Maszkulin legendák
Gyenge Zsolt 2012. május 17. 16:05, utolsó frissítés: 16:19Haneke, Kiarostami, Cronenberg, Ken Loach, Xavier Dolan – csak néhány név a legendás rendezők tömkelegéből, akik idén megfordulnak a Croisette-en.
Wes Anderson új filmével tegnap megnyílt a fantasztikusnak ígérkező cannes-i filmfesztivál. Tavaly is nagy nevektől lelkendezve kezdtük a világ legnagyobb fesztiválját, de idén talán még annál is optimistábbak lehetünk a felhozatalt illetően.
>> A trailereket és filmrészletek korábbi anyagunkban itt nézheted meg!
Csak a versenyprogramban annyi kultrendező szerepel,
akiknek a filmjeit megnézni egy évre is elegendő program lenne. Ráadásul elsősorban olyan alkotókról van szó, akikben nagyon ritkán csalatkozunk, hiszen még mikor csak közepes művekkel jelentkeznek, azok akkor is valamiképpen szokatlanok, felkavaróak, különlegesek. Egyetlen apró szépséghiba, hogy idén egyetlen nőt sem sikerült beválogatni, ami nem túlzottan píszí, főleg a tavalyi négyhez képest. No, de lássuk, kik ezek a férfiak!
Mivel nehéz rangsorolni, vegyük a vetítés sorrendjében sorra őket. A francia Jacques Audiard igazi sikerét A próféta hozta meg, elsősorban annak köszönhetően, hogy sikerült kordában tartania érzelmességét, ami előző munkáiban, például a De battre mon coeur c'est arrété-ben hamissá tette a történetet. A nagy kérdés idei filmjével kapcsolatban, hogy A próféta egyszeri (sikeres) kisiklás volt-e csupán, vagy meg tud maradni ezen az úton. Erről csak annyit, hogy sajnos nem tudott.
Nemsokára kerül vetítésre az osztrák Ulrich Seidl új filmje, akinek a nevét még a '90-es években jegyeztük meg a visszafogottságában félelmetes Kánikula miatt, legutoljára pedig az ukrán-osztrák vonalon tevékenykedő üzleti alvilágot mutatta be az Import-exportban. Idei filmjének címe Paradise: Love, és a hírek szerint Afrikában játszódik egy olyan üdülőhelyen, ahol középkorú európai nők fizetnek a helyi férfiak testi szolgálataiért.
Pénteken első körben az a Matteo Garrone kerül sorra, aki néhány éve szikárságában kegyetlen maffiafilmjével hívta fel magára a figyelmet, ahol azonban nem a vezérek nagy stratégiái elevenedtek meg, hanem a mesterkedések legalján álló kisemberek élete. Reality című új filmje egy valóságshow által megbolondított halász és családfő életét állítja középpontba.
Ugyanaznap a még mindig pofátlanul fiatal kanadai Xavier Dolan is sorra kerül, akit a 21. századi Godard-ként szokás emlegetni. Alig ér véget monstre filmjének vetítése, rohanhatunk Cristian Mungiu új filmjére, akinek ezúttal azt kell bizonyítania, hogy nem csupán jókor volt jó helyen a 4-3-2-vel, hanem valóban a román újhullám egyik legtehetségesebb figurája.
Szombaton többek közt a dán Dogma második számú alapítójának, Thomas Vinterberg filmje következik, aki a kultikussá vált Születésnap óta igazán átütőt nem tett le az asztalra. De talán most.
Vasárnap pedig valószínűleg az egész fesztivál fénypontja következik
annak a Hanekének az új filmjével, akinek esélye van feliratkozni a több arany pálmával rendelkezők viszonylag rövid illusztris listájára.
A mezőnyből hozzá talán csak Kiarostami mérhető, akinek előző filmje, a Hiteles másolat zsenialitása ellenére nagyon ellentmondásos reakciókat váltott ki – talán ha az európai színészek modorosságától meg tud szabadulni, többen fogják értékelni rendkívül komplex és sokrétegű ábrázolásmódját. Még aznap kerül sorra különbejáratú kedvencem, a koreai Woody Allennek titulált Hong Sangsoo, akinek intelligens, beszélő filmjei mindig lebilincselnek.
A fesztivál második hetét nem mással, mint a nyolcvanas éveire megtáltosodó legendával, Alain Resnais-vel kezdjük, aki két évvel ezelőtti finom filmje (Les Herbes folles), most újabb munkával jelentkezik, amelynek sokat ígérő címe: Vous n'avez encore rien vu, vagyis Eddig még semmit se láttak. Estére pedig belekóstolhatunk Ken Loach újabb főztjébe, aki korábbi búskomor realista képei után újabban vidámabb ízeket is kever a fazékba – az ígéretek szerint ugyanez lesz a helyzet a The Angel's Share-rel is.
A keddi nap legnagyobb különlegességét az a Leos Carax jelenti, aki nyolcvanas-kilencvenes évekbeli első filmjeivel a francia film sztárjává vált, majd sokáig el is tűnt onnan, legutolsó, a korábbiaknál hűvösebben fogadott Pola X című filmje is jó tíz éve készült.
Másnap a brazil Walter Salles következik, aki a Che Guevara film után egy újabb road movie-val jelentkezik, ami három fiatal szabadság és önmaga felé tett útjáról szól – vagyis ezúttal a politikai színezet kimaradni látszik. A nap szenzációját viszont igazából az ugyancsak latin-amerikai Carlos Reygadas jelenti, aki lassúságukban felkavaró, a test és az érzelmek vagy misztikum tapasztalatával foglalkozó filmjeivel egy szűk,
megszállott közegben kultusz státuszra tett szert.
A hét második felébe érve a dokumentumfilmesből lett orosz Sergei Loznitsa kap lehetőséget egy második világháborús erkölcsi történettel. A pénteki nap nyitányát pedig Cronenberg képezi, aki Freud filmje után hihetetlen gyorsasággal jött ki következő, Cosmopolis c. munkájával. Mellesleg fia, Brandon is szerepelni fog az Un Certain Regard szekcióban – neki nyilván azt kell bizonyítania, hogy nem csak a családfája miatt lehet jelen ott, ahova nagyon sok remek filmesnek nem sikerül eljutni. A fesztivál végén még az ugyancsak legendás japán Wakamtsu zárja, akinek legutóbbi remekművét tavaly Berlinben láthattuk.
Azt hiszem, pusztán csak a versenyprogramnak a felsorolása jelzi, hogy elképesztő parádé várható idén a Croisette-en, és akkor még nem említettük a mellékszekciókban feltűnő apró gyöngyszemeket – persze kérdés, hogy ezek mellett miként jut idő és figyelem még rájuk is. Ráadásul versenyen kívül vetítik a fiatal német zseni, Fatih Akin új filmjét is, illetve jelen lesz a két évvel ezelőtti Arany Pálma díjas Apichatpong Weerasethakul is egy tőle teljesen szokatlanul rövid, pusztán egy órás filmmel.
És hát csak természetes, hogy ebből a listából díjat jósolni lehetetlen. Ha pedig valamiért egy icipicit aggódhatunk, az az, hogy a már befutott nevek halmozása miatt vajon képes lesz-e idén Cannes teljesíteni az ifjú reménységek/tehetségek felfedezésének minden fesztivállal szemben fennálló elvárását. Bevallom, kicsi esélyt látok erre – de ez legyen a legnagyobb bajunk.