Máté Angi és a mamók világa
kérdezett:Fülöp Noémi 2010. szeptember 22. 09:50, utolsó frissítés: 17:34„...valahányszor akartam magamnak az írást, hogy megírhassak valamit, az írás nem akart engem. Ha meg csak éltem, akkor megtörténte bennem magát az írás.”
Máté Angi hosszú ideje jelen van a magyar irodalmi lapokban rövidebb írásaival, az elmúlt két évben pedig egymás után két kötettel is jelentkezett. Tavaly, a Koinónia kiadónál jelent meg a Mamó: különleges, bensőséges hangvételű történet nagymamáról és unokájáról, idén pedig a Volt egyszer egy: Máté Angi meséi Sulyovszky Sarolta illusztrációival találkozva teremtenek saját világot.
A Mamó több elismerést, legutóbb a Bródy Sándor-díjat nyerte el, a Volt egyszer egy pedig a Pagony kiadó Aranyvackor díját érdemelte ki. Mindkét kötet a Lackfi János megfogalmazásában „világ-újrateremtő”, „egyszerre egyedi és erdélyi, gyermeki és művészi, csodásan hajlékony és mulatságosan naiv” Máté Angi-nyelven beszél, amely még az alábbi interjúban is tetten érhető.
– Mi teszi íróvá az embert, mikortól érezte írónak magát?
Máté Angi: Azt, hogy mi teszi íróvá az embert, nem tudom. Arról van valami tudásom csupán, hogy én nem vagyok író, legalábbis valahányszor akartam magamnak az írást, hogy megírhassak valamit, az írás nem akart engem. Ha meg csak éltem, akkor megtörténte bennem magát az írás.
– Hogyan született meg a Mamó? Mi volt az a pillanat vagy hatás, ami előhívta?
– Egy gyermekkori november elsejéről írtam öreg barátomnak, levélben, amire azt mondta, írjak még, mert jó olvasni.
Ettől az emlékezéstől kezdve lett három hétig tartó napi lejárás a régekbe, így lett a Mamó.
– Miből merített ihletet, mennyire építkezett a külső, mennyire a belső világból?
– Csak belső világokból, a lejárásokban megmutatkozó gyermekkorból.
– Mennyire alakította tudatosan a Mamó nyelvezetét? Volt olyan pillanat, amikor oda kellett figyelnie erre a nyelvezetteremtő munkára?
– A gyermekkor úgy mutatta magát, hogy hozott magával egy nyelvet, ami ott, úgy és olyanul engedte magát kimondani. Révüléses állapot, amiben nem figyelhettem a nyelvteremtésre. Maradt a szöveg, úgy, ahogy akkor leíródott.
– Azt írták a Mamóról, hiánypótló mű, ilyen még nem volt a magyar irodalomban, de már nagyon kellett. Eszébe jutott írás közben, hogy úgy írjon, ahogy eddig még senki? Mennyire írt az irodalomnak és mennyire a saját örömére?
– Én csak írtam, mert írnom kellett, hogy végére járhassak az emlékezetnek.
– Találkoztam olyan értelmezéssel, miszerint a Volt egyszer egy meséit a Mamó árva kislányának képzelete szülte – mennyire volt igaza a szerzőnek?
– Akik olvassák a Mamót és a meséket, értelmezhetnek, érezhetnek sokféleképpen és az úgy van jól, számomra minden értelmezés a mamók és mesék útját mutatja.
A mamók kislánya nézte a világot, próbálta jóra nézni, hogy lenni lehessen benne, talán ezt teszi a meseíró is, igen.
– Dolgozik újabb köteten?
– Van egy történet, gyerekeknek mesélne egy hídra költöző hajóskapitányról, aki – miközben elveszett Narancshalát keresi – bolyong a városban és fontosakat találkozik a metrószéllel, tejeskocsival, székkel, locsolókocsival, kőoroszlánokkal, és minden találkozástól nagyobb lesz a világ.