"Ezzel a belépővel sehol nem kellett sorban állni"
Búzás Anna 2012. február 21. 18:34, utolsó frissítés: 2012. február 23. 09:57#i#Ezek a fancy rendezvények egyébként nem is érdekesek. A fogadásokon megy a "networkingelés", mindenki mindenkit megszólít, de ezt ők valójában a munka részének tekintik.#/i# Interjú Gyenge Zsolttal.
Az idei Berlinálén van magyar díjazottunk, Fliegauf Bence Ezüst Medvét kapott a Csak a szél című filmjéért, de van magyar zsűritagunk is, Gyenge Zsolt filmkritikus a FIPRESCI-zsűriben szerepelt. A versenyfilmekről, a zsűrizésről és a Berlinálés élményeiről kérdeztük.
Hogyan kerültél be a FIPRESCI-zsűribe?
– Én már 10 éve járok a Berlináréra, és tagja vagyok a Filmújságírók Nemzetközi Szövetségének (FIPRESCI), ahonnan meghívásos alapon kerültem be a zsűribe.
Milyen szempontok alapján zsűriztetek? Vannak valamilyen előírt szempontok, vagy mindenki a sajátjai szerint értékel?
– A Berlinálén három nagy szekció van – a versenyprogram, a Panoráma és a Fórum – mindegyikhez 3-3 zsűritag. Én a versenyprogram zsűrijében voltam, egy amerikai és egy egyiptomi kritikussal együtt. Mindenki a saját ízlése szerint értékelt, és aztán hármas csoportokban megvitattuk, hogy ki mit gondolt jónak és miért.
Két alapvető szempont volt. Az egyik, hogy kritikusokként elsősorban felfedezéseket kell tenni, olyan rendezőnek kell adni a díjat, akiről úgy gondoljuk, hogy még nem igazán ismerik. A másik pedig az, hogy ha elismert szerző kapja a díjat, akkor az a film az eddigi legjobb filmje kell legyen. Tehát ez volt egy ilyen keretként megadva, de ezen belül bármit figyelembe lehetett venni: ez azoktól függött, akik ott ültek a zsűriben.
A FIPRESCI-díjas Tabu című film kapcsán mind egyetértettetek?
– A Tabu mindannyiunknak nagyon tetszett, mert kifejezetten ínyenceknek való. Nem egy könnyen befogadható, nem egy egyértelmű film, nagyon sok formai kérdést vet fel, rengeteg filmtörténeti utalás van benne. Igazából egy kimondatlan elvárást éreztünk az összes kolléga felől, nemcsak a zsűriből, hanem azoktól is, akikkel csak úgy találkoztunk.
Egyedül nekem volt annyi fenntartásom ezzel kapcsolatban, hogy bár tényleg ez a film érdemli meg a díjat, de valószínűleg pont ez az a film, amit kevesen fognak megnézni. Lehet, hogy egy, a közönség felé nyitottabb filmet lett volna inkább érdemes díjazni, de nem tudtam volna mást mondani, ami ennyire tetszett volna. Időnként van egy olyan érzésem, hogy nem jó az, amikor a szakma túlzottan bezáródik, és csak olyan dolgokkal foglalkozik, amit senki más, vagy csak nagyon kevesen értenek a filmszakmán kívül.
Melyik filmek voltak még esélyesek ebben a kategóriában? Te személy szerint melyiket díjaztad volna?
– Én vagy a Tabut, vagy a Barbarát, Christian Petzold német rendező filmjét. Petzoldnak az összes filmje nagyon visszafogott, kevés dialógussal, mondhatni rideg filmjei vannak. A Barbara arról szól, hogy egy orvosnőt vidékre száműznek a berlini kutatóintézetből, mert beadja a kivándorlási kérelmét. Az új helyen rendszeresen zaklatják, a főorvosról is kiderül, hogy besúgó, mindeközben kezdenek valamifajta szimpátiák is kialakulni. Nagyon finom együttjátszások vannak ebben a filmben, amiért én szerettem.
Érdekes volt még a svájci Ursula Meiernek a filmje, amelynek a címe Kisfiú a magasban (L’enfant d’en haut). Ez a film arról szó, hogy egy szegény kisfiú síléceket és felszereléseket lop a sítelepeken. Izgalmas volt az Arany Medve-díjas film is, a Cesare deve morire, bár nekem annyira nem tetszett.
És mi a helyzet a Fliegauf-filmmel?
– Nekem nagyon tetszett a film, merthogy nagyon finoman ábrázolja ezeket a kényes viszonyokat és ügyeket. Ugye, ez a film a cigány-gyilkosságokról szól, de lényegében nem is ezek a drámai események állnak a középpontban, hanem azok a mindennapi előítéletek és viszonyulások, melyek elsősorban a cigányokat érintik: apró megalázások, megvetések, amelyek ott vannak minden gesztusban. Az egész film thrillerszerűen van felépítve, végig érzed a feszültséget, nem látod sehol a fenyegető embereket, de állandóan azt lesed, hogy honnan fognak előtörni.
Milyen visszhangja volt a filmnek a helyszínen?
– A film a zsűri nagydíját kapta, ami önmagában egy jó visszhang, de a magyar kormányzatnak megint sikerült belerondítania. A német lapok elsősorban nem a filmmel foglalkoztak, hanem azzal a botránnyal, hogy a magyar minisztérium részéről kiosztottak egy sajtóközleményt a sajtótájékoztatón, a Berlinálé engedélye nélkül.
A kritikusok zsűrijében nem igazán került szóba, illetve vitatkoztunk róla, de ez a film picit konvencionálisabb, mint a Bence korábbi filmjei. Nem annyira kísérletező, nem annyira innovatív, még akkor is, ha rendkívül fontos problémát finoman ragad meg.
Mennyiben más zsűritagként részt venni a Berlinálén? Hogyan telt egy napod?
– Kb. éjfélig filmeket néztem, és utána mentem mindenfele találkozni. A Berlinálén már reggel 9-kor kezdődik az első sajtóvetítés, és az mindig versenyfilm, arra mindig oda kellett érni. Ilyenkor az ember állandóan szaladgál, hall valakitől egy filmről, megnézi, hogy annak még lesz-e vetítése. Ez egy állandó keresgélés, fesztiválokra az ember azért jár, hogy rátaláljon valamire, amit még nem ismer, ami újszerű. A Tabu azért is nyert, mert teljesen újszerű.
Nemcsak a versenyprogramot néztem meg, hanem rengeteg más filmet is, kb. napi 5-6-ot, közben pedig állandóan cikkeket kellett írogatni. A zsűrivel 3-4 találkozó volt, háromnaponta összeültünk és akkor megnéztük, hogy melyek azok a filmek, amelyek egyáltalán nem jönnek szóba, melyek azok, amelyek érdekesek. Minden zsűritag dolgozik is, mindenki szalad, nézi a filmeket, írja a cikkeket – alapvetően minden Berlinálén ez zajlik.
Ami változást jelent az előző évekhez képest, hogy ezzel a belépővel sehol nem kellett sorban állni, a legutolsó pillanatban is bárhová beengedtek.
Milyen kísérő rendezvények voltak, miken vettél még részt?
– A kísérő rendezvények nagyobb része meghívásos, de voltak nyilvános partik is. Ahova egyszer teljesen véletlenül elvetődtünk, az egy Ballhaus nevű hely, ahol egy 5 eurós belépős buli volt. Meglepetésünkre megérkezett a nagy zsűrinek is az egyik tagja, Jake Gyllenhaal, ő is ott bulizott, halálra itta magát, és a francia színésznőnek, Lea Seydoux-nak (a L'enfant d'en haut szereplőjének) udvarolt.
A meghívásos rendezvények elsősorban nem a zsűrinek és a kritikusoknak szólnak, hanem a forgalmazóknak. Ugyanis vannak ezek a vásárok, ahol a világ forgalmazói adják el a nemzeti forgalmazóknak a filmeket. Ezek a nemzetközi forgalmazó cégek szervezik a legtöbb bulit, amelynek az a célja, hogy üzletek köttessenek. Ezek a fancy rendezvények egyébként nem is érdekesek. Úgy kell elképzelni, hogy az ilyen fogadásokon folynak a beszélgetések, megy a "networkingelés", mindenki mindenkit megszólít, de ezt ők valójában a munka részének tekintik.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!