Velencei építészeti biennálé: a gumicsizma ugyanolyan
lejegyezte:Fülöp Noémi 2010. szeptember 30. 09:08, utolsó frissítés: 10:11A nemzetközi rendezvényen kolozsvári építészek is képviselik Romániát – a csapat egyik tagja, Sisak Tamás mesél az élményeiről.
Sisak Tamás építész-tervező a napokban érkezett haza Velencéből, az építészeti biennáléról, amelyen a Superbia című projektet létrehozó csapat tagjaként vett részt. Az augusztus 29. és november 21. között zajló biennálén a Superbia az egyik projekt, amely Romániát képviseli – a „hivatalos” román pavilonban pedig az 1:1 című projekt látható. A Superbiáról nemsokára részletesen beszámolunk, a továbbiakban Sisak Tamás beszámolója olvasható az építészeti biennáléról és persze Velencéről.
Nyolcvan kiállítás, 130 ezer látogató
A velencei biennálé évszázados múltra visszatekintő kulturális rendezvény, több mint tucatnyi szekcióval: a legismertebb a képzőművészet, a film és az építészet – a képzőművészet és építészet évente váltakozik. A témát az igazgató határozza meg – idén a világhírű japán épitész, Kazuyo Sejima –, aki a nemzeteket képviselő kiállítók mellett meghív más művészeket is. Összesen mintegy 80 munka gyűlt össze: lehet egy festmény, egy szobor, vagy két szobányi installáció.
A biennálé olyan fórum, találkozási lehetőség, ahol mindig a a legaktuálisabb szemléleteket, problémákat mutatják be, és ezekre mintegy 130 ezer látogató kíváncsi. Az építészeti kiállítás három hónapot tart, két fő helyszínen: a Giardini Publici-ben lévő épületkomplexumban, itt állít ki a nemzeti résztvevők nagy része, például Románia is. A másik nagy helyszín a régi hajógyár Arsenale nevű csarnoka.
De ezen kívül más helyszínek is vannak szerteszét a városban, így Románia második helyszíne a Velencei Román Kulturális Intézet földszintje. Nagyon messze van a Giardinitól, amit mindenki ismer, de rendkívül forgalmas, látható helyen, nagy vitrinekkel alakították ki. A galéria tavaly vett részt először helyszínként a képzőművészeti biennálén.
Az idei téma: People meet in architecture (építészetben találkozó emberek) szerintem nagyon frappáns, elég precíz, de elég általános is ahhoz, hogy nagyon sokféleképpen lehessen értelmezni. Ez látszik is a kiállításokon, amik többé-kevésbé kötődnek a címhez, de nagyon szerteágazóak. Nehéz összehasonlítani két ország projektjét, de ennek ellenére van zsűri, akár a filmfesztiválon: egy fődíjat és több kisebb díjat osztanak ki.
Hogyan jutott el a Superbia a biennáléra?
Márciusban a romániai kulturális minisztérium ötletpályázatot hirdetett, ahol már előre közölték, hogy két helyszín áll rendelkezésre. Vagy húsz terv pályázott, a Superbia második díjat kapott, és annak ellenére, hogy a Giardinibe terveztük, nekünk a kulturális intézet jutott. Nagyon át kellett alakítsuk az eredeti kiállítást, gyakorlatilag csak az ötlet maradt meg, minden más megváltozott: a helyiség elég szűk és alacsony, ráadásul csupa vitrin, minden látszik az utcáról – ezt is ki akartuk használni.
A tervet a romániai városok körül az utóbbi öt évben kifejlődött lakóövezetek visszásságáról, másságáról készítettük. Sokan építenek nagy, igényes, egy bizonyos társadalmi és anyagi státust tükröző házat, amelyeknek azonban hiányzik a megfelelő kontextusa: az aszfaltozott utak, a jól látható, élhető szabályozás. Építész körökben ez a jelenség nagyon sok aggodalomra ad okot, mi viszont arra voltunk kíváncsiak, hogyan érzik magukat az ott lakók, ezért interjúkat készítettünk velük.
Ezzel akartuk a biennálé címében is szereplő emberek szempontját megmutatni. A címe a Suburbia (külváros) szóra alkotott szójáték, a Superbia lett, végül együtt használtuk a kettőt. Utólag kiderült, hogy a superbia latin szó, a hét főbűn egyikét, a kevélységet jelenti. Olaszul pedig éppen abban a kicsit negatív értelemben használják, ami a mi projektünkre is illik – ezek azok a sorsszerű pillanatok, amikor az ember azt érzi, hogy jó úton jár.
Ez az első alkalom, hogy Romániát nem csak fővárosi projekt képviseli egy ilyen súlyú nemzetközi eseményen, és igyekeztünk is a kolozsvári helyzetet megmutatni – azért is, mert ezt ismerjük a legjobban. De nagy dolog az is, hogy két ennyire fiatal csapat jutott el Velencébe: a másik tervet még nálunk is fiatalabbak készítették, a legidősebb a két csapatból talán 1980-ban született.
Heti hat napos szolgálat
Az első díjas csapat a kulturális minisztériummal kötött támogatási szerződést, mi pedig a külügyminisztériummal, mert hozzájuk tartozik a Velencei Román Kulturális Intézet. Az, ahogy ezután együtt dolgoztunk a minisztériummal, nem volt tökéletes, de nagyon biztató, remélem, a pályáztatás gyakorlata megmarad a jövőben is.
Az első díjas csapat 150 ezer eurós költségvetést kapott, mi 20 ezer eurósat – a nagy különbség oka valószínűleg az, hogy a kulturális intézetben zajló projektekkel még nincs akkora tapasztalatuk az illetékeseknek, nem tudják, milyen költségek merülhetnek fel. A Superbián dolgozó csapatnak egyelőre nincs bevétele a projektből, így is több mint ezer eurót kellett hozzátennünk az összeghez, és egyelőre nem tudjuk, hogy visszakapjuk-e.
Sokba került maga a szervezés, a közreműködő képzőművészeket ki kellett fizetni, ott volt a nyomtatás, az anyagok megvásárlása, szállítása, és persze a mi repülőjegyeink Kolozsvárról Velencébe és vissza. A három hónap alatt két fős csoportokban váltogatjuk egymást, a feleségem és én voltunk ott a leghosszabb ideig: négy hétig.
A körülmények azonban távolról sem voltak olyan rosszak, mint amiről tavaly Mircea Nicolae beszámolt, aki a képzőművészeti biennálén képviselte Romániát. A legnagyobb bónusz, amit a tervvel nyertünk, az, hogy Velencében tudunk tölteni pár hetet. De ez sem tökéletes vakáció, amikor állandóan pezsgőztünk a lagúnában, hanem bentlakásszerű körülmények között laktunk, és minimális napidíjunk volt, épp elég ahhoz, hogy enni tudjunk.
Hétfőnként szabadnapunk volt, amúgy minden nap tíztől hatig a látogatókat fogadtuk. A többi kiállítás szintén hatkor zárt, ha meg akartuk nézni őket, csak egyedül mehettünk, valakinek ott kellett maradnia a galériában. De azért persze találkoztunk ismerősökkel esténként, sokat sétáltunk, volt idő jó alaposan megnézni a kiállításokat.
A galériába látogatók nyolcvan százaléka turista, nem kimondottan a biennáléra érkező közönség, de erre fel voltunk készülve. Az egészet úgy dolgoztuk ki, hogy pedzzék, kíváncsiak legyenek – bejönnek, fényképeznek, elmennek, de majdnem mindenki megkérdezte, mi ez, és volt, akivel hosszasabban szóba álltunk. Románok is jöttek bőven (a biennáléra szoktak csoportos kirándulásokat szervezni), és volt elég sok diák is. Sokan nem értették meg teljesen a kiállítást, de ez nem is várható el tőlük – nagy részük értékelte, és egy kezemen meg tudnám számolni, hogy kinek nem tetszett.
A biennálé óriási laboratórium, ahová friss ötleteket kell vinni – mi most status quo-t mutattunk be, és nem is akartunk ennél többet, szerintem jól csináltuk. Sikerült az elképzelt irányba terelni: játékos, interaktív, egyáltalán nem klasszikus – be akartuk bizonyítani, hogy nem vagyunk főváros, nem vagyunk Nyugat-Európa, de mégis tudunk újat mutatni. Ha lesz következő alkalom, továbblépnénk: valami javaslattal, előremutató ötlettel jönnénk.
Nem baj, ha a műemlékre rúgják a focilabdát
Velencérben a legnagyobb sokk természetesen az autók teljes hiánya. De biciklik sincsenek, scooterek sem. Mindenki gyalogol vagy csónakkal jár; az helyettesíti az autót, a busz is úszik – nem is gondolja az ember, mennyire meghatározó és banális az autó(-s forgalom) látványa, zaja, a várakozás az átjáróknál, ami ott mind hiányzik.
Meglepően élő város, a központban, a négyszáz éves házak földszintjén például műanyag vájdlingokat árusító háztartási boltok működnek – de van Billa is, ott vettünk meg majdnem minden élelmet. Van olyan tér is, ahol este az egyik sarkon a teraszok várják a turistákat, a másik végén a gyerekek rúgják a labdát a nyolcszáz éves templom homlokzatára – nagyon vagány.
Hétvégén ha lehet, még jobban megtelik turistákkal: nagyon sok román jelent meg, szerintem főleg a környékbeli munkások, és rengeteg olasz turista – úgy látszik, ugyanúgy mennek Velencébe, mint mi a tengerpartra. Rengeteg a babakocsit tologató, kutyát sétáltató járókelő. A turistákat pedig elég szemtelenül kihasználják a velenceiek, a vízibusszal 6,5 euróba kerül egy út.
A városháza eléggé vaskézzel felügyeli a városkép konzerválását. Például amikor először voltunk ott júniusban, egy téren láttunk egy piros szerkezetet, a biennálé logójának színében: rá lehet ülni, középen pedig posztereket lehet tenni egy paravánra. Ilyent szerettünk volna a terecskére a galéria elé, de kiderült, hogy ezt a padocskát csak meghatározott számú helyen lehet felállítani – és még azt sem nagyon pártolja a városháza, mert túl agresszívnek tartják a látványt.
A hidak nagy részén nincs felhajtó, tolószékkel vagy babakocsival nem lehet átmenni rajtuk. Csodálkoztam, hogy mibe kerülne tenni egy rámpát? Aztán egy helyen láttam, milyen – nagyon ronda, sokat ront a híd látványán: ha ezért nem csinálják meg, megértem. A legjobb helyek nyilván azok voltak, ahol sikerült a turistahadat magunk mögött hagyni, és igazi velenceiek közé kerültünk.
Az egyik ilyen pont az a tér volt, ahol a gyerekek fociztak: a templom árkádjai alatt egy-egy szarkofág állt, azt használták kapunak. De ez senkit nem zavart, teljesen normális volt – nem szóltak rájuk a szüleik, nem jött ki a pap a templomból, hogy elkergesse őket. Több helyen találkoztunk olyan térképpel, amelyen be vannak jelölve az utcák, ahol áradás idején pallókat épít a városháza.
Szeptember 15-étől ugyanis gyakori, hogy megemelkedik a csatornák vízszintje, az aqua alta, és elönti az utcákat, tereket. Ilyenkor másfél órával az áradás előtt riadót fújnak – kemény monitorizáló rendszerük lehet. Esőben pedig a velenceiek gumicsizmában járnak: ugyanolyan, mint nálunk, semmivel sem divatosabb.