Bohémia: úri módon nyomorgó festők
Sipos Zoltán 2011. május 24. 14:16, utolsó frissítés: 2011. május 26. 11:301925-től szűk tíz év alatt egy ragyogó generáció nőtt fel Kolozsváron. Kiállításuk a Quadro galériában tekinthető meg.
1933-ban egy közös kiállításon remekművekkel mutatkoznak be zömmel kolozsvári kötődésű képzőművészek: bár akkoriban saját magukat „erdélyi fiatalok”-nak nevezik, ők a Bohémia-csoport tagjai. A két világháború közötti időszak általános kulturális pezsgésében ez a generáció gyakorlatilag a semmiből született, és hamarosan szét is széled: a kiállítás évében bezárták a generáció megszületésében központi szerepet játszó kolozsvári Szépművészeti Iskolát.
A kolozsvári Quadro galériában hétfőn ennek a csoportnak a munkáiból nyílt kiállítás. A szervezők ebből az alkalomból kerekasztal-beszélgetést is szerveztek művészettörténészek, illetve a Bohémia-csoport tagjai leszármazottainak a részvételével. A részben szakszerű hozzászólásokból, részben pedig sztorizgatásokból és visszaemlékezésekből álló beszélgetés révén egy, mai fejjel kissé
hihetetlen, romantikus, ugyanakkor abszurd világ
tárult fel a hallgatóság előtt. A kolozsvári Szépművészeti Iskolát 1925-ben alapítják, Párizsból frissen hazajött, lelkes tanárokkal (Anastase Demian, Catul Bogdan, Aurel Ciupe és Romul Ladea). Már az első évfolyamok annyira tehetséges diákokból állnak, hogy hamarosan a mesterek vállvetve dolgoznak tanítványaikkal, sőt, arra is van példa, hogy a tanárok kissé felnéznek tanoncaikra.
Az iskola kevesebb, mint egy évtizedig működik Kolozsváron: miközben dúl a gazdasági világválság, a kormány úgy dönt, Temesvárra helyezi át az intézményt. A tanév közepétől egyszerűen nem utalnak több pénzt az iskola működésére – a tanárok hiába folytatják a munkát fizetés nélkül további hat hónapig, azt remélve, hogy a minisztérium eláll a szándékától: a kormányzat hajthatatlan.
A Bohémia 1929-ben alakul: a baráti társaság gerincét a Szépművészeti Iskola diákjai adják, bár akkoriban ez nem egy zárt csoportként működött. A Bohémia körül forgolódott akkoriban minden, modern művészet iránt érdeklődő kolozsvári értelmiségi. A kulturális fellendülés ellenére
a bohémek munkáira a fizetőképes kereslet csekély volt
– a képzőművészek állandó anyagi gondokkal küszködtek. A festővászon beszerzése is gyakran gondot okoz, egy-egy bukaresti kiállításon való részvétel pedig nagyon nagy szó. A Bohémia persze úri módon tudott nyomorogni: az egyik kerekasztal-résztvevő például elmesélte, hogy miután Ion Vlasiu-nak nem sikerült egyetlen munkát sem eladni egy bukaresti kiállításon, a búcsúbulin egyszerűen elajándékozta a festményeit. Így olcsóbban jött ki, mintha haza kellett volna szállítani a munkákat.
A posztimpresszionizmus és a modernizmus határán mozgó csoport tagjai közül csak a szépművészeti iskola tanárainak volt alkalmuk Párizsban élőben látni a „nagyok” – Van Gogh, Gauguin, Cézanne – munkáit, a Bohémia tagjai csak albumokból, levelezőlapokról és prospektusokból, no meg a tanáraik beszámolóiból ismerhették, hogy hol tart a modern művészet.
A művészek vezéralakja, illetve az olasz-szerb származású Tasso Marchini volt. Marchiniről keveset tudni, azon kívül, hogy a 29 évesen elhunyt festő
bámulatos életművet hagyott hátra.
A jelenlevők közül senki nem ismerte őt személyesen, így levelezéséből és kortársak beszámolóiból kell megrajzolni annak a fiatalnak a portréját, aki az olaszországi tüdőszanatóriumban is csak a társai felől érdeklődik és folyton könyveket, albumokat, prospektusokat kér a társaság egyik mecénásától, Wagner Arturtól.
A folyamatos anyagi gondok, valamint az értő közönség hiánya miatt különleges barátságok alakulnak ki a Bohémia tagjai között. Az intenzív emberi kapcsolatoknak köszönhető, hogy a nagybányai iskola tájképfestészetével ellentétben a bohémek munkái nagyrészt portrék, és gyakran festik meg barátaikat.
A kiállítás július 1.-ig tekinthető meg a Quadro Galériában (Napoca/Jókai utca, 2-4 szám, I. emelet, 64.)
Fotók: Kún Ákos