2020. aug. 10. hétfőLőrinc
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Interferenciák: a hollóvá lényegülés és a kitörni vágyás nehézségei

G. L. - R. T. 2012. november 30. 16:14, utolsó frissítés: 2012. december 02. 21:55

Feszültség a szaxofonban, a fekete foltokban, a csíz kibuggyanó vérében: a változás, ha nem is mindig lehetetlen, hatalmas fájdalommal jár.


Majdnem tökéletes sötétségbe borul a nézőtér és a színpad is Josef Nadj és Akosh Szelevényi előadásának, A hollóknak kezdetén, és viszonylag sokáig úgy is marad. Szinte dühítő, ahogyan ezt a hollófeketeséget néhány telefon kijelzője megtöri. Aztán lassan derengeni kezd egy szaxofon, amelyet a belépő színész felvesz, de még sokáig nem szólaltatja meg: némán fújja, csak az erőlködés látszik. Majd hangot is kiad, de magát az erőlködését; a hangszerből csak nagyon soká, nagyon nehezen csalogat ki zenei hangokat, amelyek a pár perces jelenet végére sem állnak össze dallammá. Vagy ha igen,

nagyon szaggatott, szenvedő dallam ez,

mint a hollóvá lényegülés folyamata is.

A hangszert rajzolás-festés kíséri: a folyamatosan tekert papíron emberalakok, EKG-szerű jel, hanghullámok, véletlenszerű foltok születnek. Fekete, de csak pont olyan kezdetleges, mint a hangok. Aztán a plafonról furcsa “homokóra” száll le, a felső tölcsérből az alsóba, onnan pedig a szereplők keze között pereg a homok a színpadra. Csendben figyeljük a porszemeket, valami nagy változás készül, a homok is zenél, ha felhasználják, de inkább figyelik, meg szeretnék fogni, persze nem lehetséges.




A “madár-jelölt” görcsös táncba kezd, rángatózik, kicsit belehal, de mindig feltámad, újrakezdi, festékhez kap, fekete rajzokat vet a fehér lapra. Rorsach-teszten érezzük magunk, de az egy köteg spagettivel és kézzel rajzolt foltokban vonalakban lehet ugyan alakokat, ábrákat keresni, de a hollóság lényege még mindig nem ott lesz,

ezek legfeljebb a lábnyomai a hóban.

A fekete ruha, az ismételt görcsös próbálkozás, madártánc sem elég: a madárrá váláshoz meg kell merítkezni a hordónyi feketeségben, mi több, belülről is feketévé kell válni. És akkor a termet újból elöntheti a teljes sötétség.



A nap második előadásán üzemi körülmények közé lépünk a bulgáriai Laboratory Sfumato Julie, Jean és Kristinjében: fém konyhabútorok, pléh fazekakban fövő víz, óriási húsőrlő, körben pedig lefolyó, amely a szemét minden nyomát eltünteti, meg egy hatalmas ventilátor. Tökéletesen alkalmas terep arra, hogy lerombolja,

elpusztítsa a boldogulásra, boldogságra törekvő embert.

Strindberg Julie kisasszony c. drámája alapján készült előadás egyszerűen, csupaszon és tisztán mondja el a három szereplő szerelmi háromszögének eseményeit. Jean, a lakáj ki akar törni, úgy gondolja, hogy meg is van hozzá a tehetsége és tudása, de "kell egy ág, amibe kapaszkodhat, hogy feljusson a fa csúcsára", és kész ehhez felhasználni az uraság lányát, Julie kisasszonyt. De ott van még a referenciaként működő Kristin, a ház szakácsnője, akinek az ájtatos lelkénél csak a konyhája lehet tisztább.



Az előadás végig tárgyszerű marad, de a felszálló gőz vagy a csíz kibuggyanó vére egyértelműen utalás a szereplők közötti feszültségre, jól sikerül érzékeltetni a köztük lévő pusztító viszonyokat. Ennek ellenére az előadás mégsem tud dűlőre jutni, rugózik a kérdésen, sejteti a megváltoztathatatlant, hogy nem lehet kitörni,

de el is engedi a néző kezét,

magára hagyja őt, így részben mindig idegen marad számára.

Ezt a távolságot pedig szereplők néhol erőltetettnek tűnő, kemény játéka még inkább felnagyítja, s nincs meg a nyelvünk hozzá, hogy ezt a természetesnek egyáltalán nem ható játékot megbarátkoztassa velünk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS