Metállal és Dub FX-szel búcsúztattuk a Félszigetet
2011. augusztus 30. 09:46, utolsó frissítés: 09:47A Within Temptation tökéletes fellépéssel zárta a fesztivált, a hangművész idén is megmozgatott minden lábat. Viszlát, Vásárhely, jövőre ugyanott!
Négy plusz egy nap, kilencven koncert és parti. A látogatottság rekordot döntött: összesen 73 ezren jöttek el szórakozni az ország legnagyobb fesztiváljára. Mi vasárnap is szétoszoltunk és végigbuliztuk az estét.
Nyakfájdító koncertsorozat a nagyszínpadon
Nagyszínpaddal kezdtem, nagyszínpaddal fejeztem be a fesztivált, a számomra fénypontot jelentő metálbuli-sorozattal. A Pokolgép már javában dübörgött, amikor én még mindig a sajtóirodában toporogtam, bárcsak mehetnék már. Neten panaszkodtam valakinek: kint énekelnek, én meg nem mehetek még, mire így válaszolt: a Pokolgép gáz.
Hát nem volt az, egyáltalán. Sosem voltam elvetemült rajongó, mértékkel szeretem őket, de a Félszigetes koncertjük szinte hibátlanra sikeredett. Arányosan keverték újabb dalaikat a régi nagy slágerekkel, természetesen mindenki a Gépindulót, a Mindhalálig rock and rollt, A jelt, A háború gyermekét, az Éjféli harangot fogadta a legnagyobb örömmel.
Amióta csak megláttam, hogy a Pokolgép közvetlenül a HammerFall előtt lép fel, biztos voltam benne, hogy az utolsó számra besétál Joacim Cans, és Tóth Attilával közösen eléneklik a Hol van a szót. A dal nem maradt el, a duettezés igen, annak ellenére, hogy Attila a konferálásban olyasmit mondott, hogy montázs-szám lesz. Lehet túl evidens, hogy kellett volna egy közös éneklés, és pont ezért nem akarták? Több ezer emberből senki sem skandálta Joacim nevét – vajon elvárás se volt? Nem tudom, nekem mindenesetre jól esett volna; lassan már csak ”hibásmagyarul” tudom a szöveget, annyiszor hallgattam meg a svéd énekes változatát.
Aztán belekezdtek ők is. Egész fesztivál alatt ezt a koncertet vártam legjobban, így belevetettem magam a tömegbe, és azonnal magával ragadott a Crimson Thunder, a Hearts on Fire, a Blood Bound ritmusa. A tombolásban sem tudtam nem észrevenni azonban, hogy Joacim csak a fellépés közepe táján kezdte a stúdiófelvételek jellegzetes hangszínét felvenni, a másodiknak elsütött Renegade-et például egészen más hangfekvésben énekelte el, mint ahogyan azt a lemezről ismerjük.
Cans különben a Helloween szebeni fellépésére emlékeztetett kicsit abban, hogy pihenésképpen bohóckodott, bár nem olyan sokat, mint Deris. Megjósolta a másnapi slayer neck-et (amikor az ember nyaka fáj a sok fejrázástól, és be is vált), majd közölte, hogy ha valakinek nem lesz, az acélbetétesével gondoskodik róla. Csupán egy hiányosságot érzékeltem a koncertben: egyetlen lírikusabb dalt sem énekeltek. Nincs is sok belőlük, átlagban albumonként egy, éppen ezért megelégedtem volna csak egyetlen ilyen számmal, legyen az Glory to the Brave, Dreams Come True vagy I Believe.
Egy kellemes meglepetés is ért a svédek részéről valamivel később: a következő koncerten Oscar Dronjak gitáros teljes lazasággal, műanyag söröspohárral a kezében sétálgatott a tömegben, meg-megállt egy fotóra, kivárta a sorát a toi-toi-oknál, és se közel, se távol egyetlen biztonságit sem lehetett látni körülötte.
A Within Temptation fellépésén minden együtt volt ahhoz, hogy méltó zárása legyen a fesztiválnak: hatalmas tömeg, óriás ledes kivetítő a háttérben, profi zenészek, jó hangzás. Volt Ice Queen és Mother Earth – a kedvenceim –, Sharon del Adel csodásan énekelt, a dalok alatt látványos klipek futottak. Tökéletes koncert volt – és talán ezért nem fogott meg annyira. Nem szeretem például, amikor élő show alatt felvételeket futtatnak, nem érzem összhangban az énekesek hús-vér jelenlétével, de sokaknak tetszik, hogy nem egy állandó, statikus háttér előtt mozog az énekes. A személyes preferenciák és benyomás mellett viszont semmit nem tudok Within Temptationék szemére vetni; úgy érzem, kidolgozott, precíz és a többség számára hatalmas élményt nyújtó koncerttel ért véget a Félsziget. (a rocker)
Dub FX-szel a csúcson ért véget számomra a Félsziget
Az eddigi napokon ütős kezdés után egy kevésbé vagy legalábbis ugyanolyan pörgős buli következett. A vasárnapi záró bulin ez pont a fordítottja volt: lassan rázódtam bele a mozgásba, de a végén már alig bírtam abbahagyni.
A Tuborg Main Stage-en töltöttem a legtöbb időt az este, ami alatt teljesen biztos lett, amit eddig is sejtettem: nem vagyok rocker. A Hamerfall koncert második felét végig a nagyszínpad előtt töltöttem, de valahogy nem jött az élmény, sem az ugrálhatnék, ha már a hajamat nem tudom megforgatni. Koncert közben teljesen máson gondolkodtam, pl. azon, hogy mennyire konszolidáltan öltözött az énekes és milyen lenne, ha én is olyan hosszú hajat növesztenék. A Within Temptation koncert szintén az előbb említett oknál fogva képtelen volt megmozgatni, ezért inkább pár perc után otthagytam és reménykedtem Dub FX fellépésében a Kiss Terrace-on.
Az addigi viszonylagos tétlenség miatt fázva érkeztem a koncertre, amelyen két választásom volt: vagy pörgök ezerrel, vagy szétfagyok. Szerencsémre megkönnyítették a dolgom az énekesek: Benjamin Stanford, ismertebb nevén Dub FX és Flower Fairy, a barátnője. A világ legnépszerűbb utcazenésze és barátnője csupán saját hangjukat használták a koncerten: loopolva (ciklusba helyezve) készítették főként drum and bass hatású zenéjüket.
A négy napos fáradtságtól már-már önkívületi állapotban buliztam a színpad előtti teret teljesen betöltő közönséggel Step on my Trip, Flow és Love Me Or Not című dalokra, hogy csak az ismerteket említsem. Az első ráadás után éjjel 2-kor jöttem el a koncertről, amikor már úgy tűnt, nem lesz folytatás. Emlékezetes buli után rögtön indultam is haza a Félszigetről, hogy a csúcson hagyjam abba. (a szűzike)
Erotikus reggae, ingázás Dub FX és Tiga között
A fesztivál utolsó napja inkább lődörgősre, mintsem bulizósra sikeredett, talán a négy nap során felhalmozódott fáradtság miatt. De nem kizárt, hogy a nap rockos tematikája is közrejátszott ahhoz, hogy leginkább csak bambultam ki a fejemből, miközben a füvet tapostam.
A Gentlemanre mégis eljutottam, a koncert teljesen feldobott. A zene erotikafaktorát a két fekete bőrű vokalista lány bársonyos hangja és rengő csípője emelte. A koncert során a reggae alapot ismert popos számokra is rákeverték, így már nem tűnt annyira egyhangúnak a két órán át pattogó, ugyanolyan ritmus. A közönség, ha nem is őrjöngött, de élvezte a zenét, az emberek sajátos stílusban, végtagjaikat elernyesztve táncoltak. A ránk is átragadt hangulat hamar megcáfolta az előítéletünket, miszerint ezt a koncertet biztosan csak beszívva lehet majd élvezni. Nem mondom, voltak „autentikus” öltözetbe bújt, Bob Marley-ra hajazó rajongók a közönség soraiban, de jellemzően mégis sokrétű közönséget tudott szórakoztatni a Gentleman.
A Borgore alatt körbejártam azokat a helyeket, amelyekre a fesztivál alatt valamiért nem jutottam el. Nagyon sajnálom például, hogy csak ekkor fedeztem fel a Becherovka sátrát, ahol több DJ is játszotta a zenét az alter-arcoknak, akik ha elfáradtak, csak ledőltek egy fotelbe és aludtak pár órát. A fizika törvényeivel ellenszegülve megpróbáltam párhuzamosan bulizni a Dub FX és a Tiga produkcióira, ingázva a Freedom és a Kiss színpadok között. A Dub FX nagy sikert aratott, többször visszatapsolta a közönség, és mindig volt még egy ráadás dub a tarsolyában. A Tiga – noha nagy sztár, és a célközönsége imádja – engem nem tudott elkápráztatni, egy oszlopnak dőlve közben még el is szenderedtem. (a szende)