Egy nap a Berlinálé? FIPRESCI-díj Tarrnak
Gyenge Zsolt 2011. február 19. 11:08, utolsó frissítés: 11:08Tarr Béla a versenyprogram végén is a fesztivál nagy esélyesének tűnt, csak egy iráni rendező rabolhatja el a nagydíjat tőle. Transzszexuálisok, emigráció és sok kreativitás a mellékszekciókban.
Fordított genezis, világ- és filmvége történet jelenik meg Tarr Béla utolsó munkájában, a fesztivál messze legmélyebb, legerősebb alkotásában. A torinói lóban hat nap alatt eltűnnek az állatok, a növények, a víz, a szél és végül a fény is a világból. Mindenen kívüli, mindentől távoli kis tanyán, mindennapi rutinjaiba burkolózva él a mogorva apa és lánya, lovat fognak be, krumplit esznek, felöltöznek, levetkőznek, vizet hoznak a kútról, fát vágnak.
Tarr Béla végeredményben nem tesz mást, mint az egész filmben hatszor bemutatja ezeket a napi rutinokat, amelyek némelyikében apró törés keletkezik (a ló már második nap nem hajlandó elindulni, később már nem is eszik, negyedik nap eltűnik a víz a kútból, végül már a petróleumlámpa se gyúl meg).
A vészjósló jelekkel teli utolsó hat nap történetének lényege – és egyben Tarr életműve befejezésével kapcsolatos döntésének magyarázata – egy metanarratívában rejlik. A film szereplői számára ugyanis a világvége végeredményben a kép világának, a képi gondolkodásának a végét, és a szó, a verbalitás teljes győzelmét jelenti.
A rendkívül szófukar, néha egymásra morduló apa és lánya egy szavak által nem racionalizált, hierarchizált és rendszerezett életet él, ahonnan – a mindennap ugyanúgy ismétlődő, sehonnan sehova sem tartó rutin révén – a kezdet és a vég által meghatározott, irányított történetiség is teljesen hiányzik. A második napon beront hozzájuk pálinkáért a bőbeszédű szomszéd, harmadikon pedig a lélekszakadva száguldó cigányok egy könyvet (szavakat) adnak a vízért cserébe, így törve meg az egyformaságot, hozva be a narratívát életükbe.
Tarr az elképesztő munkát végző Fred Kelemen operatőrrel együtt olyan képeket komponál, amelyek mindezt elsősorban vizuálisan mesélik el. Az egyik pillanatban az egész vásznat kitöltő, száradni feldobott fehér ing egyértelműen utal a mimetikus, lenyomatként értett modern képalkotás kiindulópontját jelentő krisztusi kendőre, mint arra a képre, amely képiségét nagyon hamar elvesztve szimbólummá, sőt jellé egyszerűsödött.
A hosszú, nagyon bonyolult kameramozgással megalkotott beállítások szinte mindegyike szavakkal leírhatatlan átmeneteket, transzparenciákat, transzformációkat jelenít meg. Az ötödik nap estéjén nem sikerül a lámpát meggyújtani, másnap pedig már a nap se kel fel. Világosság nélkül pedig ugye nem létezik kép, és ha kép, képiség nincs, nyilván Tarr sem készíthet több filmet. A korábbi filmjeiben már e verbalizálódó világra több utalást tevő rendező ebben a minden korábbinál szikárabb, lecsupaszítottabb (mondhatnánk minimalistább) munkájában a filmet, a film és a kép lehetőségét szünteti drámai módon meg.
Nyolcvan levél
Ha Tarr Béla az ő gondolkodásmódját osztó, vagy hozzá közel álló fiatal filmrendezőket keresne, a cseh Vaclav Kadrnkát bizonyosan ajánlanám – bár Berlinben bemutatott elsőfilmje nem olyan sötét, de ugyanazt az önmagával szembeni végtelen igényességet, odafigyelést és precizitást testesíti meg. Még az első kép megjelenése előtt halljuk, ahogy halkan, de kitartóan kapar egy toll a papíron – Nyolcvan levél (Osmdesat dopisu) a címe a filmnek.
Nyolc év körüli kisfiú kísérgeti anyját Prága utcáin egyik hivataltól a másikig, mivel vízumot akarnak szerezni, hogy kivándoroljanak a már Londonban élő apához. Kadrnka a vizuális és verbális kifejezés elképesztően gazdaságos, fukar használatával meséli el ennek a napnak a történetét. Módszerének lényege, hogy csak álló kamerát használ minden beállításban, ám ezek az „álló” képek olyan gondosan, pontosan kiválasztottak és összerakottak (ám nem festői módon komponáltak), hogy képesek a történet megértéséhez és a környezeti atmoszféra megteremtéséhez minimálisan szükséges információt – de egy dekával se többet – megadni.
A cseh rendezőnek egyértelműen a precizitás a fegyvere, hiszen a nyolcvanas évek tárgyi világa olyan aprólékosan kidolgozottan jelenik meg, ahogy azt csak a román filmektől szoktuk meg, itt azonban a kifejezésmód még annál is visszafogottabb, szikárabb.
Az anya minden szabad percében levelet ír – ennek a kaparászását hallottuk a legelején -, valamint egész nap egy kisebbfajta bőröndöt cipel. A remekül megírt forgatókönyvnek köszönhetően csak az utolsó jelenetek egyikében tudjuk meg, hogy mi célt szolgált, valamint csak a legutolsó kép legutolsó mondatában derül ki, mit jelent pontosan, és milyen súlya is van a címben emlegetett leveleknek. Igazi, a maga szerénységével, visszafogottságával lenyűgöző remekmű – természetesen nem versenyben, hanem a Forum szekcióban mutatták be.
Nader és Simin – egy elválás
Az emigráció a kiinduló helyzete a versenyprogram másik remekművének (a többi nagyjából felejthető): az Arany Medvéért nagy esélyekkel induló iráni Nader és Simin – egy elválás. Asghar Farhadi már előző, ugyancsak Berlinben versenyző About Elly c. filmjében is a teheráni felső középosztályba helyezte elsősorban személyes konfliktusokra építő történetét – és ezúttal is ez történik.
A harmincas éveiben járó házaspár válni készül, mert a nő nem hajlandó elfogadni, hogy miután nagy nehezen megszerezték a család számára a vízumot, a férj mégsem akar utazni, mert Alzheimer kóros apját szeretné gondozni. Bár a válást éppen elfogadná, a 11 éves kislányt semmiképpen sem engedné anyjával. A nő ezért visszaköltözik anyjához, a férfi pedig bejárónőt fogad a ház rendben tartására és az öreg napközbeni ápolására.
Hamar kiderül azonban, hogy a bejárónőnek bonyolult a helyzete, ráadásul még terhes is. Egy nap magára kell hagyja az öreget, mert elintéznivalója van, de hogy ne mászkáljon el, az ágyhoz kötözi; a férj azonban hamarabb ér haza, és az ágyról leesett apját látva dühbe gurul, a visszatérő bejárónőt pedig durván kilöki az ajtón. Másnap derül ki, hogy a nő leesett a lépcsőn, és elvesztette a gyereket – innen pedig egy olyan feszült pereskedés kezdődik, amiben senki sem marad ártatlan.
Asghar Farhadi rendező zsenialitása abban áll, hogy olyan szituációkat helyez egymás mellé, amelyben mindenki bűnössé válik, senki sem marad morálisan érintetlen. A film nyitott befejezése pedig egyenesen fájóan szép.
Ház; Hi-So
Ugyancsak az otthon idegensége a kiindulópontja még két, mellékszekciókban vetített filmnek. A cseh és szlovák koprodukcióban készült Dom (Ház) főhőse egy rideg apa, aki makacs konoksággal épít házat kisebbik lányának, akit azonban ez nem érdekel, mert isten háta mögötti kis falujából Londonba akar menni. Az öreg azonban annak ellenére nem hagyja magát, hogy pénze már nincs, így nagyobbik lányának korábban épített, de annak kivándorlása miatt félbehagyott házából bontja ki a téglát az újhoz. Keserű, egy tradicionális életmód végét nagyon élesen megjelenítő film ez, amely egyaránt szól a világ megváltozását meg nem értő (hiszen még egy korábbiban felnövő) idős generáció merevségéről, és a tudatlanul lázadó, a változást a cél átgondolása nélkül akaró fiatalok (a nagyobbik lány a norvégiai kudarc után végül visszatér) felszínességéről.
Két világ között ragadt a thaiföldi Aditya Assarat főhőse is, aki hosszas amerikai tartózkodás után tér vissza szülőföldjére, ahol egy filmszerep találja meg. A forgatás alatt megérkezik gyönyörű amerikai barátnője, aki azonban a produkció által biztosított luxuskörülmények ellenére sem találja a helyét párja új világában, ahol annak hirtelen valamilyen feladata lett. Miután elutazik, hősünk összejön a filmes cég helyi PR-osával, akivel a jó kezdet ellenére ugyancsak megfeneklenek a dolgok. Az első kapcsolat kudarcát az okozta, hogy közös volt a múlt, de a jövő nem, a másodikét pedig a közös múlt hiánya tette tönkre.
Tomboy; Romeos
A Berlinálé mindig kiemelt helyet biztosít a queer tematikának, az idén a Panorama szekcióban két gyönyörű film alkotott egymást nagyon jól kiegészítő párt, mindkettő női testbe zárt fiúról szólt. A szekció nyitófilmjeként bemutatott francia Tomboy főhőse egy tizenegynéhány éves nagyon fiús lány, aki a család új lakóhelyén fiúként mutatkozik be a környékbeli gyerekeknek. Az egész film arra a tökéletesen megvalósított feszültségre épül fel, hogy vajon kiderül-e a kölykök számára foci, verekedés vagy éppen úszás közben, hogy Mikael valójában Laure. Ugyanígy a német Romeos középpontjában is a nőiség elrejtése a tét a huszonéves Miri/Lukas számára, aki civil szolgálatra Kölnbe érkezvén a helyi meleg-csődörbe, Fabióba lesz szerelmes.
Az idei versenyprogramban szinte minden lényeges dolog egyetlen nap alatt zajlott le: a Screen kritikusainak listáját is vezető két film, A torinói ló és a Nader és Simin – egy elválás egymás után került vetítésre. Miranda July The Future című alkotását előzetesen még az élmezőnybe vártuk, hiszen előző, nagyon szellemes, ötletes filmjében csak a modorosság volt zavaró, ezúttal azonban már a kreativitás is hiányzott belőle. Ha a fődíjak (az Arany Medve illetve a zsűri nagydíja) nem a magyar és az iráni rendező között oszlanak meg, na akkor tényleg vége a világnak. Meg a filmnek.