2021. április 17. szombatRudolf
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

A szeku két oldala: dokfilm megfigyeltekről és megfigyelőről

R. T. 2011. augusztus 18. 15:34, utolsó frissítés: 15:36

A volt tiszt végtelen nyugalommal magyarázza: a megfigyelés feltételei nem egyszerűek, a poloskát "csupán" három hónapig szabad lakásban tartani.


A meghirdetett időpont előtt két perccel vonat robog a képernyőn: még hátravan egy kevés a Kukkolási jegyzőkönyvek előtti filmből. Amint vége, duplaklikk, és indul is a betekintés neves erdélyiek megfigyelési dossziéiba – ezúttal csak annyira, amennyit megengednek. Cs. Gyímesi Éva, Varga Gábor, Kinde Annamária, Tatár Irén… még a nagy nevek közül is csak néhány kiragadott eset, ráadásnak pedig a Temes megyei szekustiszt, aki szinte ugyanannyi műsoridőt kap, mint bármely más szereplő.

A megfigyeltek történetei, megfigyelésüknek és vallatásuknak okai – ha szabad ilyent mondani –, Gyímesi Éváén kívül eléggé szokványosak: összejöveteleket szerveznek, konyakot isznak, cigarettáznak, hosszú a hajuk, magyar dalokat dúdolnak gitárkísérettel. A film egy esetre összpontosít hosszan: Varga Gábor nagyváradi lakásában, egy szokásos pénteki összejövetelen rajtaütést szerveznek, fotóznak, mindenkit bevisznek, később pedig házkutatást is rendeznek. Kinde Annamária, aki akkor éppen érettségi előtt állt, elmondja:

azóta utálja, ha fényképezik.

Gyímesi Éva történetét nem kell külön elmesélni az egész napon át tartó vallatásokkal, meghurcoltatásokkal, mondvacsinált ürügyekkel. A filmen viszont a szomszédasszony nézőpontjával is kiegészül, akit nagyon kedvesen tanúnak invitáltak a házkutatáshoz, még a munkahelyéről is felmentést kapott. A nő, aki jó barátságban élt velük, nem volt nyugodt maga sem, de akár étellel is kisegítette a családot azokban a napokban.




Radu Tinu, a magas beosztású volt tiszt úgy állítja be az egész megfigyelési rendszert, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. „Hiszen mindenhol van hírszerzés, mindenféle rezsimben működik a titkosszolgálat…” Végtelen nyugalommal elmagyarázza, hogy

a megfigyelés feltételei nem olyan egyszerűek, mint gondolnánk,

elvégre egy telefont csak 15 napig lehetett lehallgatni, a lakásban elhelyezett mikrofon pedig mindössze három hónapig maradhatott ott, s ha azalatt nem gyűjtenek használható információt, nem rendelik be az illetőt… A besúgórendszer jól működik, csak hát sajnos milyen az ember, nem mindig szolgáltat hasznos adatokat, sőt, horribile dictu, szándékosan félrevezeti a tiszteket, s akkor leveszik a listáról, mint ex-kollaboráló. A nyugalma döbbenetes, slusszpoénként pedig a riporter, Koczka Gábor hasonló nyugodtsággal kérdez rá: akkor uram, ugye azért igazgatója most egy biztosítótársaságnak, hogy továbbra is az emberek biztonságát szolgálja?

A személyes történeteken túl a közérdek vs. magánügy kérdését is felveti a film, megszólaltatva a CNSAS igazgatóját, egy újságírót és magukat az érintetteket is arról. A hozzáállások különböznek: az igazgató szerint ezekhez a dossziékhoz csak tudományos igényességgel lehet hozzányúlni, az újságíró az információ szabadságáért „harcol”, a megfigyeltek közül pedig például Tatár Irén nagyon

nem szeretné, ha bárki, bármilyen céllal beletekinthetne magánélete már amúgy is túl nyilvános részleteibe.

Ugyancsak ő hívja fel a figyelmet a besúgó szerepének árnyalataiba éppen azzal, hogy kiemeli: nem szeretné, ha kedves barátjáról, akinek kézírását a dossziéban felismerte, más is megtudja, hogy „súgott”, hiszen minden jelentésében objektíven írt, egy betűje sem árthatott neki. Amint a szekusmúlt feltárása során annyiszor tapasztalhattuk, nem feltétlenül a besúgó a „főgonosz” – sokkal inkább a ma is jelentős karriert befutó, a rendszer jellemzőiről cinkos mosollyal mesélő tiszt.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS