Eat Pray Love: szüszpansz nélkül
Fülöp Noémi 2010. október 27. 10:30, utolsó frissítés: 10:37Elizabeth Gilbert önmagát kereste Olaszországban, Indiában és Indonéziában – mi a jó könyvet és filmet próbáltuk megtalálni a marketing mögött.
„A bolygó legragaszkodóbb életformája vagyok, valahol félúton egy golden retriever és egy kullancs között” – mondja magáról Elizabeth Gilbert, az Eat Pray Love (Ízek, imák, szerelmek) című bestseller szerzője. De valószínűleg sem egy kutya, sem egy kullancs nem beszél annyit, mint Liz – ahogy az írónőt mindenki emlegeti a kötetben, amelyből Julia Roberts főszereplésével készült film.
Az Eat Pray Love önéletrajzi regény, Liz egyéves utazásának története, amit a kiadója finanszíroz – vagyis amellett, hogy önmagát keresi, az írónő első perctől készül arra, hogy könyvet ír majd élményeiről.
Házasságának kudarca után, depresszióval küszködve kel útra, hogy négy hónapot Olaszországban, négyet Indiában és négyet Indonéziában töltsön. Míg Olaszországban az élvezeteknek, Indiában az spiritualitásnak akarja szentelni magát, Indonéziában (pontosabban Bali szigetén) azt szeretné kideríteni, hogyan tudja megtalálni a kettő közötti egyensúlyt. Liz egyik titka valószínűleg
közvetlen és olvasmányos elbeszélői stílusában rejlik –
úgy ír, mintha egy kávé mellett mesélne egy barátnőjének, és mintha az összes érzékletes leírása és briliáns metaforája a pillanat hevében születne. Nagyon könnyű megszeretni, és nagyon könnyű azonosulni vele, főleg, hogy problémái a legkevésbé sem egyediek: egy válásban vagy legalább egy félresikerült kapcsolatban valószínűleg minden nőnek része volt már.
A szöveg is tükrözi, ahogy az út három állomása alatt Liz fokozatosan kikászálódik a kétségbeesésből. Míg Olaszországban szinte alvajáróként utazgat (szinte büszkén említi, hogy egyetlen múzeumba sem tette be a lábát), Indiában úgy dönt, az országra szánt négy hónapot egy kolostorba zárkózva tölti, és mindkét helyszínen többször is leteríti a kétségbeesés. Balin viszont mintha kinyílnának a szemei – a saját spirituális békéje és néhány futó ismeretség mellett elkezdi érdekelni a sziget lakóinak mentalitása, társadalmuk szerkezete, történelmük, szokásaik és babonáik.
Ennek ellenére az Eat Pray Love kevesebb, mint egy jó könyv. Míg az olaszországi négy hónap során Róma mindennapi életének pillanatai, az útközben kötött barátságok és az elfogyasztott kaják leírásai váltakoznak, az indiai hónapok története egyhangú, lapos, eseménytelen. Liz 36 fejezeten keresztül elmélkedik a spiritualitásról, ami legfeljebb azok számára lehet érdekes, akik
semmit sem tudnak a buddhizmusról, de nagyon érdeklődnek iránta.
Ezek után valódi felüdülést jelent, hogy Indonéziában Liz és Isten mellett további szereplők is feltűnnek a színen. Ketut Liyer, a tenyérjós gyógyító, Yude, az Amerikából hazatoloncolt zenész vagy Wayan, a gyerekét egyedül nevelő gyógyszerész hatására újra erőre kap a történet, Bali megelevenedik. De beüt a következő atombomba: a főszereplő szerelmes lesz.
Nehezen érthető, hogy ha Liz tapintatosságból nem árul el szinte semmit házassága kudarcának okairól, miért kell az olvasónak tudomást szereznie például arról, hogy Felipe vazektómiának vetette alá magát. Vagy miért kell megismernie szexuális életük részleteit a maszturbációtól Liz hugyhólyaghurutjáig – anélkül, hogy ezekben a leírásokban akár csak nyomokban is előfordulna az erotika?
De ami ennél is zavaróbb: az Eat Pray Love fényesre polírozott sikertörténetnek bizonyul, ahol az első pillanattól az utolsóig nem kétséges, hogy a főhősnőnek a végére minden problémájával sikerül megküzdenie. Semmi szüszpansz, ha Liz imádkozni kezd, férje varázsütésre aláírja a válást, unokaöccse alvási zavarai megszűnnek, barátai összedobják a pénzt Wayan házára, Felipe pedig örök szerelmet ígér.
Ennyi tökéletességet legfeljebb egy népmese bír meg.
Mégis, az Eat Pray Love levakarhatatlan a bestseller-listákról, többmillió eladott példánnyal dicsekedhet (és ez csak az angol piac), idén pedig bemutatták a könyv alapján készült filmet is. A turisztikai irodák külön Eat Pray Love-ajánlatokat dobnak piacra, Ketut Liyer ajtaja előtt gyülekeznek a könyvet szorongató, tenyérjóslásra váró kliensek.
A pozitív kritikák szerzői markerrel húzták alá a fontosabb mondatokat, és arról mesélnek, mennyi mindent tanultak a könyvből: például hogy nem szabad túl sok negatív gondolatot beengednünk az elménkbe. Pedig amellett, hogy a lelki béke megteremtésére csak egyedi receptek léteznek, kevés nő számára adatik meg, hogy érzelmi válságait egész éves világkörüli utakon gyógyítgassa.
Liz története talán éppen attól annyira népszerű, hogy semmivel sem valószerűbb egy mesénél, és a főhős inkább hasonlít James Bondra vagy Indiana Jones-ra, mint egy hús-vér emberre – csak éppen nem rosszfiúkkal, hanem saját depressziójával kell megküzdenie. A megnyugtató happy end viszont ugyanúgy garantált.