2020. aug. 9. vasárnapEmőd
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Babák: feltalálták a cuki dokfilmet?

Gy. A. Gy. A. 2010. december 22. 14:20, utolsó frissítés: 14:20

A homokban békésen játszadozó afrikai gyerekek köveket ütögetnek össze. Aztán kitör a csetepaté, és alaposan megtépik egymást. De várjunk csak, szabad a kicsit bántani?


Az ígéretes nyitójelenetben természetesen a nagyobbik, az erősebb győz, a kisebbik elkeseredetten sír. Az anyuka, akinek mindeközben csak a hangja hallatszik, valamit mond ugyan, de közben nevetgél is: nem avatkozik közbe, nem is emeli fel igazán a hangját.

Nézzük, és lehet máris nem értjük, mi történik. Egy nyugati szülő már rég közbelépett és elmagyarázta volna, hogy nem, nem szabad a kicsit bántani. Máris kapunk egy másik modellt: márpedig a ranglétrán a kicsi van legalul, és bizony a kicsi szív, ez van. Ezt kell megtanulnia, hogy tudja, hol a helye – és ebből a pozícióból kell majd feljebb küzdenie magát. És egyébként ez a rend láthatóan senkinek sem okoz problémát ebben a namíbiai közösségben. Mert azért közben érzi, a kicsire vigyáznak is a többiek.



Thomas Balmés francia rendező, dokumentum- és antropológiai filmes négy kisbaba életének első évét követi végig kamerájával, a világ négy különböző táján, egymástól eltérő kultúrákban. Teszi ezt úgy, hogy láthatóan nem törekszik tudományos ismeretterjesztésre, és gyakorlatilag szavak nélkül: legalábbis nem fordítják le az anyák kevés beszédét sem.

A négy helyszín, ahol négy kisbaba fejlődését nyomon követhetjük a születéstől az első szülinapig: a namíbiai szavanna, a mongol sztyeppe, az amerikai San Francisco és a japán Tokió. Persze a készítői ügyeltek arra, hogy a saját társadalmukhoz mérten nagyjából ugyanolyan anyagi helyzetben élő családokat tegyenek egymás mellé, nem lett volna túl sok relevanciája egy dúsgazdag amerikai és egy szegény afrikai család összehasonlításának.





Merre billen a mérleg nyelve?

Nagyon látványos is a film, szépen megkomponált képek, szélesvásznú nagytotálok és egészen intim közelik váltják egymást. Ráadásul senki sem próbálta meg eljátszani azt, mintha a jelenlévők elől elrejtették volna a kamerát, és nem kellene róla tudomást venniük. A csecsemők is gyakran szerepelnek éppen az operatőrnek. Ezért aztán ne is áltassuk magunkat azzal, hogy valóban betekintettünk ezeknek a családoknak a hétköznapjaiba, mert legfeljebb olyan "hétköznapokról" van szó, amit egy filmes staffal töltenek el meghitt közelségben.

Négy baba, négy kultúra. Elfogulatlan marad ebben a párhuzamba állításban a rendező? Mintha az egyik irányba gyakrabban billenne a mérleg nyelve: a hagyományos, archaikus társadalmak bemutatásában mintha több lenne a harmónia. Pedig mind a négy baba elégedettnek és boldognak tűnik. Egyetlen igazi frusztrációs jelenet van a filmben, amikor Mari, a japán kislány vigasztalhatatlanul nyűgöl: magára hagyták a szobájában, és nem sikerül megbirkóznia egy feladattal: beszúrni egy fabotot egy karikába. Többszöri próbálkozás után teljesen kiborul. De érdekes lenne egy összehasonlítás, hogy melyik baba hányszor és miért sír a forgatások alatt.


Szülőknek tanulság, többieknek cukiság

Nincs az a szülő, aki ne gondolkodott volna el rajta, gyermeke viselkedésében vajon hány százalékban felelős az ő nevelése, és mi az, amit a baba hozott magával. Most kíváncsian végigkövetheti, hogy ilyen fiatal korban milyen irányba működnek a különböző kulturális hatások. Újra rácsodálkozhat az univerzális fejlődési szakaszokra: nagyjából egyidőben mindegyik baba megfordul, felül, elkezd mászni vagy éppen járni. Lám, tényleg nem kell a gyereket sehol sem megtanítani ezekre, ahogy végeredményben beszélni sem kell megtanulnia, jön minden magától.



Nem szülők cukiságként megnézhetik, de nem kizárt, hogy belealszanak majd a filmbe: mások babáit figyelni, amint cseperednek, közel sem annyira lélekemelő és nem is annyira szórakoztató, mintha saját élményeinkkel mérnénk össze, és azokat élnénk át újra. A szülők ugyan nagyon jól el tudnak egymással csevegni a gyerektémán, de lássuk be, hogy valakit, akit ez egyáltalán nem érdekel, ennek kitenni elég nagy kínzás. Úgyhogy inkább ne próbáljuk meg gyerektelen ismerőseinket rávenni, hogy nézzék meg a filmet, hacsak történetesen nem humánetológusok vagy fejlődéspszichológusok.


A lehető legszeretnivalóbb főhősök

Könnyebb volt elcsípni a személyiségét és megszeretni azokat a babákat, akiket hagytak valóban kibontakozni. Mert a film tanulsága szerint igazából ez a lényeges különbség az úgymond nyugati, és a tradicionális civilizációk között: az utóbbiakban láthatóan nem igazán nevelik a gyerekeket, csak úgy nevelkednek. Nem tűznek ki nekik minden percben egy újabb teljesítendő feladatot, rábízzák a gyerekre, hogy találja meg magának. Nem kell már az első évben könyvből tanulnia és logikai feladványokat megoldania.

De talán abból is adódik ez a megfigyelési torzítás, hogy a másik két gyermek (a japán és az amerikai) élete nagyon közelinek, ismerősnek tűnik számunkra, és az egzotikum nyilván mindig jobban felkelti az érdeklődést.



Az én kedvencem – mert nem úszhatjuk meg anélkül, hogy ne legyen egy kis kedvencünk –, a mongol kisfiú. Igazán belevaló kissrác, rettenetesen kalandos első évvel. Már a kórházból is agyonpólyázva, motorral viszik haza. Pár hónaposan veszélyes közelségbe kerül egy kakassal, később csóré seggel (bocsánat, pucér popsival) mászkál az udvaron tehénlepények és tehenek között, akik majdnem agyontapossák, a kecske beleiszik a fürdővizébe, miközben hatalmas szarvaival bökdösi, vagy éppen ő tapos rá egy másik kecske fejére.

Felborul a babakocsival, felmászik a teherautóra, a nagyobb bátyja is agyalja rendesen, és ha kell, szülei kikötik az ágy lábához, nehogy elkószáljon. De amikor Bayar pisis harisnyájában először egyedül feláll a nagy mongol pusztában, az tényleg a film egyik legfelemelőbb pillanata.



(De itt muszáj még megemlítenem a mongol macska attitűdjét is az európai macskákéhoz képest: a babához hasonlóan őt is hamar megedzette az élet, alázatos, nem szökik el a gyerekektől, tudja, hogy tűrni kell a nyúzást, mert néhány 100 kilométeres körzetben úgysem talál magának más gazdát.)


”A föld a mi anyánk”

A készítők időnként mintha túlságosan is érzékeltetni akarnák az ellentéteket. Az egyik képben az afrikai gyerek a földről rágcsálja a kutya által már leszopogatott csontot, a másikban az amerikai baba ruhájáról óvatosan leszedik a szöszöket. A párhuzam, a vágások időnként nagyon tendenciózusak, ha véletlenül el is kerülné a figyelmünket a kontraszt, hát nem hagyják. Ironikus az a jelenet, amikor az amerikai Hattie egy baba-szülő jógacsoportban vesz részt, ahol a felnőttek hajlongás közben azt éneklik, „a föld a mi anyánk”. Nyilván csak ott van szükség erre, ahol ez köszönő viszonyban sincs a realitással.

De a gyereknevelés igazából akkor sikeres, ha az adott szociális és kulturális körülmények között a leginkább felkészíti a gyereket arra, ami ténylegesen vár rá, és elégedett, boldog felnőtt válik belőle. Ha azokra a helyzetekre készíti fel, amelyekben később valóban helyt kell állnia.



Lehet tehát szörnyűködni az olyan jeleneteken, amikor a pár hónapos japán csecsemő a bevásárlókosárban ül, és a végeláthatatlan bevásárlóközpontban az orra előtt pakolják be a tömérdek árut. De hát ez az a vadászterület, ahol az ő szülei megszerzik a betevő falatot, márpedig neki is ott kell megtanulnia boldogulni. Nem mondom, hogy nem idillikusabb a namíbiai sivatag homokjában kutyákkal fetrengő kisgyerek képe, de abból a gyerekből senki sem akar brókert nevelni, mert van olyan „szerencsés”, hogy ahol ő él, nincs szükség brókerekre.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS