Pozitia copilului: beleszédülés egy beteg szülő-gyerek viszonyba
Rácz Tímea 2013. március 09. 13:37, utolsó frissítés: 2013. március 11. 11:50A Berlinale-nagydíjas filmről az első méltatások azt a benyomást kelthették, hogy a felső tízezer látlelete is lesz, de igazából pszichodráma, félresiklott szülői szeretet és önzés együttese.
Călin Peter Netzer fogta magát, összeült Răzvan Rădulescuval, írtak egy forgatókönyvet saját tapasztalatokkal is megspékelve. A forgatókönyvet az Országos Filmtanács először visszadobta, ezért pénzt gyűjtöttek rá, majd egy év múlva a szervezet támogatását is elnyerték. Megkeresték a szereplőgárdát, bár Luminița Gheorghiu-ra kvázi ráformálták a karaktert, majd harminc nap alatt – eszeveszett tempó, mondja a rendező – leforgatták a filmet, elmentek Berlinbe, és hazajöttek az Arany Medvével.
A szerencsét próbáló legkisebb fiú mesebeli története? Aligha. Rettenetesen jó film, bár kétséges, hogy a Florin Piersic mozi akkor is annyira megtelt volna, mint a tegnapi kolozsvári gálabemutatón, ha nem nyeri el a Berlinale nagydíját.
A történetvázlat ismert: egy felső tízezerbeli családból származó srác, Barbu (Bogdan Dumitrache) halálra gázol egy tizennégy éves kisfiút egy Bukarest és Konstanca közötti faluban, az anyja, Cornelia (Luminița Gheorghiu) pedig mindent megtesz azért, hogy a fiú elkerülje a börtönt. Utánamegy a rendőrségre, meghamisítja a vallomását, lefizeti a tanút, pénzt visz az áldozat családjának.
Bár a filmet még a külföldi sajtó is hajlamos volt úgy konferálni, mint
a romániai elit réteg látlelete,
valójában alig látunk valamit ebből. A korrupciós jelenetek (a tanú megvesztegetése, a rendőr kérése, hogy Cornelia, ha már építész, intézzen el valami engedélyeket a sógorának) teljesen átlagosak, egy középosztálybeli legfeljebb nem nyolcvanezer eurós, hanem kisebb összegű megvesztegetésről tárgyalna, és mondjuk nem minisztériumi, „csak” önkormányzati kapcsolatokkal intézne el valamit. Netzer maga is elmondta, hogy ez csak mellékszál, és számára is furcsa volt, hogy pont ezt emelték ki.
Ehelyett a film valójában egy anya és fia közötti, betegesbe hajló kapcsolatot jelenít meg, már-már ödipálisba hajlót, amely viszont csak néhány ponton éleződik ki ennyire. Barbu verbális agressziója az anyjával szemben főleg szexuális célzatú káromkodásokból áll (az in medias res indítójelenetben is Cornelia arról panaszkodik, hogy micsoda szavakat használ vele szemben). Ezen kívül az anya Carmennel, a fiú barátnőjével (Ilinca Goia) folytatott beszélgetés alatt leplezni próbált, de árulkodó érdeklődéssel hallgatja a lány részletes beszámolóját szexuális életükről, illetve egy másik alkalommal kissé túl gyengéden masszírozza a fájdalomcsillapító kenőcsöt Barbu hátába.
Ettől a néhány jelenettől eltekintve inkább egy sokkal gyakrabban előforduló szülő–gyerek-kapcsolatot láthatunk, amelyben az anya mániákusan vigyáz a fiúra, gondolatban még mindig kisgyereknek tekinti, aki nem képes semmit se elrendezni egyedül, de akinek mindent meg akar adni, mert ő a szeme fénye.
Luminița Gheorghiu a vetítés utáni beszélgetésen feltétlen szeretetnek értelmezte az anya érzéseit, de olyan „túl sok szeretetnek, amely az ember ellen fordul”. Az egész film nem éppen ezt igazolja, inkább önigazolás, kontrollvágy,
önzés és majomszeretet
keveredik Cornelia karakterében, amely az áldozat házában tett látogatáskor csúcsosodik. A nő a közhelyeken kívül egy szót sem mond az elgázolt kisfiúról, hanem a saját fiáról beszél hisztérikus sírásba csukló hangon, őt írja le nyilvánvalóan hazug pozitív jelzőkkel, és azért könyörög a 14 éves kisfiát gyászoló anyához, hogy ne tegye tönkre az ő gyermekét.
A film ugyanolyan erősen ér véget, mint ahogy indít, nem kínál megoldást, mert nincs értelme, teljesen mindegy, hogy mi történik az elkövetkező napokban, években, a viszony nem valószínű, hogy változni fog.
Bár Gheorghiu frappánsan azt mondta, jobb egy Arany Medve mindenkinek, mint egy „ezüstöcske” csak neki, valóban kimagasló színészi teljesítményt nyújt. És nemcsak ő: Netzer teljesen életszerű karaktereit, akik számunkra is ismerősen beszélnek, mozognak, gondolkodnak, mindenki maximálisan hozni tudja. Az élethelyzetek – a rendőrségen, az orvosi rendelőben, a baleset helyszínén – is
kényelmetlenül ismerősek,
bárkivel előfordulhat - érzést keltenek. A szereplőkhöz pedig olyan közel megyünk, amennyire csak lehetséges: végig kézikamerát használtak, sok közelivel, így a végeredmény – mint azt a helyszínen és korábban is megjegyezték – a Dogma-filmekre emlékeztető, de még annál is szédülősebb kamerakezelést eredményezett. Amit persze nyugodtan és belemagyarázás nélkül is értelmezhetünk "szédült helyzetnek" is - véget nem érő kavarodás a lelkekben.