Turul - tudok jobbat
B. D. T.
2011. január 11. 10:09, utolsó frissítés: 10:09
"zsidó a barátom nembaj. cigány a barátom nembaj. meleg a barátom nembaj, rokkant a barátom nembaj, nemvagy a barátom nembaj"
– óriási, felnagyított irkalapok, mintha egy iskolai füzetből tépték volna ki. Talán egy (elképzelt) kisdiáké, akinek büntetésből százszor kell lekörmölnie: szebb múltat! Vagy Minden magyar cigány magyar!
Mikor először olvastam a hírt a sepsiszentgyörgyi Magma kortárs művészeti kiállítótérben nyíló – azóta már bezárt, de azóta is folyó belső vitákat generáló – kiállításról („a Nemzeti Művészetért Alapítvány Felkarolandó, felejthető, felejtendő. Turul - tudok jobbat című pályázatának díjkiosztását és kiállítását szervezik meg a sepsiszentgyörgyi MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérben”), nyilván nem gondoltam médiahackre.
Ha szimulálni akarunk egy ufótámadást, úgy teszünk, mintha valóban támadnának az ufók, és híradásszerű rádiójátékkal ugratjuk be a hallgatókat. A jó médiahack lényege, hogy kritikus pontig húzza az önleleplezést vagy a lelepleződés lehetőségét, addig, amíg a játék „áldozatában” föl nem merül: „ez túl abszurd, hogy igaz legyen”.
A ráébredési folyamat során a hihető elemek – olyan varázsszavak, mint „pályázat”, „alapítvány”, objektumok, mint a pecsétes diploma, a jelképes díj, vagy performanszok, mint maga a díjátadás folyamata – mellett oda nem illő kakukktojásokat fedezünk fel. Nyilván, ha valaki lemarad egy megnyitóról és csak úgy becsöppen a kiállítótérbe, sőt az előzményeket sem ismeri, annak tovább tarthat, míg leesik a tantusz. De hamar észrevesszük például, hogy a „valódi” alkotók neve helyett a műalkotás szerves részét képező, különböző konnotációkat keltő nevek szerepelnek (pl. „Orbán Viktória”).
Hangosan felkacagunk a társadalmi fricskákon (Turul rágó, Sávos Túró Rudi, „Nem a méret a lényeg”-felirat a Nagy-Magyarország matricán, nemzetiszínű ondósejtek rivalizálása a fehér szupremációjára való utalással stb.), elképedünk, felháborodunk és elgondolkodunk a „való világból” átemelt, más kontextusba helyezett kiállítási tárgyakon (pl. „Retkes buzi geci magyarok!” „Lehet hazamenni akkór!”-feliratháború fotója, „tezsvír” aláírással; keresztbe tett hímvesszők fotója az egyházra való utalással). Néhány alkotás pedig annyira borzongató (Szuvenírgömb Devecserről, igazi vörösiszappal; a videó az ordítástól elhalványuló-szürkülő-sápadó zászlóval), hogy legkevésbé a „nemzeti” jelző jut eszünkbe róla a masszívan domináló piros-fehér-zöld ellenére.
A felháborodás, amely képzőművészeti berkekben egy kisebb csoport részéről abban nyilvánult meg, hogy „nemzetietlennek”, „a magyar nemzeti érzelmeket sértőnek” deklarálták a kiállítás anyagát, szintén innen jöhet: a csalódottságból, hogy valami, ami „nemzetiként” határozta meg önmagát, távol áll attól, amit manapság ezzel a jelzővel szoktak illetni. Pedig az alkotók pont arra hívják föl a figyelmet, hogy a „nemzetit”, bizonyos szimbólumokat, színeket, jelképeket egy bizonyos politikai érdekcsoport és holdudvara teljesen kisajátította.
Az a legédesebb az egész történetben, hogy tudtukon kívül az elítélő reakciók is részei ennek a bírált paradigmának. A logikájuk egy autoriter, kirekesztő logika: ha tiszteletlenül – értsd: nem a mi szájunk íze szerint – gondolkodsz és öntöd vizuális alkotásokba ezen tiszteletlen gondolataidat, akkor nem tartozol „hozzánk”; a „hozzánk” a jó, az igaz, a nemzeti, a magyar emberekre vonatkozik; ergo te nem vagy jó, nem vagy igazságos, nem vagy nemzeti érzelmű. Nem vagy magyar.
„Ha nemvagy a barátom nembaj.” Ha nem érted, a te bajod.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
