul a látvány rengeteget fejlődött a technikának és a csapat tapasztalatának is (közben elkészítették az Egy bogár életét) köszönhetően.
Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a műfaj igenis életképes (habár akkoriban sokan úgy gondolták, hogy esélye sincs a klasszikus, vízfestékes animáció mellett), nem is beszélve magáról a sorozatról, mely ekkor már jóval az elvárt fölött teljesített pénzügyileg. Hogy miért kellett mégis ilyen sokat várjunk a trilógiát lezáró részre, azt részben homály fedi, de igazából nem is érdekes, hiszen a végeredmény több mint lenyűgöző.
A Disney igazán hatásosan vezette fel a filmet: a szokásos trailer és egyéb reklámkampányok mellett átdolgozták 3D-be az első két részt, és ezeket körülbelül egy fél évvel a Toy Story 3 bemutatása előtt vetítették. Amellett, hogy ez egy zseniális újabb bőr volt arról a bizonyos rókáról, valamennyire indokolt is, hiszen a potenciális nézők jó része még meg sem volt születve, mikor ezek a filmek mentek a moziban.
A történetbe is bele van számítva ez a nagy kihagyás, ragaszkodik a „valós” időhöz, tehát Andy az előző rész óta már megnőtt, sőt mi több: csak napok kérdése, hogy összepakoljon, és elmenjen egyetemre. Nehéz periódus ez a jó öreg játékoknak, hiszen annak ellenére, hogy mindent megtesznek azért, hogy gazdájuk játsszon velük, ez nem történik meg, sőt, Andy távozásával őket valószínűleg a padlásra fogják eltenni, ahol jóideig senki nem fog velük játszani, vagy még rosszabb esetben a szemétbe fognak kerülni.
Az évek során játékainak nagy részét Andy vagy kidobta, vagy eladta, így mikor mi is bekapcsolódunk az eseményekbe, a csapat „lelke” maradt meg, vagyis Woody, Buzz Lightyear, Jessie (a kemény cowboy-lány), Rex (a félős dinoszaorusz), a Krumplifej házaspár, Hamm (a rózsaszín perselymalac) és Slinky kutya (a nyúlékony testű tacskó).
Egy félreértés következtében a játékok egy óvodában találják magukat, ahol – habár első ránézésre minden tökéletes és rózsaszín –, kiderül, hogy egyes jáékok jólétéért másoknak kell fizetniük (azzal, hogy a legkisebbek játékaiként szolgálnak, akik nem éppen az előírásoknak megfelelően játszanak velük). Megszületik az Ocean’s sorozatra is szégyent hozó szökési terv, de természetesen a dolgok nem mennek olyan könnyen, mint ahogy Woody eltervezte.
A történet ezúttal valamivel dinamikusabb, mint az előző részben, nincs az a nyugodt szemlélődés, ami a sorozatot eddig jellemezte. Azért nem kell megijedni: nagyon jó érzékkel van adagolva az akció, és annak ellenére, hogy rengetegszer változik a helyszín, a pörgés meg szinte sose áll le, mégsem esik szét a film egymásutáni akciók sorozatává. Az is nagyon tetszett, hogy a film nem erőltet egy nagyon erős tanulságot, nem annyira jellemző rá a Disney-s csöpögősség, nincsenek patetikus nagymonológok a család és barátság értékéről, nincs szappanoperát idéző összeveszés és kibékülés.
A film „felnőtteknek szánt” része szintén ott folytatja, ahol az előző abbahagyta: a Toy Story 2-ben már valamennyire szó volt arról, hogy mit tehet egy ember (játék), hogyha létének célja, értelme megszűnik, ha már nincs szükség rá egy bizonyos környezetben.
A trilógia befejező epizódjában ezt a problémát kibővítik, többszörösen körbejárják. Habár valamennyire belenyugszanak a játékok abba, hogy a padláson várjanak, amíg gazdájuknak újra szüksége lesz rájuk, amint egy kicsit bizonytalanná válik a jövőjük, felülkerekedik bennük az önzés, szembeszállnak a nekik rendelt sorrsal.
Ilyen tekintetben a Pixar folytatja, amit a Wall-e-val kezdett meg, és valamennyire az Up!-ba is belekerült, vagyis, hogy az aranyos animációknak (a mesei hagyományokkal ellentétben) komolyan kidolgozott „lelki világuk” van (például egzisztenciális problémákkal rendelkeznek), így aztán a külső és a belső groteszk összhangjával olyan témákat is bemutatnak, melyeket eddig nem nagyon láthattunk hollywoodi, gyerekek számára is élvezhető rajzfilmekben.
Nagyon érdekes ez a Toy Story világ, hiszen annyira sokrétegű: az itt megjelenő emberek istenekhez hasonlók, hiszen ők irányítják a játékok sorsát, ők adják vagy veszik el tőlük a boldogságot (egy játék számára az abszolút boldogság, hogyha játszanak vele, mi más, hiszen játék, ezért készítették, ezért van).
Ugyanakkor inkább a görög vagy római mitológia isteneihez hasonlítanak, mint a keresztény istenképhez, hiszen mindenkinek megvan a saját „istene”, és lehetséges egyiktől a másikhoz pártolni (ugyanakkor a tény, hogy valakinek a tulajdonában van egy játék, nem teszi őt gazdájává, játszania kell vele ehhez, vagyis neki is adnia kell). Hogy még érdekesebb legyen, a játékok rendelkeznek egy hatalommal, mellyel az emberek fölé kerekedhetnek, mint ahogy az első részben kiderül, mikor is Woody megszólal egy gyerek előtt, ráförmed, hogy többet ne kínozza a játékokat – nem kis hatással.
Hihetetlenül erősek ezek az egymásrahatások gyerek és játék között, olyannyira, hogy például az óvoda börtönszerű mivoltáért egy előző gazdájában csalódott mackó és egy minden szavára hallgató baba a felelősek (komolyan mondom, adott ponton ez a baba ijesztőségben simán lekörözi Chucky-t is).
Sokminden fogja lekötni a nézők figyelmét a filmben, de az biztos, hogy miután kijöttünk a moziból, azért még párszor eszünkbe fog jutni ez a különleges világ, különleges karaktereivel, akik az elmúlásról, a mindennapok céljáról olyan naivan és mégis sokszor olyan érvényesen tudnak beszélni.
Persze mindehhez kell a kiváló történet, a szereplők hangjai és persze a látvány, hogy igazán átütő legyen az eredmény, és a nézőhöz is eljussanak a játékok érzelmei. A történet valamivel kalandosabb, akciódúsabb, mint az előző két epizódban. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a történetbeli fordulatokat főleg az uralja, hogy mennyire ki vannak szolgáltatva a játékok az embereknek, például egy félreértés holmi szemeteszsákokkal is felrúghatja a játékok életet. Sok a dramaturgialilag fontos véletlen, de szerencsére azért nem idegesítően.
A játékok hangjait olyan színészek kölcsönözték, mint Tom Hanks, Tim Allen, Joan Cusack vagy Don Rickles. Külön kiemelném Michael Keatont, aki így első hallásra vicces társításnak tűnt Ken karakteréhez, de végül is nagyon is jól sikerült a dolog, neki köszönheti a karakter, hogy nem tűnik el az általános és kissé közhelyes poénokban, amiket neki írtak. Az ő hangjával valahogy Ken több, mint a Barbie kultusz paródiája.
Ami a Toy Story 3 látványvilágát illeti, hát eléggé felemás érzelmeket váltott ki belőlem. Nem azt mondom, a Pixar egyszerűen nem tud hibázni, tényleg nagyon kifejező, ahogy a „műanyag” arcok életre kelnek (és még kifejezőbb, mikor egy mondat közepén arra jár egy ember, így a játék hirtelen megmerevedik, visszatér játék mivoltába), ahogy a végtagok mozognak (természetesen csak olyan szögekben, ahogy azt a műanyag darabok engedik), ahogy egy üvegen megtörik a fény... még sorolhatnám, de nincs nagy értelme: ezt látni kell. Nem semmi teljesítmény a Pixartól, hogy minden új filmjüknél fennebb és fennebb teszik a mércét saját maguknak.
Nem értem viszont, miért ilyen a 3D használata. Direkt átdolgozták az előző két részt is 3D-be, és sokáig az egyetlen dolog, amit tudni lehetett az új epizódról, hogy speciális szemüveggel lesz igazán élvezhető a mozikban. Ehhez képest a moziban eltöltött kicsivel több mint két óra legemlékezetesebb 3D-s élménye egy, a filmet megelőző trailerhez fűződik. Tényleg nagyon szép az animáció, de egyáltalán nem használták ki a térhatás nyújtotta lehetőségeket. Kár.
Persze nem szabad elfeledkezni a humorról sem. Az előző két rész sok kedves poénja mind a helyén volt, de azért nem értek Shrek-es magasságokba. A harmadik epizódban bizony erre jócskán rátettek, sokszor tényleg azt se tudtam, hova tegyem magam a nevetéstől. Például a spanyol jelenet vagy Ken karaktere igazán maradandó, és egyformán vicces a kicsiknek és a nagyoknak, persze nem ugyanazért. Érdemes a film végével még bent maradni pár percet, mert a stáblista közben látható jelenetek talán a leghumorosabbak az egész filmben.
A készítők megőrizték jó szokásukat, hogy elrejtsenek itt-ott utalásokat más filmekre, nehogy unatkozzanak a felnőtt nézők (na nem mintha ezek nélkül felmerülne a probléma), így aztán van itt például Csillagok Háborújás, Metropolisos vagy Keresztapás utalás, hogy ne is említsem a nyolcvanas-kilencvenes évek kultikus horrorfilmjeire való utalgatást, amelyekben sokszor a gyilkos egy ártatlannak tűnő játék volt.
A fentebb már említett 3D-s hiányosságon kívül nem is nagyon tudok kifogást említeni a filmmel kapcsolatban. A film szórakoztató, egy percig sem unalmas, emlékezetesen vicces, és még az utolsó negyedóra szinte kötelező Disney-sen patetikus, érzelgős hangulata is valahogy annyira a helyén van, és annyival mélyebb érzelmileg, hogy már egyáltalán nem zavaró.
Azt hiszem, ez az a film, aminek végkifejleténél egy-egy szülő azért meg fogja törülni a szemét, noha a mellette ülő gyerekének ez eszébe se jut.
Habár a készítők több interjúban is trilógiát emlegettek, azért a történet nincs teljesen lezárva, Woody kalandjait még tovább lehet szőni, de remélem, hogy ha ezt meg is teszik, akkor sem jut a sorozat a Shrek sorsára, fenntartják a már megszokott minőséget.
Egy biztos: a Toy Story sorozat még sok-sok évig arra fogja késztetni a gyerekeket, hogy kémkedjenek játékaik után, vajon tényleg felélednek-e, mikor egyedül maradnak.