A közönséggel pacsizott és pokolba küldte a széparcú lányt Iggy Pop
szerk. 2011. augusztus 28. 15:57, utolsó frissítés: 15:57A meztelen felsőtestű punkrocker hihetetlen nagy show-t nyomott le, majd éjjel a Șuie Paparude hozta a szokásos félszigetes pörgést. A Kiss teraszon magyar alteresekre buliztunk.
Szerelmesen depresszív Vad Fruttik meg napfény a számba
Még cikkszerkesztés közben értek a Vad Fruttik koncert nyitó dallamai, úgyhogy kicsit elkésve dobtam be magam a rajongók tobzódó tömegébe – azaz csak dobtam volna, ha lett volna tömeg. Sajnos még a pesszimistább forgatókönyvnél is kevesebben voltak kíváncsiak az együttes első félszigetes fellépésére. Ahogy kezdett sötétedni, úgy csepegtek az emberek is a színpad elé, az utolsó Nekem senkim sincsen című számot már elég szép számú közönség dúdolta. A gyenge létszámnak volt egy pozitív oldala is: jutott hely táncolni, ugrálni, forogni, ahogy azt illik egy ilyen szerelmesen depresszív zenére. A banda pedig igencsak kitett magáért, átéléssel és lelkesedéssel énekeltek, vidámságukkal ellensúlyozták a zene letargiáját.
Az utolsó Nem tudom hol vagy torokfájdító ordibálása után kényelmesen át lehetett érni a Talent Stage-en éppen kezdődő Alvin és a mókusokra. Ez alatt igazából csak arra jöttem rá, hogy megöregedtem: nem nekem való már ez a vergődő pogózás és az ennek nyomán keletkező kék-zöld foltok borogatása. Tagadhatatlan viszont, hogy a színpadi „rágcsálók” őrült hangulatot teremtettek.
Az interaktivitás fogalmán is túlmutató produkcióban a banda szerepet cserélt rajongóival: csoportképet készítettek róluk, hogy feltöltsék saját Facebook-oldalukra. Egy másik számnál arra kérték a közönséget – legalábbis az első sorokat –, hogy álljanak körbe és az óramutató járásával ellentétes irányba forogjanak. De egy képzeletbeli vonal mentén is szétválasztották a tömeget, majd egy adott jelre egymásnak ugrasztották a két tábort. A „hányok, úgy hiányzol” szövegű szám alatt az öngyújtók és a telefonok is előkerültek, csak hogy a romantikus hangulat biztosítva legyen.
Rövidnek induló, majd csöppet elhúzódó iszogatás után – alternatívaként az Iggy-re – beugrottam az Anima Sound Systemre, de sajnos újból konstatálnom kellett, amit régóta tudok: már nem a régiek. Ahhoz képest viszont, hogy éppen a sokat emlegetett gigakoncert futott párhuzamosan, elég sokan voltak, a buli viszont enyhén szólva nem repített el a földről. De legalább egy kis napfényt tettek a számba, vigasztalásul. (a szende)
Kicsit rock, kicsit dinó
Megyek egy kis hörgősmetálra – búcsúztam el ismerőseimtől tegnap este, majd a nagyszínpad felé vettem az irányt, ahol a Nevergreen éppen elkezdte a koncertet. A doom/dark-gothic banda fellépésén azt hiszem negatív rekord dőlt meg a közönség létszámát tekintve; soha még este 9-kor kezdődő koncerten nem voltak ilyen kevesen a főszínpad előtt. Igaz, a szerbiai magyar együttes nagyon rétegzenét játszik, még a metálosok között is. Egyedül a koncert végére gyűlt össze annyi ember, hogy ne nevezzük szégyenletesnek a fellépést, de hosszú ideig csak a legmegátalkodottabbak headbangeltek a színpad előtt, páran ácsingáltak, mások meg ültek és unott arccal hallgatták, amint Bob Macura belehörög az alkonyatba.
Körülbelül egy óra múlva a Talent színpadhoz rohantam egy másik magyar rocklegendát (avagy dinoszauruszt), a Moby Dicket hallgatni. Az itt összegyűlt népséget remekül le lehetne írni a „kisszámú, ám annál lelkesebb közönség” közhellyel, az alig 150-200 ember keményen bulizott. Látszott rajtuk, hogy céltudatosan jöttek ide, a néhány perces késést is a banda nevének skandálásával töltötték ki. Az öreg metálosok egykettőre hajalásra késztettek, kicsi családias házibulinak tűnt, ahol nem számít, éppen mi szól, csak a hangulat legyen jó. (a rocker)
Passenger nélkül, de büszkén a koncertélményre
Iggy Pop and the Stooges. Egyet előre le kell szögeznem: nem, nem volt a The Passenger. Pedig rögtönzött közvélemény-kutatásom alapján a legtöbb ember arra várt, hogy ezt a számot élőben meghallgathassa. De a veterán punkrocker amit tudott, mindent beleadott, sánta lábával is úgy ugrált a színpadon, mintha a saját koncertjén lenne rajongó az első sorban.
Azért elgondolkodtató volt, hogy míg az énekes 64 évével huszonéveseket megszégyenítő felsőtesttel rendelkezik, addig a formáció másik fele, a zenészek nagypapás sörhassal gitároztak és a doboson is látszott, hogy igen keményen megdolgozik azért, hogy le tudja ütni a ritmust. Az persze más tál tészta, hogy az a felsőtest visszeres és elég csúnyává változik, mikor a fittyedt bőre gyűrődik, de nem kritizálom annyit, hiszen bevallom, hogy én is szeretném ha abban a korban úgy néznék ki, mint ő.
Ami a fellépést illeti, nem kell panaszkodnunk. Úgy éreztem magam, hogy a világ bármelyik pontján ugyanezt a minőségi show-t kapnám Iggy-től és ez a legnagyobb jelző, amit egy koncertre lehet mondani. Kommunikált a közönséggel, a második számnál felhívta őket a színpadra, lejött hozzájuk, pacsizott, provokált, az egyik lányt megdicsérte szépségéért, majd sajnálkozott, hogy a pokolba fog kerülni ez a szép arc és rázendített: Your pretty face is going to hell.
A koncert végén látszott, hogy az emberek még várnak valamit, de nem jött a The Passenger, így lassan mindenki elballagott. Ez az apró csalódás azonban nem veszi el a koncertélményt és tudom, hogy büszkén fogom elmondani a gyerekeimnek, unokáimnak, hogy voltam Iggy Pop koncerten. (a simlis)
Pólódobálós ska, visszaugrálós Suie
A szombat esti koncertsorozat számomra a Kiss Terrace-on kezdődött a Ska Cubano koncertjével. A Félsziget csúcsnapját valami hangulatos és laza koncerttel szerettem volna kezdeni, ahol nem tombolom ki az összes energiámat – hiszen hosszú lesz még az éjszaka –, viszont jól érzem magam. A Ska Cubano tökéletes választás volt.
A 2001-ben alakult együttes a ska elemeit elegyíti a sonnal és a mambóval. Kellemesen pörgős zenéjüket átitatja a latinos temperamentum és lazaság. Bár a zenekar tizenegy tagja nem mind a karibi térségből származik, az esti koncert latinos lázassággal indították és háromnegyed óra késéssel kezdtek, de megbocsájtunk nekik, mert a teljes koncert alatt remekül elszórakoztattak.
Egy ismerősen csengő mambóval indult a koncert, amely alapozásnak kitűnő volt, majd sorban jöttek a latinos dallamok: egy kis Tequila, Guantanamera és Ay Caramba. A népes közönség pedig ez alatt vonatozott, pólót dobált és teljesen ellazulva jól érezte magát. Nem is kellett akkor ennél több.
Az este további részében meghallgattam Iggy and the Stooges koncertjét, amolyan lazulós és levezetős hangulatban. Számomra akkor jobban esett hallgatni, mint tombolni rá, és ez így teljesen korrekt volt. Iggy Pop pedig őrületes, 64 éves kora ellenére annyira pörgött és vadul tombolt, hogy már azt hittem itt lesz neki a vég.
Iggy Pop után számomra érdemben az éjjel háromkor kezdődő Șuie Paparude buli volt a következő cél. A kettő közötti szűk három órát pedig valahogy ki kellett bírni ébren. Koffeines folyadékkal igaz, de szerencsére sikerült. A Șuie koncertre már nagyon kábán mentem, de szerencsére a fiúk hamar felébresztettek.
A Freedom Music Arenát még nem láttam ennyire megtömve emberekkel az idei Félszigeten, alig lehetett normálisan elférni, és mindenki tombolt, ugrált és szinte kivétel nélkül az összes dalukat ismerte. Másfél óra után először jelentették be, hogy ez az utolsó dal, majd egy órán keresztül legalább még ötször. A bejelentés időpontjától folyamatosan fogyó közönség pedig mindannyiszor visszadöngette, pontosabban -ugrálta. Két óra után hagytam ott a koncertet, akkor már hullafáradtan, de még mindig szólt a zene. (a szűzike)