"Tegye fel a kezét, akinek tetszenek a gáborcigányok és a feketék"
Rácz Tímea 2012. november 13. 22:20, utolsó frissítés: 2012. november 14. 14:03A Temps dImages fesztivál előadásai határokon billegnek, de mindig sikerül a megfelelő egyensúlyban maradni: a tanítómese elmarad, csak a valóság van.
Ötödjére költözik be a Temps d’Images nemzetközi színház-, videó- és kortárs táncfesztivál Kolozsvárra. A francia „importtermék” egy kicsit otthonos, egy kicsit elszállt, sokszor lutri (az ígéretes téma feldolgozása csalódást okoz), nagyon zsúfolt, a programok egymást érik.
Az idei kiadás deklarált témája a jövőképek, az eddig látott darabokban viszont ez nem feltétlen köszön vissza, sőt, nagyon is a jelenre reflektáltak, aktuális problémákra, különösebb megoldáskínálás vagy tanulság nélkül.
A „elmesélem az életemet”-típusú monodrámáknál mindig kicsit hajszálon múlik, hogy öncélú lesz-e vagy tényleg sikerül a közönség számára kuriózum-kukkoláson túlmutató előadást összehozni. A Temps d’Images-on eddig két ilyen darab volt, az egyiknek sikerült, a másiknak majdnem – a végén fél mondattal döntött össze egy órányi élményt.
A fesztiválnyitó Solo for Lu című előadás egy kínai művésznő monodrámája, aki 15 évvel ezelőtt érkezett Prágába, majd beállt egy művészeti csoportosulásba, akikkel együtt végül ezt a darabot is létrehozta. Jing Lu egy többé-kevésbé átlagos nő, munkás szülőkkel, egy testvérrel (akit rejtegetni kellett az egykepolitika miatt), de tizenöt év Prága után nagyfokú öniróniára is képes, anélkül, hogy a sztereotípiák csapdájába esne. Tőle teljesen hiteles például az, hogy kinevetik az EU „túl szigorú” munkafeltételeit – értsd, nem szabad kizsákmányolni a munkaerőt.
A darab legérdekesebb eleme, hogy Jing Lu
helyben vette fel és keverte az egyes jelenetek aláfestését szolgáló hangeffektusokat:
a nejlonzacskó zörgése a sülő hús sercegésévé vált, a mikrofonon végighúzott kés a gyár zajának egyik összetevőjévé. A szöveg különben javarészt kínai, és csak az összekötő-magyarázó részeket mondja csehül, és csak ezt is fordítják: a nézők kívülállók maradnak, sosem fogjuk teljesen megérteni ezt a világot.
Hasonlóan nagyszerű kis előadássá kerekedett Vera Ion Refuz sa cresc. Daca puteti face o mica donatie műsora, amely kissé visszavezetett a Temps d’Images eredeti koncepciójához. A videó alkalmazása a színdarabban az eddigi előadások közül itt volt a leghangsúlyosabb: az egész háttér/díszlet csupán kivetítve létezett, aranyos, jól kivitelezett animáció formájában.
A sztoriban Vera egy londoni napját játssza el, amikor is a Temze partján Peter Panként pózolva szeretne pénzt gyűjteni, de saját lustasága és a piac "túltelítettsége" miatt ez nem sikerül túl jól, és még egy román „bizsnicár” is a nyakára ül. A hangulatos előadást azonban rögtön a taps után sikerült elrontani azzal, hogy a művésznő elmondta,
márpedig ez egy igaz történet,
és a Scrie despre tine (Írj magadról) műhely keretében készült, és ha kíváncsiak vagyunk rájuk, adjuk meg az e-mail címünket.
A 4Faust & The Brainwashing Machines illetve A papnő című előadásokban szintén van egy közös pont, amelyen könnyű elcsúszni. Témáiktól fogva mindkettő magában hordozza annak a veszélyét, hogy túl didaktikussá váljon. A 4Faust a tévézésről „szól”, az agymosógép természetesen a tévé.
Csakhogy a tévé-ellenesség, a tévézés közbeni rágcsálás, a csipsz káros hatásai stb. annyira túltárgyalt témák, hogy nagyon nehéz az evidencia veszélyét kikerülni. Különösen igaz ez, ha a klasszikus Faust-motívumra építik, azaz „eladjuk a lelkünket a tévének, a reklámoknak”. A didaktikusságot viszont sikerült ellensúlyozni azzal, hogy az elleninformációkat pont olyan ömlesztve,
zavarosan, töményen és szinte válogatás nélkül
öntötték a nézőre, mint a tévé a műsort. A szereplők folyamatosan járkálnak, futkorásznak, akrobatikus mutatványokat végeznek, mi meg ide-oda kapkodjuk a fejünket, mintha állandóan csatornát váltanánk, és nem tudnánk eldönteni, mire is figyeljünk. Lezárás, tanulság nincs.
A budapesti Krétakör társulat A papnője az egyik legjobban várt előadás volt. A társulat Krízis-trilógiájának „anyadarabja” a fikció és a valóság határán egyensúlyoz, teljesen meggyőzően, és többnyire szépen köti át a videó, a megkonstruált színdarab és az improvizációs részeket. A történet szerint egy székely falucskába új drámatanárnő érkezik, akit a gyerekek megszeretnek, a tanárok viszont furcsállnak, kicsinálják, s egy, a pappal való összetűzés után vissza is megy Budapestre. Ez annyiban valós, hogy a társulat valóban helybéli diákokkal (az Osonó színházműhellyel közreműködve) hozta létre az előadást, amelynek videórészleteit is részben a gyerekek forgatták.
A didaktikusság veszélye viszont itt is megvan, annak ellenére, hogy többek között ezt próbálja kijátszani. A helyben tolmácsolt jelenetek nem voltak előre megkomponálva, csupán a téma: a tornaórán verekedés tör ki, amelynek egy tanári pofon vet véget, majd a gyerekek „drámakörön” beszélik meg, hogy mi volt az egésznek a „tanulsága”. A diákok és a tanárnő is kérdést intéznek a közönséghez, beépített emberek nélkül el kell mondani, mi a véleményünk a fiatalság szerepéről, illetve tetszenek-e a gáborcigányok és a feketék. A tolerancia, a liberalizmus szemlélete a 4Faust tévéellenességéhez hasonlóan ömlesztve, nagyon koncentráltan érkezik, és ez is a csel benne: a párbeszéd nélküli társadalmi nevelés
ugyanolyan indoktrinációvá válhat,
mint a (nem is valódi) ellenpontként feltüntetetett katolicizmus, a drámatanárnő ugyanolyan üres frázisokat ismételgető megszállottá, mint a normális tinédzseri kérdésekre válaszolni képtelen Lóri atya.
A tálalás azonban helyenként olyannyira meghökkentő (főleg a közönségnek szegezett kérdések), hogy nem könnyű eldönteni, ez most nem valamiféle öncélú polgárpukkasztás-e, vagy annak nagyon döcögős „magyarázata”, hogy szeretni kell mindenkit, meg fogadjuk el a melegeket. A megoldást az utolsó jelenet kínálja, amikor a pap és a „papnő” egymással szemben állnak, közöttük a gyerekek a pap felé fordulva – de nincs is igazán amiért megforduljanak.