Baász Imre: szabadsággyakorlatok a diktatúra árnyékában

Bakk-Dávid Tímea 2011. július 04. 10:19, utolsó frissítés: 13:58

Ma is időszerű, provokatív kiállítás nyílt a híres grafikus installációiból, performance-aiból; a kortársak emlékeznek, értelmeznek, hajbakapnak, de mi inkább az alkotásokra koncentráltunk.

Faágakból összerótt keret, oldalait keskeny fehér lepel borítja, színes „kerítés” akadályoz meg a belsejébe való bejutásban. „Odabent” összeaszott széna; kék-fehér fémdarabok, mint megannyi kérdőjel. Ez az installáció fogadja, ahogy betér a látogató a sepsiszentgyörgyi Magma kortárs művészeti kiállítótér első termébe. Oltár, magánzárka, valamiféle feledésbe ment rituálé kelléke? Egy múltbeli művészeti alkotás lenyomata, a Kakukkhegyi nyár című, 1986-os, átfogó akciósorozat fő eleme fénykép alapján rekonstruált változatban.

A Rácstörő című, június 10-én megnyílt kiállításon a 20 éve elhunyt Baász Imre installációiból, illetve akcióiról és performance-airól készült fotókból, az ezekhez felhasznált alkotásokból láthat néhányat a közönség.

Baász Imre

Baász Imre (1941. február 22. Arad-1991. július 16. Sepsiszentgyörgy) grafikus, képzőművész, művészetszervező. 1972-ben végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, számos díjat nyert grafikáival, többek közt Kalevala-illusztrációiért. 1976-1982 között a sepsiszentgyörgyi képtárat vezeti, többek közt ő kezdeményezi a Zenélő Képek sorozatot, melynek keretében Erdély legnevesebb muzsikusai koncertezhettek a képtár termeiben, és Baász nem egyszer saját műveivel honorálta a muzsikusokat.

1981-ben megszervezi a Medium I. országos, 1991-ben a Medium II. nemzetközi kísérleti kortárs művészeti kiállítást Sepsiszentgyörgyön. A Medium I. után kirúgják, 1983-1990 között hivatalosan munkanélküli. 1990-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színház díszlettervezője, attól az évtől haláláig a bukaresti Képzőművészeti Főiskola tanára. 1990-ben ő szervezi meg az akkor még egynapos AnnART performance-napot, amely később nemzetközi élőművészeti fesztivállá fejlődik Ütő Gusztáv és társai szervezésében. 1991-ben, nem sokkal a második AnnART előtt, szerencsétlen baleset (sterilizálatlan fecskendőtől kapott vérmérgezés) következtében hunyt el.

A romániai kortárs művészet jelentős képviselője talán inkább grafikáiról ismert manapság a nagyközönség előtt, ám kísérletező lévén otthon volt az új művészeti irányzatokban is, jártas volt a képzőművészet minden területén.

Önmagában is különleges a kezdeményezés, hogy ilyen jellegű kiállítást rendezzenek életműve egy részét felhasználva, és korábban nem is volt példa rá. Mindez lehetetlen lett volna, ha Baász felesége nem őrzi meg annyi éven át a munkák tárgyi lenyomatait.

„A kiállításon bemutatott tárgyak jó állapotban maradtak fenn a műteremben. Ez egy teljes anyag, ennyi a hagyaték, és ezt ki is állítottuk” – mondta el Baász-Szigeti Pálma a Transindexnek. Baász Imrének 1994-ben Budapesten, 1995-ben Bukarestben volt egy életmű-kiállítása, a Rácstörőn bemutatott installációk akkor voltak utoljára kiállítva.

Nem csoda, ha azt mondta a megnyitón Baász Imre barátja, Mircia Dumitrescu, hogy ezeknek a műalkotásoknak múzeumban a helye. Még ha paradoxnak tűnik is egy művészeti breviáriumba, képzeletbeli gombostűre felszúrva és katalogizálva „tárolni” egy-egy akcióművészeti alkotást. Az akciók ugyanis a természetben, különböző helyszíneken, adott tér- és időbeli kontextusban születtek, lehetetlen abból kiragadva „megismételni” őket. Az akciók tárgyi lenyomatai pedig a művész jelenléte nélkül már nem teljesek. Az akció pillanatában voltak azok csupán.

Az utókor kiállítás-látogatójának a fényképek és a tárgyi kellékek alapján van lehetősége újrakonstruálni azt a pillanatnyiságot? Ugyanazt semmiképp, de talán megpróbálhatja e Baász-reminiszcenciákból megalkotni saját reprodukcióit. Ennek feltételeit pedig egy olyan közeg teremtheti meg, ahol hozzáférhetővé válnak e lenyomatok.

Most a kiállítás nyitva tartásáig a Magma termeiben találhat fogódzókat erre a látogató. Adottak az évszámok, a katalógus fotói és kísérőszövegei, kinagyított fotódokumentumok, és maguk a hátrahagyott nyomok, emlékek.

Szabadság- és szerelemgyakorlatok

Az első teremben kiállított, már az ajtóból is feltűnő installációt a katalógus szerint többször is felhasználta a művész: 1986-ban a Kakukkhegyi nyár „Patak” és „Fragil” című akcióiban, illetve 1997-ben az Állítsátok meg a háború gépezetét című installáció megalkotásakor. „Egyaránt erotikus és egzisztencialista diskurzus művészi megjelenítése” – jegyzi meg a katalógus.

A nyolcvanas években kiszabadulni egy bénítóan normacentrikus, a kötelező „ünnepek” és hétköznapok közt tengődő társadalomból csak egy esély volt: kirándulni, túrázni menni, a hegyekbe, a Hargitára, a Szent Anna-tóhoz. „A munkás hétköznapok” szüneteiben nagyon sokan éltek ezzel a menekülési lehetőséggel. Baász és alkotótársai sem voltak kivételek, azzal a formai különbséggel, hogy a természetben, mindentől távol végre szabadon kísérletezhettek a kommunizmus mainstream művészeti kánonjából kirekesztett akcióművészettel.

teljes képtár»

„Erotikus és egzisztencialista diskurzus” – szerelem, szabadság – szabadság, szerelem. Egy nem-szabad társadalomban a szabadság megélése, kibontakoztatása; megalkotni, eljátszani, majd hagyni szétfoszlani az egészet; törékeny, véges, felfokozott érzelmek felmutatása, majd visszaejtése; néhány elmosódott fotó készítése, a pillanatnyiság lenyomata megőrzésének reményével. Végül ismét bezárkózik az ember, önként (?) visszamegy a városba, a blokkba, a műterembe.

Miért kell ittmaradni? Rossz a kérdés

1989 őszén négyszer is betiltotta az akkori politikai hatalom a sepsiszentgyörgyi Ház című, kollektív kiállítást – 1990-ben az események után sikerült csak tető alá hozni az Új Galériában (a mostani Magma elődjében – szerk. megj.). Erről a „mirellit-kiállításról” beszél többek között Baász Imre a feltehetőleg az akkori magyar adás számára készült interjúban (amely az alagsorban hallgatható meg). Ez az egyetlen videó a Rácstörőn, egy fontos nyom azok számára, akik nem ismerhették a művészt, az embert.

Nem mellesleg fontos társadalomtörténeti dokumentum is: kiderül, hogyan gondolkozott a civil társadalmi elit egyik prominens képviselője az akkori romániai magyar közélet problémáiról közvetlenül az 1989-es események utáni eufória lecsendesedésével.

Ahogy Egyed Péter filozófus – Baász barátja és elméleti vitákban partnere – a megnyitón is emlékeztetett, Baász is Bretter György-tanítvány volt, a kolozsvári gondolkodó szellemi körébe tartozott. Az „itt és mást” szűkszavú mottóját bontogatja az interjúban is, a többi kiállító műveinek elemzése kapcsán. Az egyik műről adott ponton azt magyarázza a riporternek: az alkotó az elmenés alternatíváját mutatja föl, hiszen a ház, amiben lakunk, azalatt „állandóan ég a tűz”. „De én nem hiszek neki” – teszi hozzá, majd felnevet saját, önironikus-heroikus mondatán: „az erős ittmarad”.

Hangsúlyozza, hogy ezeket a műveket a decemberi változások előtt kellett volna kiállítani, így nem az a kontextus már, amit eredetileg szántak neki. A művek az elvándorlás-otthonteremtés-ittmaradás döntéseire adott reflexiók – vajon Baász azt gondolta 1990 elején, már nem téma – legalábbis nem „úgy” téma – a kivándorlás, mint a diktatúra éveiben?

Miért kell ittmaradni? – szegezi neki a kérdést a riporter. „Rossz a kérdés”, mondja Baász türelmesen. Ilyen kérdést nem szabad feltenni. „Miért kell ezt a sajátos kultúrát szándékosan félreismerni? Művelni kell, és nyitni, nyitni, nyitni, nyitni.”

Házi feladatok

Ő maga erre a kiállításra egy szekérre épített sátorszerű installációt készített Házi feladatok címmel. Ez a sepsiszentgyörgyi kiállítótér stúdiótermében látható.

A szekér mellett három kis üvegtároló, benne apró tárgyakkal. Ahol az emlékek, ott az „otthon”, még ha közben a szekér el is indulna.

Ugyancsak a stúdióteremben fotók láthatók egy 1983-as akcióról. Az Akció a Bíróné pusztáján „a vándor életmódra, a múlandóságra való tényleges utalás”, „valami időtálló felépítésének a lehetetlenségére, a létezés bizonytalanságára, kétes voltára” – áll a katalógusban. Az alábbi képeken látható építményt meggyújtották, és folyamatosan fényképezték, amíg el nem hamvadt.

A stúdióteremben egy hang-nyom is fellelhető: a művész otthoni telefonjának üzenetrögzítője beszél, sípol, kattog végtelen ciklusban.

AnnArt: a kezdetek

A vizuális lábjegyzetek labirintusában könnyebb lenne eligazodni, ha a Baász Imre által 1990-ben első alkalommal megszervezett AnnART performance rendezványről videó készül. Ám az operatőr – akit megkértek: ha úgyis ott lesz, dokumentálja – sajnos lekéste a Szent Anna-tónál szervezett eseményt.

Maradnak a fotók, illetve a katalógus fülszövege a Ha nem adsz vizet, nem kapsz vizet, ha nem adsz kenyeret, nem kapsz kenyeret, ha nem adsz életet, nem kapsz életet című Baász-performance-ról: „Egy olyan helyen, melyet a háttérben egy kápolna látványa zárt le, Baász egyfajta vezeklést mutatott be: vászoncsíkokkal kötözte hozzá magát partneréhez, aki egy bizonyos távolságra helyezkedett el tőle, aztán két kampó segítségével, térden kezdett csúszni a női figura felé, akinek hosszú fehér ruhája csupaszon hagyta melleit. Baász időközönként megállt, s elszavalta a performance szövegének valamelyik sorát: ha nem adsz vizet, nem kapsz vizet, és levágott egy szelet kenyeret. Az akció végén a kenyeret szétosztotta a közönség között, az utolsó sor kíséretében: ha nem adsz életet, nem kapsz életet.”

Az akció forgatókönyvét 20 év távlatában pontosan rekonstruálni lehetetlen. Ütő Gusztáv és Damokos Csaba képzőművészek azonban határozottan úgy emlékeznek, négysoros volt a performance szövege. Az utolsó sor így szólt: "ha nem adsz szerelmet, nem kapsz szerelmet". Ütő szerint pont a legfontosabb mondat maradt ki a katalógusból és a performance-t dokumentáló fotók címéből.

Ugyanakkor leírása szerint Baász egyetlen vászonsávon helyezte el a feldarabolt kenyeret, amelyen asszisztensét lángoló fenyőgyanta-stációk szerint közelítette meg. A katalógusba bekerült fenti leírás Chikán Bálint művészettörténésztől származik, aki nem volt jelen az eseményen, csak elmesélésből ismerheti az akciót – tette hozzá Ütő. Kopacz Attila, a kiállítás kurátora ugyan szintén jelen volt az első AnnART-os performance-on, ám, mint mondta, nem emlékszik, elhangzott-e a negyedik mondat vagy sem.

Tükörút

Ütő Gusztáv szerint a kiállítás rendezői körültekintőbben is eljárhattak volna a munkák előkészítésekor, hiszen az ugyancsak a nagyteremben látható Tükörút című installáció esetében is emlékei szerint rózsaszín rőzsekötegek helyett natúr színű fadarabokat használt Baász Imre. A Türkörút ilyenformán meghamisítva került a közönség elé – magyarázta a Transindex megkeresésére.

Az installáció nem sokkal a művész halála előtt készült: Baász a Medium 2-n állította ki 1991-ben. (Azt mondta, 70 évet akar élni, azért pont hét tükörtéglából áll a lángoló tetejű házikóba vezető út.)

Van, aki fakírként végigjárja, van, akik végigrohan rajta mezítláb: a 70 évet nem biztos, hogy 70 év alatt futjuk le. Végül is mindegy, a Tükörútnak úgysincs vége, a tükörtéglák megtöbbszöröződnek, a hazatérés – a halál – után is folytatódik az út.

Az installáció Kopacz Attila elmesélése szerint Budapestről került haza, használható fotók nem készültek a magyarországi kiállításon, így Baász özvegye emlékezetére hagyatkoztak, amikor az ő kérésére az eredetileg natúr színű rőzsekötegeket rózsaszínűre cserélték.

Baász-Szigeti Pálma határozottan visszautasította a „fabulákat”. Mint mondta, megvannak az eredeti fadarabok is, csak nagyon lekopott róluk a rózsaszín, ezért kicserélték.

Diagnózis

A lépcsőfordulóban egy 1988-ban, a finnországi Turkuban kiállított Baász-installációt reprodukáltak a kiállítás rendezői. Valaha friss, immár kidobásra ítélt kenyerekből épített fal. Diagnózis volt a turkui kiállítás címe, a kenyér-installáció csupán az egyik alkotás közülük.

A konzumtársadalom pazarlásának implicit kritikájaként is értelmezhetjük; egy idősíkokon átívelő fal, ami 1988-ban elválasztotta a Keletet a Nyugattól, a diktatúrában élő rabszolgát a jólétben élő polgártól, akinek talán tudomása sem volt arról, mi történik a kenyérhegyeken, bőségen túli, távoli országokban. (Finnországban, a Szovjetunió ütközőzónájában ezt azért érthették 1988-ban.) Aktualitása kétségen felül áll: a fal ma is létezik, gazdag és szegény, fejlett és „fejlődő”, jóléti és a harmadik világbeli társadalmak közt, és az egyének szintjén is: van, akinek van mit ennie, innia, van ahol laknia, és a kenyérhalomtól nem látja, vagy nem akarja meglátni az éhezőt.

Személyes mitológiák

A Magma lenti termeiben tekinthetők meg Baász legkorábbi akciói és installációi. A mítosz születése az első: a Román Kommunista Párt megalakulásának 60. évfordulójára szervezett kiállítás alkalmából készült.

Milyen mítoszról, minek, kinek a mítoszáról lehet szó? Egy lehetséges olvasat: először is ott van a földalatti mozgalomként indult, majd a diktatúra egypártrendszerét megalapozó és fenntartó RKP mítosza. Hogyan transzformálódott át egy utópisztikus, idealista, a kezdetekkor maga is röpcédulák és titkos gyűlések, akciók közegéből kinőtt mozgalom egy véres, elnyomó rezsimmé, amely már nem tűri meg „a felforgató elemeket”. Egyfajta szembesítés a gyökerekkel, ha valaki meg merte hallani a renitens üzenetet.

A fehér, majd fokozatosan vörösre váltó ingek nyomasztó látványáról mégis talán inkább a kommunista „új ember” mítosza ugorhat be. Az arctalan, agymosott tömegek, amelynek tagjai egyenként megszűnnek önmaguk maradni, önként vagy erőszakkal, propaganda, megfélemlítés vagy kínzás révén lassan egyformák lesznek. Irányíthatóak, idomíthatók, sorba állíthatók, akár vállfára is akaszthatók. Furcsa, hogy ez a hátborzongató és gondolatébresztő alkotás átment a cenzúrán: és itt jön magának az akció keretének (a rendőrségi zaklatásnak – lásd a fenti galériában a leírást) a mítosza...

Hogyan lett Baász munkanélküli?

„Ez egy dupla kirúgás volt” – emlékszik vissza Baásznak a Székely Nemzeti Múzeumból való eltávolítására Baász-Szigeti Pálma. 1978-ban Baász Imre a luganói Nemzetközi Ex Libris Kongresszuson második díjat nyert, két hétre kiment Svájcba. Utána Budapesten feleségével együtt töltöttek egy hónapot. A hosszas hiányzást nem tolerálták, és mire hazaért, megszüntették a munkaviszonyát. Nagy Ferdinánd akkori megyei első titkár azonban visszaveszi, kinevezi az akkor még nem létező képtár igazgatójává. Odaadják neki azt a leromlott állagú épületet, ahol Baásznak köszönhetően a képtár működik máig is. Ám miután Nagy Ferdinándot leváltották, a múzeum akkori igazgatója, Székely Zoltán másodszor is kirúgja Baász Imrét, arra hivatkozva, hogy megszűnt az állása. Ez azért volt gyanús, mert ennek ellenére utólag ugyanerre a posztra felvettek egy másik személyt, Jánó Mihályt – mesélte Baász Sziget-Pálma.

Az ügyből munkaügyi per lett, mert a kommunizmus idején ha a munkahelyéről valakit az állása megszűnése miatt bocsátották el, akkor az államnak kötelessége volt egy másik munkahelyet felajánlani az illetőnek – idézte fel a történteket az özvegy. Ám a felajánlott állás egy tornatanári poszt volt Erdőfülén, amit Baász nem fogadott el, és 10 évig munkanélküli volt. Az aradi textilgyárból hoztak textilanyagot, Baász-Szigeti Pálma abból varrt fehérneműt, trikókat, ebből és a művek eladásából éltek. „Nyomorúság volt. Kicsi gyerekkel... és akkor még Imre első házasságából származó két nagyobb lánya is nálunk lakott.”

Művészi program a Szeku kezében: emlékalbum kiadásával folytatódik a Baász-év

Ha lesz szeptemberig felkérés más intézmények részéről, elképzelhető, hogy máshová is elviszik a Baász Imre akcióit, performace-ait és installációt bemutató kiállítást – mondta Kopacz Attila a Transindexnek. Életmű-kiállítást kvázi lehetetlen feladat megrendezni, hiszen annak idején nagyon sok későbbi emigráns vásárolt Baász Imre műveiből, munkái megtalálhatók egész Európában. Árkoson idén februárban nyílt legutóbb kiállítás a 70 éve született Baász rajzaiból.

Most nyáron szeretnék befejezni azt az illusztrált kötetet, amely nagyrészt Baász saját írásait, a vele készült interjúkat tartalmazza, valamint az életrajzát és életművének ismertetését. A szerkesztők átnézték a művész 830 oldalas megfigyelési dossziéját is, amelyből szintén bekerülnek a kötetbe érdekes és jelentős dokumentumok.

Az egyetemista Baászt már Kolozsváron elkezdte megfigyelni a Securitate, de sepsiszentgyörgyi műtermét, telefonját is állandóan lehallgatták; 1984-ben pedig volt egy olyan időszak, hogy rendszeresen behívatták és nyilatkozatokat írattak vele. Ezekből a dokumentumokból egyfajta erdélyi értelmiségi körkép rajzolódik ki, a művész maga 30 oldalban magyarázza saját művészi programját a kihallgatóinak – mesélte Kopacz.

Ugyancsak ebben az időszakban magyar-román diplomáciai botrány kerekedett egy magyarországi mail art-kiállításra beküldött, összebilincselt lábakat ábrázoló képeslapja körül, amelyet az Élet és Irodalom újságírója illusztrációként felhasznált egy fiatalkorú bűnözésről szóló riportban. „Kész kalandregény így összerakva” – fogalmazott Kopacz.

Az album várhatóan ősszel jelenik meg, és ha valaki rászánja majd magát egy Baász-monográfia megírására, segítségül szolgálhat a kutatómunkában – tette hozzá.

A könyv gerince a szekusdosszié anyaga lesz – mondta Baász-Szigeti Pálma. Chikán Bálint 1994-es, a budapesti életmű-kiállítás alkalmából írt Baász-könyve a maga nemében egy jó alapmunka, ám kicsit száraz, tankönyvszerű; ez az új, illusztrált album remélhetőleg izgalmasabb lesz, neves művészettörténészek írásait tartalmazza majd – mondta a művész özvegye. A Baász-katalógus anyagát már régóta gyűjtögetik. Csíkszeredában, Bukarestben, Budapesten és esetleg Helsinkiben mutatnák majd be – mondta Baász-Szigeti Pálma.

Baász Imrét zsidósága miatt mellőzték Sepsiszentgyörgyön?

A művész felesége a Transindexnek hangsúlyozta, eleinte nem akarta Sepsiszentgyörgyön kiállítani a szóban forgó hagyatékot, mivel – mint fogalmazott – Baászt ebben a városban nem ismerték el, diszkriminálták, érdemeit elhallgatták, többek között zsidósága, „nem székely” származása miatt. A képtár ezért nem vehette fel a Baász Imre nevét (ehelyett Gyárfás Jenőről nevezték el – szerk. megj.) – magyarázta.

A Magma-beli Baász-kiállítás zsarolás következtében jött létre ilyen formában Sepsiszentgyörgyön, mivel Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója azzal fenyegetett, hogy egy koncepció nélküli, magángyűjtőktől összeszedett Baász-munkákból álló kiállítást hoz tető alá – nyilatkozta a képzőművész.

„A halála óta eltelt 20 évben sok mindent szerettem volna. Most az új polgármesternek (Antal Árpádnak) köszönhetően egy emléktábla került a műterem falára. És kész. Nem csak ennyit érdemel ez az ember. Amikor Plugorról iskolát neveztek el, és Kónya Ádámról művelődési házat, akkor azt hittem, Baászról is el fognak nevezni valamit. Nem biztos, hogy ezek az igazi érdemjelek, de ha azok, akkor Baász is kerüljön valahova. Hol voltak akkor azok a magukat Baász barátjának mondó képzőművész kollégák, például Ütő Gusztáv vagy Damokos Csaba, amikor ki kellett volna állni Imre mellett? A családon kívül senki nem tett semmit. Ha nincs a nagy szájam, ma Baász Imrét nem is ismerik” – tette hozzá.

A Baásszal kapcsolatos rendezvények is a család kezdeményezésére születtek, az installációk is a család tulajdonában vannak, a Rácstörők anyaga 90 százalékban az övék.

„Nem méltatom a sepsiszentgyörgyi közönséget semmire. Nincs semmilyen sértődöttség bennem, én ezt így letudtam. Nagyon elegánsan kikerülik a Baász nevet. Ez egy kényelmetlen helyzet. Az egy dolog, hogy egymás között szépen megbeszéljük, hol lenne a helye, de hivatalosan soha senki nem állt ki mellette.” Ezért is tartja felháborítónak, hogy Ütő Gusztáv, aki szerinte soha nem is állt baráti kapcsolatban Baásszal, utólag a barátságával dicsekedik és „fabulázik”.

„Az volt Imre kérése, amikor haldoklott, hogy ne költözzünk haza – marosvásárhelyiek vagyunk egyébként. Ő életében is elég kényelmetlen figura volt. De érezte, gondolom, hogy valakinek az emlékére vigyázni kell” – idézte fel az özvegy.

A Székely Nemzeti Múzeum, illetve a Magma munkatársai, a kiállítás házigazdái egybehangzóan állítják azonban, a "zsarolásra" azután került sor, miután egy héttel a megnyitó előtt a kiállítást Baász-Szigeti Pálmáék hirtelen le akarták fújni. Mivel már februárban le volt szögezve a kettős évfordulós Baász-kiállítás tető alá hozása, és benne volt az előzetes programban, kényszermegoldásként azon kezdtek gondolkodni, hogy akkor inkább magángyűjteményekből származó anyagot állítanak ki, mintsem hogy a semmivel maradjanak. Vargha Mihály múzeumigazgató megkeresésünkre közölte, alaptalan vádakra nem szándékozik reagálni.

Az öt teremben kiállított, művészet- és társadalomtörténeti jelentőségű installációkat és dokumentumokat július 15-éig lehet megtekinteni a Szabadság tér 2. szám alatt. Szervezők: Árkosi Művelõdési Központ, MAGMA Kortárs Közeg Egyesület, Székely Nemzeti Múzeum. Kurátor: Kopacz Attila.

A megmaradás esélyei (1981) - az első Médium kiállításra készült című triptichon - központi eleme egy fénykép az eltávozott (kitelepedett, illetve elhunyt) barátokkal Fotó: Vetró-Bodoni Barnabás

Egy képzelt repülés esélyei (1986) Fotó: Vetró-Bodoni Barnabás

A bőrönd elásása (1981) - a város szélén egy domb tetején elásott egy bőröndöt, majd kiásta és hazavitte. A Magmában látható az akciót dokumentáló fotósorozat, illetve maga a bőrönd is

Fotó: Kispál Attila

teljes képtár»

Itt Baász Imre a Magmából, kérjük, hagyjon üzenetet, írjon a vendégkönyvbe, miután kész az Ön saját Rácstörők-reprodukciója. Az esetleges interferáló és befolyásolni próbáló zajokat hagyja figyelmen kívül. Telefonját és előzetes, esetleg pont ezen írás által generált előítéleteit kérjük, kapcsolja ki a kiállítótérben. Köszönjük.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!