2022. január 26. szerdaVanda, Paula
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Fringe: amikor a párhuzamos univerzumok értelmet nyernek

Szőcs Csongor-Ernő 2012. december 19. 16:34, utolsó frissítés: 2012. december 20. 14:25

A rejtélyt azért érdemes nézni, mert feszes és sokszínű, abszurd és vicces, belefér a DNS-rabló, de egy musical epizód is. Az időben való ugrándozás azért néha idegesítő.


Testrablók, láthatatlanok, kommunikáló halottak, alakváltók beépített merevlemezzel. Önmagában ezekért sosem néznék meg egy sorozatot, a Fringe viszont annyira megfogott, hogy elviselem, ha a titkos kísérletek eredményeként leolvad a szereplők arcáról a bőr, tömeges fulladás következik be a buszon, felforrt agyvelők, képernyőből kinyúlkáló kezek, mutánsok, skorpióemberek zavarják a képet. Mert bár elcsépelt téma, de érdekel a főszál, avagy a világ, pontosabban a mi univerzumunk megmentése.

Itt nem arra a megmentésre kell gondolni, amit minden szépségkirálynő-jelölt zászlajául tűz ki a kifutón, nem is a gyilkos kórt, vagy a közelgő aszteroidát kell megsemmisíteni, a gonosz és a jó legkevésbé sem klasszikus harcáról van szó, amíg persze kiderül, hogy nem is az a rossz, akit annak hittünk. Igazából ezt szeretem, a kiszámíthatatlanságot, hogy a fehér is lehet fekete, hogy amikor a már régen sejtett összeesküvés-elmélet végül felszínre kerül, felocsúdni sincs idő, rögtön egy újabb kanyar következik, foroghatnak tovább az agykerekek.




Abszurd eseményeket próbál valós érzelmek köré fonni a Fringe,



magyarul A rejtély, amely minden furcsaságával, ellentmondásával együtt az egyik, ha nem a legmeghatározottabb amerikai sci-fi sorozat manapság. Alapvetően arról szól, hogy egy különleges FBI-egység megmagyarázhatatlannak tűnő eseteket vizsgál Bostonban, Massachusettsben. Igen, itt még két t-vel, mert később egy t-vel is megjelenik egy nem egészen pontos képmása, igaz, csak egy másik univerzumban, de ne szaladjunk ennyire előre.

Az ötödik évadjánál tartó sorozatot terrorizmussal és állambiztonsággal színezett X-akták klónként kategorizálták, ami még a nyomozós sorozatok fénykorából is merít egy-két motívumot. Itt viszont a csapat olyan ügyeket kap, amelyekre csak a jelenlegi tudomány határain túl található magyarázat, fényes üvegpalota helyett pedig az ügynököknek csak a Harvard egyetem alagsora jutott (bár kicsit furcsa, hogy míg az elsőn piacgazdaság óra zajlik, addig lent hallottakat élesztenek fel). Lényeg a lényeg, valakik az emberiséget laboratóriumnak használják, és egymással enyhén összefüggő, veszélyes kísérleteket folytatnak. Ezt hivatott megállítani a Fringe Division: fel kell derítsék, hogy ki áll a kísérlet hátterében, és mi a célja.



Nem hétköznapi misszióhoz nem hétköznapi ügynökök dukálnak.

Ahogy azt J. J. Abrams sorozataiban (Alias, Felicity) megszokhattuk, egy női főszereplő viszi a történtet, esetünkben a búskomor, merev és távolságtartó Olivia Dunham, akiről természetfeletti képességein kívül fél évad elteltével sem tud meg semmit a néző. Akkor válik izgalmasabbá a karakter, amikor érzelmi szálakat kezd kialakítani a másik főszereplővel, Peter Bishoppal, de az áltudományos közegben természetesen ez sem egy megszokott ki szakít kivel, ki kit csal meg keretben zajló love story. Szegény szereplőnek legfeljebb a másik univerzum Oliviájával történt, következményektől sem mentes kalandjáról kell elszámolnia.

A munka, avagy a misszió áll a középpontban tehát, párkapcsolati perpatvar nincs, az egyetlen komplikáció az a tény, hogy a mi Peterünket egy párhuzamos univerzumból importálta az apja, Dr. Walter Bishop. A professzor a Fringe tragikomikus kulcsfigurája, a hátán viszi a sorozatot, sokak szerint a kezdeti 9 millióból megmaradt 3 millió amerikai Fringe-fan miatta ül le még mindig hétről hétre a képernyő elé.

A 17 év elmegyógyintézetből való szabadulás után munkába állított tudós sokkal inkább egy shakespeari karakter, mint egy sci-fi szereplő, legszívesebben egy tehénnel tölti a délutánjait, segédjét az öt évad alatt már vagy százszor keresztelte el különböző A betűs szavakkal. A tudós saját felelősségének érzi, hogy megszüntesse a (vélt, vagy valós?) interuniverzális háborút, helyre állítsa a megkergült világot és megakadályozza a doomsday bekövetkeztét. A megtört, hibáit elismerő, önmagában őrlődő ember képe a legvalótlanabb esetekbe is képes érzelmeket csempészni.



Az első évad telitalálat volt, itt még inkább az egyedi megoldott és nyitva hagyott esetek voltak a fontosak, és mellékszálként futott a világmegmentő projekt. De később már inkább ez a történet dominál, és a különálló nyomozások háttérbe kerülnek, sok részből teljesen kimaradnak. Emiatt van egy olyan érzésem, hogy valahol a második-harmadik évad környékén mintha egy másik sorozat kezdődött volna. Bár tény, hogy éppen az a rejtélyek lényege, hogy megoldódnak, de lassan olyan, mintha egy hosszú mozifilm egyes részeit néznénk hetente, és nem is egy sorozatot. Arról nem is beszélve, hogy


az epizodikusság elhalványulása

miatt sok alkalmi nézőt elriasztottak az összekuszált történetszálak, ennek is köszönhető a már említett jelentős nézettségcsökkenés és kérdőjeleződött meg minden évad végének közeledtével a folytatás.

Hűséges nézőként persze örülök annak, hogy hamarabb, vagy mondjuk úgy, kevésbé vontatottan halad előre a főszál, de ennek alakításával kapcsolatban is vannak aggályaim. Az az érzésem van, mintha a kormányzást egy-egy alkalmi sofőrre bízták volna, aki nem hogy az útvonalat nem ismeri, de még a GPS-e is folyamatosan rosszul végezte el az újratervezést. Olyan baklövésekre gondolok, mint az egyik főszereplő kiírása, akit a sok tiltakozás miatt már csak egy reset gombbal tudtak visszahozni a készítők.

Az időben és térben való ugrándozás zavaró és olykor nehezen követhetető, de ezek apróságok, ennél sokkal izgalmasabb a sok metafora, a rejtett, becsempészett utalások, amik elgondolkodtatják a nézőt. Az univerzumok közti ugrándozás ugyanis elsőre meredek, de később megértjük, hogy arról szól, miként változtatják meg az apró döntések a teljes életünket.

A rejtélyt azért érdemes nézni, mert feszes és sokszínű, abszurd és vicces, belefér a DNS-rabló, de egy musical epizód is. Az meg csak a hab a tortán, hogy a történet idővel annyira szerteágazik, hogy jövendőmondók kellene lennünk ahhoz, hogy a végkifejletét az első öt perc után bemondjuk, sokáig még maguk a készítők sem tudták, hogy varrják el a szálakat. Most már gondolom legalább nekik összeállt a kép, ugyanis január 18-án a 2036-ban játszódó ötödik évad kétórás fináléjával, száz rész után véget ér a sorozat, és kiderül, le lehet-e teperni az örök életű, kezdetben barátságosnak tűnő kopasz, világuralomra törő „megfigyelőket”, és ha igen, milyen áron.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS