Nincs öreg kultzenekar, csak vérprofi The Straits
R. T. 2012. augusztus 24. 14:21, utolsó frissítés: 14:28Már másodiknak bedobták a Walk of Life-t, Chris White szaxofonjátékától pedig még egy elvetemült elektrós is libabőrös lehetett.
Az első dallamtól kezdve nem volt kétséges, hogy a nap koncertjén járunk, amikor a kis csúszás miatt még nagyobbra duzzadt tömegbe beérkeztünk a The Straits fellépésére. A Dire Straits két tagjával „újjáalakult” banda nem sokat teketóriázott: a bemelegítő Private Investigations után másodiknak bedobta a Walk of Life-t, ami még olyan mércével mérve is a sláger, amikor felvállaltan a legnagyobb dalokat, a „the very best of”-ot játsszák.
Ritkán látni ilyen feszes koncerteket: a Dire Straits-dalok hosszúak, minden hangszerre nagyon precízen kidolgozottak, mégse unja meg egy ekkora közönség sem egyetlen percre sem. Még a setlist is szimmetrikus-szimbolikusan tíz plusz két dalból állt, és ha úgy tetszik, visszataps előtt "két utolsót" énekeltek, mivel a nagyon megéljenzett Sultans of Swingset egy instrumentális leköszönés követte. Tíz dal után – amelyből pl. a Telegraph Road ugye negyed órás – még visszajöttek, előreláthatóan a koncert alatt nem énekelt Money for Nothinggal.
Az első hangtól az utolsóig profi zenét hallottunk, akkor is, amikor egy amerikai kolónia születéséről daloltak a Telegraph Road-ban, és akkor is, amikor rock’n’roll-ra csábították a közönség legszélén álló fiatalokat és nagymamákat. Bár az egész együttes összhangja és tagjainak virtuozitása vitathatatlan, külön érdemes kiemelni Chris White libabőrös szaxofonjátékát, amelyet szerintem még a legelvetemültebb elektrósoknak is legalább egy bólintással el kellett ismerniük – ha egyáltalán ott voltak.
A lehető legjobb döntés volt a Félsziget első napjára ennyire minőségi koncertet hozni. Mert mindenki kíváncsi, hogy „a nagy öregek” vajon mit tudnak kihozni egy ilyen fesztiválon. A verdiktum: fölösleges showkodás nélküli valódi, simogató zene.